– Anyu, csak egy év – nevetett Dani, miközben a cipzárt rángatta a bőröndjén. – Kimegyek Londonba, dolgozom egy kicsit, félreteszek, aztán visszajövök. Talán nyitunk egy kis éttermet, tudod, amiről álmodtam még a gimiben.
Krisztina, az anyja, igyekezett mosolyogni. De a mosolya olyan volt, mint a reggeli harmat: törékeny és gyorsan eltűnő.
– Jó, édesem… Csak írj, jó? Hívj is néha. És… – elcsuklott a hangja, de gyorsan összeszedte magát – … és ne felejts el enni rendesen. Tudod, hogy gyomorproblémád van.
– Tudom, tudom – válaszolta Dani, és átölelte. – Ne aggódj. Nem vagyok már gyerek.
– Akkor is te vagy az én kisfiam – sóhajtott az anya. – És ne pakolj el a szobádban, jó? Hagyj mindent úgy, ahogy van.
Dani elmosolyodott.
– Mintha múzeum lenne.
– Pontosan – bólintott Krisztina. – Egy Dani Múzeum.
Közösen pakolták be a bőröndöt a taxi csomagtartójába. A sofőr türelmesen várakozott, lehalkította a rádiót. Krisztina az utolsó pillanatig fogta a fia kezét.
– Írni fogok, esküszöm – mondta Dani. – És… szeretlek.
– Én is szeretlek – suttogta Krisztina. – Vigyázz magadra, édesem.
A taxi elhajtott. Az anya pedig ott maradt az üres járdán. A keze remegett. A szíve még jobban.
Hazament. És becsukta a fiú szobájának ajtaját.
Nem zárta kulcsra. Csak becsukta.
A papucs ott maradt az ágy mellett. Az asztalon egy bögre, benne megszáradt kakaómaradványok. A párnán még érezni lehetett Dani parfümjét. Mintha csak pár percre ment volna el. Mintha visszajönne bármelyik pillanatban.
Eltelt egy hét.
Krisztina minden este hívást kapott. Dani mesélt: új munkáról, fura főnökről, hideg szobatársakról.
– Anya, itt nincs rendes kenyér! Minden édes! És teát is csak tejjel adnak!
– Majd megszokod – nevetett Krisztina. – És mikor lesz az első fizetésed?
– Már jövő héten! Ha minden jól megy, még karácsonyra is hazaugrom!
Krisztina szíve megremegett. Karácsony. Az olyan messzinek tűnt… de a remény melegítette.
Eltelt egy hónap.
A hívások ritkultak.
– Anya, ne haragudj, csak nagyon hosszú a műszakom… Majd holnap hívok, jó?
– Jó, édesem – mondta Krisztina. – Csak ne felejts el. Én mindig itt vagyok.
Eltelt három hónap.
Már csak üzenetek jöttek. Néha napokig semmi.
„Szia, anya! Minden oké. Majd írok, puszi.”
Krisztina először aggódott. Aztán dühös lett. Hogy lehet az, hogy nincs ideje a saját anyjára?
Aztán már nem volt semmi. Egy hét. Két hét. Egy hónap. Sem hívás, sem üzenet.
Krisztina újra és újra megnézte a telefonját. Újratöltötte az előfizetést, biztos, ami biztos.
De a kijelző néma maradt.
– Biztos el van havazva – mondta a barátnőinek a boltban. – Tudjátok, a fiatalok… Pörögnek.
– Majd jelentkezik – suttogta este magának, mikor lefeküdt.
És várt. Minden nap. Minden este.
A fiú szobája érintetlen maradt. Még mindig ott volt a papucs. Az a fránya bögre is. A naptárban egy X karcolva Dani kézírásával: „Repülés – új élet kezdete!”
Eltelt egy év.
Barátok már nem kérdezték, hogy mi van Danival. A család sem. Csak Krisztina emlegette még a nevét.
– Egy éve ment el – mondta a fodrásznál. – Csak dolgozik. Majd jön.
De a szeme sarkában könnyek ültek. A szívében már rég ott volt a kétely.
És közben telt az idő. Ősz lett, majd tél. Dani nem jelentkezett. Sem képeslap. Sem ajándék. Semmi.
Krisztina minden nap úgy ment el a fiú szobája előtt, mintha templom mellett sétálna. Halk léptekkel, lesütött szemmel.
Eltelt tíz év.
Krisztina ősz lett. A haját már rég nem festette. Feleslegesnek érezte. A fiáról nem beszélt senkinek. Nem volt kinek. A szomszédok is már csak biccentettek, ha találkoztak. Senki nem kérdezte meg, hogy „Mi van Danival?”
Mert mindenki tudta, hogy semmi.
Krisztina reggelente kávét főzött. Egy csészével. Régen kettő volt. Egy neki, egy Daninak.
Este mindig ugyanabban az időben nézte meg a postaládát. Hátha… De többnyire csak számlák. Reklámok. Csend.
Egy nap mégis történt valami.
Egy furcsa, hosszúkás boríték lapult a többi között. Külföldi bélyeg. Anglia. Kézzel írt címzés: „Szendrei Krisztina asszonynak.” Az írás bizonytalan, elnyújtott, mintha valaki sietve, mégis félve vetette volna papírra.
Krisztina keze remegett, amikor kibontotta. Egy rövid levél volt benne, idegen kézírással:
„Tisztelt Asszonyom!
Az én nevem Julia Smith. Egy londoni utcai segélyszolgálat önkénteseként dolgozom. Nemrég egy hajléktalan férfit találtunk, eszméletlen állapotban egy metróaluljáró közelében. Nála nem volt semmilyen irat, csak egy zsebébe gyűrt, foltos szalvéta. Erre ez volt írva: ‘Ha bajom esik, az anyám neve Szendrei Krisztina. Magyarország.’
Kórházba vittük. Az állapota nagyon súlyos volt, de stabilizálták. Amikor magához tért, egyetlen dolgot mondott: „Kérem, hívják anyut.” Amikor megkérdeztem, van-e más hozzátartozója, csak annyit felelt: „Nincs másom. Csak ő.”
Ezért írom ezt a levelet. A férfi neve Dani – legalábbis ezt mondta. Talán az Ön fia. A londoni Szent Benedek Kórházban fekszik. Az osztály neve: 3B, belgyógyászat. Bocsásson meg, ha tévedtem, de úgy éreztem, meg kell próbálnom.”
Üdvözlettel:Julia Smith
Krisztina először csak nézte a betűket. A szavak nem akartak értelmet nyerni. A szemét újra és újra a „Dani” névre vitte vissza.
– A fiam… – suttogta. – A fiam… él.
Még aznap este átnézte a megtakarításait. Az özvegyi nyugdíj, amit évek óta félretett „váratlan esetre”. A pénz egy részéből jegyet vett. Londonba. Oda, ahová a fia ment… és ahonnan sosem jött vissza.
Egy nap múlva a repülőtéren volt.
Az út hosszú volt. Testben és lélekben is. A gépen végig egy fényképet szorongatott: Dani tizennégy évesen, még iskolai ünnepségen, az a féloldalas mosoly, amit senki más nem tudott úgy csinálni. Őrülten fájt nézni – de nem volt ereje eltenni.
A londoni kórház rideg volt, fehér és csendes. A recepciós hölgy nem tudta kiejteni a nevét.
– Szenn… Szendréj?
– Igen, igen – bólogatott Krisztina. – Az én fiam itt van. A nevét mondták. Dani.
HirdetésA nő elmosolyodott, és bólintott. Felvezette egy folyosón.
– Most már stabil. De gyenge – mondta halkan. – Nagyon sokat volt az utcán.
A 3B-s szoba ajtaja előtt megálltak.
– Készen áll? – kérdezte a nővér.
Krisztina bólintott. A szíve vadul vert. Olyan erősen, hogy azt hitte, más is hallja.
Belépett.
Az ágyban egy vékony férfi feküdt. A haja megritkult, az arca beesett. A karjai vékonyak, a bőre sápadt. De amikor felnézett… ott volt a szeme. Ugyanaz a szem. Ugyanaz a Dani.
– Anyu…? – suttogta a férfi. A hangja alig volt több leheletnél.
Krisztina nem szólt. Csak odalépett. És megfogta a kezét.
– Itt vagyok – mondta. – Itt vagyok, édesem.
Dani szeme megtelt könnyel.
– Elrontottam… – suttogta. – Annyira elrontottam, anyu…
Krisztina megrázta a fejét.
– Nem érdekel. Most már hazajöttél. Ennyi számít.
A fiú elmosolyodott. Gyengén, de őszintén. A szeme lassan lecsukódott.
Krisztina két éjszakát töltött a kórház közelében egy kis panzióban. Reggelente visszament Danit meglátogatni. Az állapota nem javult. A doktorok nem mondtak sokat – de ami kimaradt a szavaikból, az ott volt a tekintetükben.
Dani gyenge volt. Nem panaszkodott, nem sírt. Csak néha suttogott valamit álmában, régi neveket, félmondatokat.
Krisztina egyszer se hagyta magára sokáig. Az ágy mellett ült, fogta a kezét, simogatta a homlokát, és néha halk dalokat dúdolt, amiket még kisgyerekként szeretett.
A harmadik reggel, amikor a nővér belépett a szobába, Krisztina még ott ült, mozdulatlanul. A fiú keze még mindig az övében.
De Dani már nem lélegzett.
Csendesen ment el. Hajnalban.
Krisztina nem sírt rögtön. Csak nézte a fia arcát, amely végre nyugodt volt. Mintha egy hosszú, fájdalmas utazás végén megérkezett volna – haza.
Hazatért. Végül.
A temetés egyszerű volt.
Krisztina kérte, hogy a fia földi maradványait hamvasszák el. Nem volt más, aki jelen lett volna. Sem rokon, sem barát. Csak ő. Ő, aki tíz évig várt, és aki most utolsóként búcsúzott.
A hamvakat egy kis dobozban vitte haza.
A lakás csendje más volt, mint azelőtt. Nem a hiány csendje, hanem a véglegesé. Az elengedésé.
Megállt a fiú szobája előtt. Mély levegőt vett, és kinyitotta.
A papucs még mindig ott volt. A bögre is. De a párnán már nem volt illat.
Krisztina leült az ágy szélére, a hamvakat az ölébe vette, és elővett egy poros albumot. Gyerekkori képek, rajzok, oklevelek. Az egyik sarkon ez állt: „Anya, szeretlek. Dani (6 éves)”
A könnyek hangtalanul csorogtak az arcán.
Nem akarta, hogy sajnálják. Nem akarta, hogy hősnőnek tartsák. Ő csak egy anya volt, aki megtartotta az ígéretét: várt.
Pár héttel később…
Egy régi hídnál állt. A híd, ahol gyerekként annyit sétáltak. Ahol Dani kisautókat dobált a vízbe, és egyszer belezuhant, mert túl messzire hajolt.
Most ott állt egy új pad.
Egyszerű, fából készült, de a háttámlájába bele volt vésve egy üzenet:
„A fiamnak, aki elveszett – de mindig hazatalált a szívemben.”
Azóta is ott van a pad. Néha megáll valaki, elolvassa, és elmosolyodik. Vagy elgondolkodik.
És ha csendes reggel van, néha látni lehet egy idős asszonyt, ahogy ül a padon. Ölében egy fotóalbum. Kezében egy bögre kávé – kettő helyett.
