Ne hívj többé, anya, elfoglalt vagyok!” – kiáltottam a telefonba. És anya többé nem hívott…
A nevem Kriszta Lukács, és egy kisvárosban élek a Tisza partján. A mi templomunk harangtornya, akár a múlt néma őre, ott áll a folyó közepén, és csak áll, hallgat, figyel.
Emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap történt volna. Fáradt voltam, ingerült, a munkában minden összecsapott a fejem felett. A főnököm már negyedszer szólt rám aznap, a határidők szorítottak, és a laptopom is lefagyott. A telefon megint megcsörrent – Anya volt az. Már harmadszorra hívott azon a napon.
– Ettél valamit, szívem? – kérdezte a szokásos, aggodalmaskodó hangján. – Jól vagy? Ne hajtsd túl magad!
És akkor elpattant bennem valami.
– Ne hívj többé, anya, elfoglalt vagyok! – csattantam rá, olyan élesen, ahogy talán még soha. És lecsaptam a telefont.
Azt hittem, igazam van. Hiszen felnőtt nő vagyok, felelősséggel, saját élettel. Nem akartam, hogy úgy kezeljen, mintha még mindig tízéves lennék. A törődése... nyomasztóvá vált. Úgy éreztem, meg kell szabadulnom tőle, lélegeznem kell, élni a saját életemet.
És anya hallgatott.
Nem hívott aznap többet. Sem másnap. Sem azután.
Eleinte észre sem vettem – túlságosan elmerültem a saját kis káoszomban. Sőt, meg is könnyebbültem: nem kellett újra elmagyaráznom, mi az a „home office”, nem kellett negyedszer is elmondanom, hogy nem, még nem ettem, de majd fogok.
Szabadnak éreztem magam. Vagy legalábbis ezt hittem.
Eltelt pár nap, majd egy hét. Egy este, amikor már negyedjére melegítettem fel ugyanazt a kihűlt teát, hirtelen megálltam, és csak néztem magam elé. Valami hiányzott. Valami... vagy inkább valaki.
Miért nem hallottam a hangját? Miért nem csörög a telefon? Megsértődött? Megbántottam? A büszkesége... lehet, hogy megelőzi a szeretetét?
Megnéztem a telefonomat. Semmi. Se nem fogadott hívás, se üzenet, se „szia, csak úgy” típusú sms. Csak csend.
Furcsa nyugtalanság kezdett fészkelődni bennem. Próbáltam elhessegetni. Talán csak elfoglalt. Talán ő is végre élni akarja a saját életét. Vagy...
Másnap reggel megnyomtam a hívás gombot. Egyszer. Kétszer. A csengés ment – de senki nem vette fel. Délután újra próbáltam. Ugyanez.
– Jól van, anya, te is tudsz duzzogni – motyogtam, félig bosszúsan, félig zavartan. – Csak én lehetek hisztis, ugye?
Harmadnap viszont... már nem volt kedvem viccelődni magamban. Újra hívtam, hosszasan, türelmesen. Semmi. És ekkor... valami megszólalt bennem. Egy vészcsengő.
Az anyám soha nem hagyta volna válasz nélkül a hívásomat. Soha.
Aznap nem mentem haza. Nem is tudtam volna. Ott maradtam anya házában, abban a csendben, ami már nem volt ugyanaz a nyugodt csend, mint régen – hanem sűrű, fojtogató, fájdalmas némaság. Minden egyes tárgy, minden szag, minden árnyék az ő hiányát kiáltotta.
Lassan jártam körbe a házban, mintha egy múzeumban lennék. A fotel, amiben esténként kötött. A hűtőszekrényre mágnesezett bevásárlólista, rajta gyöngybetűs kézírással: „tej, kenyér, krémtúró – Krisztának!”
HirdetésA fürdőszobában még ott volt a hajkeféje, benne néhány ősz hajszál. A mosógépben egy adag ruha, amit már sosem fog teregetni ki.
És én ott álltam, szinte mozdulatlanul, és csak néztem.
A telefon még mindig a kezemben volt. Újra és újra megnéztem a híváslistát, mintha hátha változna valami, hátha az időpont más lesz, vagy hátha kiderül, hogy még utána hívott valakit. De nem. Én voltam az utolsó.
Az utolsó, akit hívott. Az utolsó, akinek még volt lehetősége meghallani a hangját. Az utolsó, aki visszaszólhatott volna.
De én nem szóltam vissza. Én csak rákiáltottam.
– Ne hívj többé! – ez volt az utolsó mondatom hozzá.
Most pedig... én hívom őt. Minden nap. Automatikusan nyúlok a telefonért, tárcsázom a számát, hallgatom a csengést. De már nincs, aki felvegye. A telefon túlsó végén a csend olyan éles, mintha kést szorítanának a szívemhez.
Néha elképzelem őt – ott ül az ágy szélén, kezében a telefon, várja, hogy visszahívjam. Hogy azt mondjam: „Bocsánat, anya. Sajnálom. Szükségem van rád.”
De már nincs hol.
A munka, a határidők, az állandó rohanás, ami akkor olyan fontosnak tűnt, most semmit sem jelent. A céges levelek, a prezentációk, a megbeszélések – egyik sem segít elűzni ezt az ürességet, ami bennem maradt.
Ő csak szeretni akart. Törődni. Gondoskodni. És én ezt nyűgnek éreztem.
Most már tudom: az ő hangja volt a biztonság, az ő kérdései voltak a szeretet nyelve, amit sosem tanultam meg igazán megérteni.
Járom a házát, időnként megérintem a kopott takarót, amelyben mindig betakart, ha elaludtam a kanapén. Kinyitom a fényképalbumot, ahol én mindig mosolygok – ő pedig mindig ott van mellettem, minden képen.
A ravatalnál senki nem sírt úgy, mint én. Mert én nemcsak az anyámat veszítettem el. Hanem az utolsó lehetőséget is arra, hogy elmondjam, mennyire szeretem.
És ezt a fájdalmat most már örökké magammal viszem. Mint egy keresztet.
Azóta máshogy veszem fel a telefont.Máshogy beszélek azokkal, akik szeretnek.Máshogy hallgatom meg a „Semmiségekbe” csomagolt törődést.
Mert tudom: egyetlen mondat...egy pillanatnyi türelmetlenség is örökre megváltoztathat mindent.
És aki ma még csak hívogat, holnap már lehet, hogy örökre elhallgat.
