Ahogy ott álltam, meg se tudtam szólalni. Üres volt a fejem. A négy kis test a házi bölcsőkben olyan valószerűtlennek tűnt. Négy lehelet, alig érezhető, mint egy pillangó szárnyának rezdülése.
A szülés tizennyolc órán át tartott. A kórházi lámpák vibráló fénye, a szülésznők kiáltásai, és az én sikolyom, ami átlépte az élet és halál határát.
Amikor megszületett az első baba, Petra, azt hittem, ennyi volt – elájultam. Bár tudtam, hogy lesz még több. Aztán jött Márti. Utána Elvira. Végül pedig az aprócska Olivér.
Zoltán ott állt a házunk ajtajában, még mindig a kabátjában. A kezében egy üveg volt. A padlóra csöpögött belőle valami, de engem már az sem érdekelt.
– Nem erre szerződtem – mondta dühösen, anélkül hogy a gyerekekre nézett volna. – Én egy normális családot akartam. Nem... ezt.
„Ez” – a mi gyermekeink voltak. A mi vérünk. A mi szemeink, orraink, kis ujjaink.
Egy falusi asszony, ha ikreket szül, az már esemény. Ha hármat – abból éveken át beszédtéma lesz. De négyet?
– Miből fogod őket etetni? – kérdezte Zoltán idegesen, miközben végighúzta a kezét a haján. – Ki fog rájuk vigyázni?
Csendben maradtam. A gyerekek már elaludtak. A világ összezsugorodott egyetlen kis szobává, benne négy bölcsővel, amiket apám készített egy álmatlan éjszakán.
– Hallasz engem, Timi?! – emelte fel a hangját.
– Tudtad, mire vállalkozol, és készen álltál rá – mondtam halkan. – Most pedig menj el.
Zoltán megdermedt. Aztán megrázta a fejét.
– Megőrültél. Négy gyerek…
Halk kattanással zárta be maga mögött az ajtót. Nem csapta be – szinte bocsánatkérően tette. De az a kattanás úgy dörrent, mint egy pisztolylövés.
A világ nem omlott össze. Csak átalakult.
Az ablakhoz léptem, és néztem, ahogy az alakja beleolvad az alkonyi homályba. Gyorsan ment. Egyenesen, határozottan. Egyszer sem nézett vissza.
Elsőként a szomszédasszony, Gabi jött át. Szó nélkül felkapott egy seprűt, és kitakarította a kályha környékét. Aztán megérkezett Péterné néni, a nyugdíjas tanítónő. Leült az egyik bölcső mellé, és dúdolni kezdett.
Estére több asszony is megjelent. Némelyik levest hozott, mások pelenkát.
– Meg fogod csinálni, kislány – mondta Klára néni, a falu legidősebb lakója.
Éjjel egyedül maradtam. A gyerekek aludtak. A ház olyan csendes volt, hogy hallottam a vérem lüktetését a halántékomban. Az asztalon négy születési anyakönyvi kivonat feküdt. Négy név.
Nem sírtam. A könnyek bennem fagytak meg valahol mélyen. Helyettük sziklaszilárd elhatározás született bennem.
Felhívtam apámat. Három csöngés után vette fel.
– Apa – mondtam –, elment. Végleg.
Csend. Aztán csak annyit felelt:
– Holnap reggel ott leszek.
Aznap este esküt tettem magamnak. Néztem a kis testeket, az ökölbe szorított apró kezeket, a félig nyitott, alvó ajkakat.
– Megcsinálom – suttogtam –, miattatok. Azért, amit éreztem, amikor először hallottam a hangotokat. Megérdemlitek a világ összes fájdalmát.
Másnap reggel apám megérkezett. Magas, ősz hajú ember volt, szeme olyan volt, mint az elmosódott égbolt. Egyetlen pillantást vetett az unokáira, majd letette az összes pénzét az asztalra.
– Kérsz teát? – kérdeztem.
– Igen – bólintott. – Aztán befejezem a másik szobát. Télen kicsit szűkös lenne így, öten.
Így kezdődött az új életünk. Zoltán nélkül. Önsájnálat nélkül. De szeretettel – olyan szeretettel, ami úgy virágzott, mint a ház mögötti almafa: makacsul, dacolva minden viharral.
A négy gyerek gyerekkora olyan volt, mint egy folyó: néha zavaros és vad, máskor csendes és sima, de mindig tele volt élettel. A szüleim háza, a falu szélén, menedékké vált számunkra.
– A gyerekeknek szükségük van a nagymama meséire – mondogatta anyám, miközben mindenkit szorosan magához ölelt.
A gyerekeim úgy nőttek, mint a napraforgók – különböző irányba fordulva, de mind egyazon nap felé hajolva.
Márti karcsú volt és álmodozó, szürkéskék szemmel, mindig talált valami szépet egy falevélben vagy egy régi gombban.Petra – akit már mindenki csak „Petinek” hívott – komoly volt, akár a nagyapja. Ötévesen már fát hasogatott mellette.Elvira volt a legcsendesebb, mindig könyvvel a kezében, hangyáknak épített bunkereket a kertben.És Olivér… hát ő egy folyton álmodozó, sosem nyugvó kisfiú volt, térde mindig sebes, haja mindig kócos.
A kertünk tele volt nevetéssel hajnaltól estig. Ami régen lehetetlennek tűnt, mára szokássá vált.Megtanultam egy kézzel főzni a sparhelten, miközben a másik karomban egy baba szuszogott.Éjszaka ruhákat stoppoltam, a régi pulóvereket élénk mintákkal festettem, hogy senki meg ne mondja, mennyire kopottak.
A pénzt úgy kellett nyújtani, mint a rétestésztát – vékonyra, de úgy, hogy mindenkihez elérjen.
Apám – akit a gyerekek csak „Papi Ivánnak” hívtak – lett a család szilárd bástyája. Nem kényeztette őket, de mindig ott volt.Csendes volt és erős, mint egy vén tölgy a patak partján.
– Gyertek, kis sastollak – mondta szombatonként –, megyünk az erdőbe.
És elvitte őket gombázni, horgászni, vagy csak úgy bóklászni a mezőn – hogy tanulják az élet bölcsességeit.
Egy este, mikor már alkonyodott, sárosan és ágakkal a hajukban tértek haza.
– Mi ez rajtatok? – kérdeztem, miközben az udvar kapujában vártam őket.
– Gyökerek, anya – válaszolta komolyan Petra. – Papi azt mondta, aki erős gyökeret ereszt, azt nem döntik le a viharok. Úgyhogy betemettük magunkat földdel.
Később elültettek egy almafát az ösvény mentén, ami a házhoz vezetett. Négy kis fa – egy-egy mindegyiküknek.
Anyám, Mária mama, lett az otthonunk lelke. Kerekded, melegszívű, mindig frissen sült kenyér illatát árasztotta, és az egyszerű hétköznapokat is ünneppé tudta varázsolni.
– Mi lesz ma? – kérdezték a gyerekek minden reggel.
– Ma a cinegék napja van! – felelte ő mosolyogva. – Vagy a hó első napja. Vagy a dióhéjaké.
És azonnal született egy mese, egy játék, egy hagyomány – csak úgy, a semmiből.
A gyerekeim hittek neki. Teljes szívvel. És én is.
A pénz… hát, abból nem volt sok. Amikor a kicsik háromévesek lettek, félállásban kezdtem el dolgozni postásként, amíg anyám vigyázott rájuk.
Éjszaka ruhákat varrtam, a régi fonalakat újrahasznosítottam, pulóvereket horgoltam. Apám is dolgozott – így mindig volt étel az asztalon.
Volt egy kis kertünk, tyúkjaink, meg két kecske – Zsófi és Kamilla –, akiket a gyerekek minden reggel megölelgettek.
Sosem voltunk gazdagok, de sosem éheztünk.
Aztán jöttek a kérdések az apjukról.
Elvira volt az első, aki ötévesen megkérdezte:
– Anyu, hol van a mi apukánk?
A kezem megállt a mosás közben. Mit mondjak? Hogyan beszélhetsz az árulásról úgy, hogy közben ne öld ki a gyerekedből a bizalmat?
– Mint a tölgyek? – kérdezte Petra halkan.
– Igen – válaszoltam. – Mint a tölgyek. Van, aki csak ülteti őket, de sosem marad, hogy lássa, ahogy megnőnek.
És ők ezzel megelégedtek. Nem haragudtak. Nem kérdeztek tovább.
A házunk többé már nem csak egy épület volt. Egy kis világ lett – saját szabályokkal, hagyományokkal.
Minden csütörtök délután lesétáltunk a folyóhoz. Vasárnap palacsintát sütöttünk. Este mindig együtt olvastunk.
Volt saját gazdaságunk – mindenki kivette belőle a részét. És saját diplomáciánk – vitákat csak a nagy konyhaasztalnál lehetett rendezni.
És volt bennünk szeretet. Nem könyvekbe illő, nyálas fajta. Hanem olyan, ami a kérges kezekben, az átvirrasztott éjszakákban és a megosztott falatokban él.
Egy nap híre jött, hogy Zoltán új családot alapított – a szomszéd falu egyik utcájában.
A gyerekek meglepő nyugalommal fogadták.
– Van neki új családja? – kérdezte Olivér.
– Igen – válaszoltam.
– Szegény – szólalt meg hirtelen Márti. – Neki csak egy van. Nekünk meg itt van minden.
Huszonöt év telt el, mint egy mély sóhaj.
A gyerekek felnőttek. Elköltöztek. De a ház – a mi kis világunk – megmaradt a szívük közepén. Ide tértek vissza. Újra és újra.
Márti belsőépítész lett. Élénk ötletei melegséget vittek otthonokba, ahol előtte csak üresség volt. Ugyanaz a belső tűz égett benne, mint egykor a nagymamájában – abból a semmiből is képes volt csodát teremteni.
Petra mérnök lett. Hidakat tervezett. Mély és alapos, akárcsak a nagyapja, és hitt benne, hogy a világ legszebb dolga, ha két partot össze tud kötni az ember.
Elvira, a mi csendes lányunk, orvosi egyetemre ment. Az utolsó évében csak annyit mondott:– Orvos leszek.És soha nem tágított az álmától.
Olivér – az örök álmodozó, aki mindig új dolgokat talált ki – végül irodalomtanár lett.– Sztorikat akarok mesélni – mondta –, de most már úgy, hogy a diákok is benne legyenek.
És én?Egyszerűen csak anya voltam. Négy gyereké, kilenc unokáé, és még sok olyan falusi lurkóé, akik a friss kenyér illatára mindig beugrottak egy ölelésre.
Apám, Papi Iván, lassan megöregedett. Először csak mélyebb barázdák jelentek meg a szeme körül. Aztán az ezüst szálak sűrűsödtek a hajában. A járása lassabb lett, de a tartása még mindig szoborszerű volt.
Egyik este elaludt… és nem ébredt fel.Aznap véletlenül mind együtt voltunk. A gyerekek, az unokák. Ő csak ült a verandán, és nézte őket, ahogy futkosnak a kertben.
– Jól csináltad, Timi – mondta nekem.Akkor még nem tudtam, hogy ezek voltak az utolsó szavai.
Reggel anyám találta meg. Az arcán halvány mosoly pihent, mintha valami gyönyörűt látott volna, mielőtt útra kelt volna.
Az egész falu elkísérte.A férfiak, akik félszáz éve ismerték. A nők, akiknek segített háztetőt javítani vagy fát vágni. És a gyerekek. Az én négy gyermekem – olyan különbözőek, és mégis egylényegűek – egymás mellett álltak, némán.
A temetés végén, amikor már csak a család maradt a frissen hantolt sírnál, Petra elővett egy fiatal cédrusfát.
– Azt mondta Papi, hogy a cédrus háromszáz évig él, háromszáz évig nő, aztán háromszáz évig hal meg – suttogta, miközben a földet morzsolgatta.
– Az majdnem egy örökkévalóság – tette hozzá Elvira, és letörölt egy könnyet.
Együtt ültették el a fát. Ahogy egykor az almafákat.
– Emlékszel, mikor megtanított rákászni? – kérdezte Olivér, miközben hazafelé indultunk.
– Vagy amikor tutajozni tanított a patakon? – kapcsolódott be Petra.
– Meg amikor csillagképekről mesélt – jegyezte meg Márti.
– És a medvéről a málnásban! – mosolygott Elvira, könnyein keresztül.
A temetés után a gyerekek visszamentek az életükbe. Dolguk volt, családjuk, felelősségük.
A ház kiürült. Csak anyám maradt velem. Megöregedett. A haja hófehér lett, de a szeme tiszta maradt, és a keze még mindig meleg.
– Tudod – mondta egy este –, Zoltán azt hitte, négy gyerek a világ vége.De nem értette meg, hogy négy gyerek lehet egy egész világ kezdete is.
Öt évvel később ő is elment. Ugyanúgy, mint apám. Csendesen, álmában.Újra együtt volt a család – most már a nagymamáról meséltek. A meséiről. A dióhéj-napokról. A kitalált ünnepekről.
Egyedül maradtam a házban. De csak rövid ideig.
Olivér elvált, és visszatért a kislányával. Petra felesége ideküldte a legidősebb gyereküket:– Jó lesz neki egy kis vidéki levegő.
Márti és a férje megvették a szomszédos házat.Elvira ikreit pedig minden nyáron „tejesbabázni” küldte hozzám.
És újra, mint huszonöt éve, a kert tele lett gyerekhangokkal. Az új nemzedék ugyanazokat a bokrokat rázta, amiket a szüleik ültettek. Felmásztak a fészer tetejére, elbújtak a magas fűben, bunkert építettek az istálló mögé.
És néha, az esti fényekben, ahogy a verandán ültem, elkapott egy gondolat:
„Akkor elment. És itt hagyott engem néggyel. Azt hitte, nem bírom majd…Istenem, mennyire tévedett.”
A cédrus, amit a gyerekeim apám sírja mellé ültettek, ma már ég felé tör.A házunk pedig évről évre nagyobbnak tűnik. Mintha a falak is tágulnának, hogy befogadják az újabb történeteket, az új életeket, az új szerelmeket.
Egy nyári estén, amikor mindannyian együtt voltunk, körbeültük a verandát. A gyerekek, unokák, azok párjai – igazi karneváli hangulat volt. Gitárszó, nevetés, pohárcsilingelés, pattogó tűz.
Ránéztem azokra, akik körülvettek. Gyönyörűek voltak. Erősek. Boldogok.
És akkor értettem meg: ez az igazi gazdagság.
Nem az arany, nem a hírnév, nem a karrier.Hanem egy ház, tele olyan emberekkel, akik ismerik a gyökereiket. És tudják, hogyan kell szeretni.
– Nagyi – húzott meg valaki a szoknyámnál. A legkisebb unokám, Levi.
– Igaz, hogy a mi családunk a legnagyobb az egész faluban?
– Igaz – néztem fel a csillagos égre, és elmosolyodtam. – És a legerősebb.