Egyszer csak egy kislány meghúzta a szoknyámat és mosolyogva azt kérdezte, hogy én vagyok-e az anyukája. A kislánynak szőke haja volt, és 3-4 év körüli lehetett.Hirtelen azt sem tudtam mit válaszoljak neki, majd könnyes szemmel ezt feleltem:– Igen azért jöttem, hogy hazavigyelek.
A férjem az ölébe vette őt, majd az árvaház igazgatójához mentünk. Amikor meglátott bennünket az igazgató, a kislányt átadta a nevelőnőnek, minket pedig az irodájába vezetett.
– Nem olyan egyszerű a dolog ahogy azt önök gondolják – mondta az igazgató, ez a gyerek nincs egyedül, van még két lánytestvére, hármasikrek.
– Így is örökbe fogadják őket?Nem jött, hogy elhiggyük azt amit hallunk.
A szüleik elhagyták őket? – kérdeztem én.– A lányok anyukája óvónő volt az árvaházban, nagyon fiatalon maradt terhes, a szülésnél az orvosok nem tudták őt megmenteni. Senki sem akarta a családból örökbe fogadni őket. – mondta az igazgató. Nehéz három gyereket örökbe fogadni, de nem választhatjuk el őket egymástól.
– Mi örökbe fogadjuk őket – válaszoltuk.Odamentünk a lányokhoz, megöleltük őket, ők pedig rengeteg kérdést tettek fel nekünk. Néhány nappal később mind az öten otthon voltunk, végre együtt, mint egy család. A lányok jelentik a boldogságot a számunkra, így már van értelme az életünknek..
