„Ne hívd az orvost. Csak el akarok aludni, a kezedet fogva.” – Egy házaspár szívszorító búcsúja, ahol a szeretet mindent legyőzött
Egy évvel ezelőtt kaptuk meg az orvosi diagnózist: a feleségem, Anna, gyógyíthatatlan rákos beteg. Az orvos egyértelműen közölte, hogy semmilyen kezelés nem segíthet rajta. Az a pillanat összetörte a szívemet, de Annáé nem. Ő mindig is erősebb volt nálam, és aznap is ő tartotta bennem a lelket.
– Nézd, Péter – mondta, miközben a kezét az enyémre helyezte –, nem az a kérdés, mennyi időnk van még hátra, hanem hogy mit kezdünk vele. Nem fogom hagyni, hogy a betegség határozza meg, hogyan élünk.
Abban a pillanatban eldöntöttük, hogy minden pillanatot megélünk, ami még megadatott. Tudtuk, hogy az időnk véges, de nem hagytuk, hogy a fájdalom vagy a kétségbeesés eluralkodjon rajtunk. Anna mindig is így élt, tele erővel és szeretettel. Ő volt az én fényem, az iránytűm, a legjobb barátom – és most azt néztem, ahogy lassan elhalványul.
A vég kezdete
Az utolsó héten Anna állapota rohamosan romlott. Már nem tudott járni, az étvágya eltűnt, és alig volt ereje beszélni. De még akkor is, amikor fájdalmai voltak, mosolygott rám.
– Ne aggódj, Péter. Én nem félek – mondta egyszer, amikor a szemébe könnyek gyűltek. – Nem az a fontos, hogy meddig élek, hanem hogy hogyan éltem. És én boldogan éltem. Veled.
Egy reggelen, amikor felébredtem, éreztem, hogy valami más. Anna szemei tiszták voltak, de a tekintetében ott volt a búcsú csendes elfogadása.
– Péter – suttogta halkan –, ma elmegyek. Tudom.
Összeszorult a szívem. Leültem mellé az ágyra, és megfogtam a kezét.– Ne mondj ilyet, Anna. Még nincs itt az idő. Itt vagyok melletted, és nem engedlek el.
Ő csak mosolygott.– Nem te engedsz el, Péter. Én engedem el ezt a világot. De ne szomorkodj. Nem lesz fájdalom, nem lesz félelem. Csak szeretet.
Az utolsó beszélgetés
Anna rám nézett, és azt mondta:– Ígérd meg, hogy nem hívsz orvost. Nem akarok kórházi ágyon elmenni. Csak aludni akarok el, a kezedet fogva.
Szinte képtelen voltam szavakat találni.– Anna... hogyan tudnám elengedni a kezed? Hogyan tudnék nélküled élni?
Hirdetés– Nem kell elengedned, Péter. Én mindig itt leszek veled. Minden mosolyodban, minden emlékedben. Nem veszítesz el. Csak most máshol leszek. De soha nem hagylak el.
Próbáltam elrejteni a könnyeimet, de a szavaim remegtek.– Én is mindig szeretni foglak, Anna. Örökké.
– Tudom – suttogta. – Mesélj nekem még egyszer arról a napról, amikor először találkoztunk.
Elmosolyodtam a kérésére.– Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. A kávézóban ültél, egy könyv fölé hajolva. A napfény a hajadra esett, és én nem tudtam levenni rólad a szemem.
– És mit csináltál? – kérdezte, mosolyogva, de alig hallhatóan.
– Kávét rendeltem, aztán szándékosan a te asztalodhoz mentem. Azt mondtam, hogy elfoglalták az összes többi helyet.
Anna halkan nevetett.– Pedig az egész kávézó üres volt.
– Igen, de ez volt az egyetlen módja, hogy beszéljek veled – feleltem, és megszorítottam a kezét. – És aztán megcsókoltalak a harmadik találkozónkon. Ez volt életem legjobb döntése.
A végső búcsú
Anna szemei lassan lecsukódtak, de még egyszer rám nézett.– Hé, fiú... Tudod, igaz? Örökké szeretlek.
– Tudom, Anna. És én is örökké szeretlek – mondtam, miközben megcsókoltam.
A keze még mindig az enyémben volt, amikor behunyta a szemét. A légzése elcsendesedett, és örökre elaludt. Az utolsó pillanatáig velem volt, és a kezét szorítva tartottam.
A szeretet, ami mindent legyőz
Anna elment, de a szeretete itt maradt velem. Nem az emlékezet fájdalmát hagyta maga után, hanem a hálát mindazért, amit együtt átéltünk. Az élet rövid, és egyszer mindannyian elmegyünk. De amit itt hagyunk – a szeretetünk, a nevetéseink, az öleléseink –, az örökké tart.
Ahogy Anna mondta:„A szeretet az egyetlen, ami igazán számít.” 💔
