Nem a tiéd!” – Négy kiskutya az út szélén, és egy nyakörv, ami mindent megváltoztatott
Egy zsúfolt kedd reggelen, amikor már harmadszor néztem az órára, és idegesen nyomtam a gázpedált, valami váratlan dologra lettem figyelmes a 47-es főút mentén. A lehajtónál, a bokrok tövében, egy félig összedőlt kartondoboz mellett négy apró boxer kölyök kuporgott. Csupa sár volt mind, és úgy reszkettek, mint az őszi falevelek a szélben.
— „Ez most komoly?” — morogtam magamban, miközben a kormányt szorongattam. Egy fontos tárgyalásra siettem, és már így is késésben voltam. De nem tudtam csak úgy továbbhajtani.
A kocsimat félrekormányoztam, és megálltam. Az ajtót becsaptam, és az anyósülésről előkaptam egy régi pulcsit, amivel legalább egy kicsit betakarhatom őket. Ahogy közelebb értem, a kölykök még jobban összebújtak, mintha próbálnák elrejteni magukat a világ elől.
— „Nincs is itt anyakutya...” — suttogtam, ahogy körbenéztem. Sem ház, sem istálló, sem egyetlen ember a közelben. Csak a négy pici kutya és az elázott doboz.
Gyorsan felkaptam őket, és betettem az autóba.
Otthon egyenesen a mosókonyhába vittem őket, ahol langyos vízzel lemostam róluk a sarat. Egy csomó törölközőbe bugyolálva szárítottam őket, és próbáltam elhinni, hogy tényleg jól tettem, hogy hazahoztam őket. Már épp le akartam fotózni őket, hogy feltöltsem a „Keresem a gazdám” Facebook-csoportba, amikor észrevettem valami furcsát.
Az egyik kutyán, a legkisebben, sárga nyakörv volt. Megviselt, koszos darab, de volt rajta egy kézzel írt kis cédula. Kibontottam, és a jegyzetre pillantva megfagyott a vér az ereimben.
„Nem a tiéd.”
— „Mi a fene...” — motyogtam, és a papírt újra meg újra elolvastam.
Délután szóltam Tóth Attilának, a barátomnak, aki állatorvosi asszisztens. Amint meglátta a cédulát, elkomorodott, és hosszan hallgatott.
— „Láttam már ilyet... vagyis valami hasonlót.” — mondta végül, de nem nézett a szemembe. — „Nem tudom megmondani, hol. De... ez nem véletlen.”
— „Azt akarod mondani, hogy direkt hagyták ott őket?” — kérdeztem. — „Ez egy üzenet?”
Attila bólintott.
— „Ez figyelmeztetés lehet. Vagy épp fenyegetés. Egyes körökben... bizonyos kutyákat nem hagynak csak úgy el. És nem akarnak nyomot hagyni.”
Másnap reggel, miközben zártam a bejárati ajtót, a „Nem a tiéd” mondat visszhangzott a fejemben. Vajon ki írhatta ezt? És miért?
Délután Attila visszajött egy mikrochip-leolvasóval. A négy kiskutya közül csak a sárga nyakörvesnél pittyent a készülék.
— „Van chipje.” — jegyezte meg halkan, miközben leolvasta a számot.
A chip alapján sikerült beazonosítani egy állatorvosi rendelőt valahol Baranya megyében. Felhívtuk őket, de a recepciós meglepve közölte:
— „Az a chip évekkel ezelőtti. Nem tartjuk nyilván az akkori tulajdonost... és különben is, nyolchetes kölyköknél ez furcsa.”
Minden egymásnak ellentmondott. A kiskutya túl fiatal volt, a chip régi, és senki nem vállalta érte a felelősséget.
Attila ekkor már nem is próbálta rejteni a gyanúját:
— „Vannak emberek... akik kutyákat tenyésztenek egészen sötét célokra. Harcra. És még rosszabbra.”
— „Ez most komoly?” — kérdeztem. — „Ez itthon is létezik?”
— „Igen, sajnos. És ha ez a sárga nyakörv egy jelzés... akkor ezeket a kölyköket lehet, hogy valaki vissza akarja szerezni.”
A gyomrom görcsbe rándult. Egyértelmű volt: ezeket a kölyköket nem posztolhatom ki csak úgy a netre. Veszélyes lenne.
A következő négy napban bujkáltam.
A kölykök a ház hátsó részében voltak elzárva, a régi spájzból kialakított mosókonyhában, vastag plédekkel kibélelt kis dobozban. Kedvesek voltak, csupa játék és ügyetlen tappancs. Az ember nehezen képzelte volna, hogy valaha bármilyen sötét ügybe keveredhettek volna.
Mégis, minden ajtócsapódás, minden idegen lépés az udvaron pánikot hozott rám. A kutyákat nem vittem állatorvoshoz. Nem tettem ki róluk képet a netre. És legfőképp: senkinek nem szóltam, csak Attilának és a szomszéd Jankovics Jesszának.
— „Ha bármi gyanúsat látsz, kérlek, azonnal szólj.” — mondtam Jessának, mikor egyik délután áthoztam neki egy tál meleg pogácsát.
— „Mi történt, Feri? Olyan, mintha bujkálnál valami elől.” — kérdezte halkan.
— „Majd elmesélem, de most csak annyit mondok: jobb, ha senki sem tudja, hogy nálam van négy kiskutya.”
Jessza bólintott. Ő mindig is értette, mikor nem kell kérdezni tovább.
Az ötödik nap estéjén történt.
Már éjfél is elmúlt, mikor meghallottam a sóder ropogását az udvaron. A reflektorok nem világítottak, de a holdfényben így is jól láttam: egy rozsdás, régi terepjáró gurult be a kapun keresztül, valaki nyilván betolta kézzel, mert motorhangot nem hallottam.
Az autóból két férfi szállt ki. Baseballsapkát viseltek, munkásbakancsot, és sötét ruhát. Az egyik kezében póráz lógott, a másiknál egy zseblámpa fénye villant.
— „A rohadt életbe…” — suttogtam, és egy pillanat alatt felkaptam a kölyköket. Betereltem őket a fürdőszobába, becsuktam az ajtót, lekapcsoltam a villanyt, és bezárkóztam velük.
A telefonom után nyúltam, remegő kézzel gépeltem Jessának:
„VALAKIK ITT VANNAK. KÉRLEK HÍVD A RENDŐRÖKET!!!"
Néhány perc telt el, közben a kutyák nyüszítettek, próbáltam őket nyugtatni. Aztán jött az első kopogás. Erős, nyomatékos kopogás az előszobai ajtón.
Aztán egy hang:
— „Helló! Van valaki otthon? Későn van, de nem akarunk gondot. Kérdezünk valamit.”
Nem szóltam. Minden porcikámban éreztem, hogy nem szabad megmozdulnom.
A másik hang alacsonyabb, idegesebb volt:
— „Túl sok idő telt el. Nem hiszem, hogy máshová vitték volna. Valami gyerek biztos hazavitte őket. A poundba, vagy mittudomén.”
— „Élnek még. Meg kell találnunk őket.” — válaszolta az első hang keményen. Aztán hozzáfűzte: — „Még szükség van rájuk.”
Aztán csend. A kilincs halkan megmozdult. Az ajtó zárva volt. Hallottam, ahogy egymás közt motyognak, az egyikük fojtott hangon káromkodott.
Valaki megkerülte a házat. Egy lépés, majd még egy. A kutyák halk vakkantása mintha megfagyasztotta volna az időt.
Aztán váratlanul... csönd. Hosszú, nyomasztó csönd. Aztán a kocsi kerekeinek ropogása, ahogy visszagurultak a kavicson.
Még egy teljes óráig nem mozdultam a fürdőszobából. Csak amikor Jessza üzent:
„Hívtam a rendőrt. Úton vannak. Láttam az autót. Rájuk néztem. A rendszámot is leírtam.”
Felkúszott bennem az adrenalin, és végre mertem lélegezni.
— „Jó kutyusok vagytok. Már nincs baj.” — suttogtam, miközben óvatosan megsimogattam a legkisebbet. A sárga nyakörveset.
De mélyen legbelül tudtam: ez még csak a kezdet volt.
A rendőr, aki végül megérkezett, egy fiatal férfi volt, szinte még gyerek. Hegedűs Márknak hívták, és bár eleinte nem tűnt túl komolynak, amikor meghallotta a történet részleteit – a kiskutyák, a nyakörv, az éjszakai látogatók és a titokzatos felirat –, komolyan elsötétült az arca.
— „Azt mondja, hogy az egyikük ezt mondta: ‘Még szükség van rájuk’?” — kérdezte, miközben jegyzetelt.
— „Igen. Pontosan ezeket a szavakat.” — válaszoltam, még mindig remegő kézzel a bögre kávém felett.
— „Nem hangzik jól. És az a chipes kölyök... van róla még adat?”
Hirdetés— „Attila visszanézte a chipet a nyilvántartásban, de az állatorvosnál azt mondták, már nem él az adatlap. Régi ügy, állítólag.” — feleltem.
Márk bólintott, és komoran motyogta:
— „Lehet, hogy nem is az igazi tulajdonos regisztrálta. Vagy már nem él. Van pár ügyünk, ami hasonlóan kezdődött…”
Másnap Attila újra eljött. Elhozta egy állatorvos ismerősét is, dr. Érsek Irént, aki nyugdíjas, de rendszeresen segít menhelyeknek és civil szervezeteknek. Miután mind a négy kiskutyát megvizsgálták, Irén odafordult hozzám, és halkan mondta:
— „Ezeket a kutyákat valószínűleg erőszakos körülmények között tenyésztették. A fogazatuk nem egyezik. Valószínűleg nem ugyanabból az alomból valók.”
— „Miért lennének akkor egy dobozban?” — kérdeztem értetlenül.
Attila válaszolt helyette:
— „Kiválogatás. Egyes körökben ‘edzőkutyákat’ is használnak. Olyanokat, akiken gyakorolnak más kutyák... mielőtt harcra küldik őket.”
Elborzadtam. Szinte ösztönösen közelebb húztam a sárga nyakörves kölyköt magamhoz.
— „Akkor ez azt jelenti... hogy ezek a kutyák... célpontok voltak?”
— „Lehet.” — felelte Irén. — „De most már nincsenek veszélyben.”
Attila elővette a telefonját, és hosszan pötyögött. Aztán felnézett.
— „Beszéltem a Kutyáért Egyesület vezetőjével. Hajlandók elrejteni őket, és új gazdát keresni nekik. Olyat, aki meg tudja védeni őket.”
Némán bólintottam. De valami még motoszkált bennem. Nem tudtam elengedni a gondolatot, hogy valaki még visszajön értük. Talán ma, talán holnap. Vagy jövőre.
Aznap éjjel álmatlanul forgolódtam. A kiskutyák már mélyen aludtak a pokrócokon, de én a plafont bámultam. Aztán döntöttem.
Másnap reggel, ahogy a nap első fényei betörtek a redőnyök között, újra felhívtam Márkot.
— „Szeretném, ha hivatalosan is bejelenteném az ügyet. Rendszám, éjszakai látogatás, fenyegető szavak, minden. Nem akarok úgy tenni, mintha ez meg sem történt volna.”
A rendőrség még aznap jegyzőkönyvet vett fel, és megerősítették, hogy a rendszám alapján egy bizonyos Lakatos János nevére van bejegyezve a jármű – aki egyébként már szerepelt korábban is kutyaviadalhoz köthető bűncselekményekben. A nyomozás elindult.
Két héttel később Attila hívott:
— „Feri, az egyik kölyköt örökbe fogadták. Egy idős házaspár, akik évek óta próbáltak új kutyát találni. A sárga nyakörves még nálad van, igaz?”
— „Igen. Ő... ő valahogy más. Nem tudom. Mintha… ő választott volna engem.”
Attila elhallgatott, majd csendesen mondta:
— „Talán épp ezért van még mindig nálad.”
És igaza volt. A sárga nyakörves boxer, akit azóta Bárónak neveztem el, velem maradt.
Nem lettem hős. Nem mentettem meg a világot. De amikor esténként Báró felugrik mellém a kanapéra, és hatalmas tappancsával rám teszi a fejét, tudom: valamit jól csináltam.
És azóta, ha valaki azt kérdezi:
— „Ez a kutya a tiéd?”
Csak elmosolyodom, megsimogatom Bárót, és azt felelem:
— „Most már igen.”
