Nagymama házán veszekedtek az unokák – de nagymama és a karma végül mindent eldöntött
Kovács Margit 83 éves volt, és fáradtan figyelte, ahogy a családja úgy viselkedik, mintha már a végrendeletét olvasnák fel. Amikor hirtelen eltűnt, csak egy rejtélyes üzenetet hagyott maga után. A gyerekei kétségbeesve keresték, de sosem gondolták volna, hogy Margit bátor húzása örökre megváltoztatja az életüket.
A nevem Takács Erzsébet, 80 éves vagyok, és Margit volt a legjobb barátnőm. Úgy érzem, a történetét el kell mondanom, mert egy olyan asszony volt, akit érdemes emlékezetünkben megőrizni.
Margit, az önálló nő
Margit a legélesebb eszű, legszellemesebb 83 éves asszony volt, akit valaha ismertem. Mindig „bűntársának” hívott, bár a mi „bűneink” többnyire abból álltak, hogy túl sok fánkot ettünk vagy pletykáltunk egy kávé mellett.
Egész életében szerény körülmények között élt, de okosan gazdálkodott. Egy aranyos kis házban lakott, amelynek ablakain virágládák lógtak. Azonban volt egy másik, nagyobb háza is a város túloldalán, egy gyönyörű, kolonialista stílusú ház, amelyet a férje, Tamás épített, és amire mindig büszke volt.
Amikor Tamás húsz évvel ezelőtt meghalt, Margit kiadta a házat bérbe. „Tamás ezt utálná” – mondta gyakran –, „de egy asszonynak meg kell élnie valamiből.” A bérleti díj fedezte a számláit, és Margit sosem szorult a gyerekei segítségére.
– Erzsi, jegyezd meg – mondta egyszer –, az önállóság a legjobb barátunk. Persze a kávé után!
A család mohósága
Tavaly azonban minden megváltozott. Margit egészségi állapota romlani kezdett. Egyre gyengébb lett, és először az életében segítségre szorult. Én vettem át a bevásárlásait, és a gyerekei, Liza és Dávid, hirtelen gyakrabban kezdtek látogatni.
Kezdetben úgy tűnt, törődnek vele, de hamar észrevettem, hogy valójában nem segítenek. Köröztek körülötte, mint a keselyűk.
Liza, aki mindig kifogástalanul öltözött, nagy napszemüveggel a fején és drága táskával az oldalán, gyakran mondogatta:– Szörnyű, hogy az a nagy ház csak ott áll üresen. Az én családom igazán hasznát venné.
Dávid, a gyakorlatiasabb testvér, szintén elkezdett beavatkozni Margit életébe. Laptopjával érkezett, és pénzügyi tanácsadónak adta ki magát.– Anyu, aranybánya ül rajtad ezzel a házzal. Ha eladnád, az mindannyiunk életét megváltoztathatná. Csak gondold át.
Margit szinte felrobbant az ilyen megjegyzésektől.– Majd én eldöntöm, mi legyen a házakkal, amikor eljön az ideje! És ne gondoljátok, hogy mostanában fogok meghalni!
Az unokák is beszállnak
Az unokák sem voltak jobbak. Liza legidősebb lánya, Júlia, mézes-mázos mosollyal érkezett, gyakran süteményekkel és kis kártyákkal:– Nagyi, nem gondolod, hogy egy növekvő család igazán megérdemelne egy ilyen szép otthont?
Dávid fia, Kristóf ezzel szemben lényegre törően fogalmazott:– Nagyi, kár lenne eladni azt a házat. Az a családé kell, hogy maradjon.
Egy délután Margit nem bírta tovább. Éppen teát ittunk a konyhájában, amikor meghallottuk, hogy Liza és Dávid a nappaliban veszekednek.– Neked három gyereked van – mondta Liza. – Nincs szükséged még több helyre.– Ugyan, kérlek! – vágott vissza Dávid. – A te gyerekeid már felnőttek. Az én fiaim egyetemre mennek. Az a ház sokat segítene.
Margit felállt, és dühösen kiment a nappaliba.– Elég legyen! – csattant fel. – Úgy beszéltek rólam, mintha már meghaltam volna.
Liza próbált védekezni, de Margit leintette.– Egy szót se! Még élek, és nem fogom kettévágni a házamat, hogy kielégítsem a kapzsiságotokat. Ha veszekedni akartok, menjetek haza!
Miután elmentek, Margit rám nézett, és megrázta a fejét.– Ezek teljesen szégyentelenek, Erzsi.
Megfogtam a kezét.– Idővel majd visszavesznek.
Margit gúnyosan elmosolyodott.– Ne reménykedj. De ne aggódj, van egy tervem.
A nagy eltűnés
Egy hét múlva Margit eltűnt. Csak egy cetlit hagyott az ajtóm előtt:
„Kedves Erzsi,Ne aggódj értem. Biztonságban vagyok, és szükségem van egy kis időre. Figyeld a keselyűket helyettem. Ha készen állok, visszajövök.Szeretettel, Margit.”
Először azt hittem, csak egy közeli panzióba ment, de amikor hetek teltek el, és a telefonja sem működött, nyilvánvalóvá vált, hogy messzebbre ment.
Liza és Dávid kétségbeesetten kopogtattak nálam.– Anya nem hagyna itt minket szó nélkül – mondta Liza mérgesen.Dávid csak annyit tett hozzá:– Ez büntetés. Tudom, hogy minket akar leckéztetni.
Margit nagy visszatérése
HirdetésEgy csendes reggelen képeslapot kaptam Margittól, amin havas hegycsúcsok voltak. A hátoldalon ennyi állt:„Kedves Erzsi,Végre szabadon lélegzem. Bárcsak itt lennél velem – de ne áruld el a keselyűknek!Szeretettel, Margit.”
Mikor visszatért, Margit mintha tíz évvel fiatalabb lett volna. Az arca ragyogott, és úgy lépett be az ajtón, mintha megnyerte volna a világot.– Erzsi, forrald fel a vizet! Van mesélnivalóm.
A végrendelet olvasása
Margit békésen hunyt el, néhány nappal később. A végrendeletének felolvasásánál mindenki feszülten figyelt. A nagy ház és a kis ház? Eladták őket. A pénz? Margit utazott és élvezte az életet. Az üzenete pedig ez volt:„Ne feledjétek: éljétek az életet, és ne hagyjátok, hogy mások elvegyék a boldogságotokat.”
A család tagjai teljesen megdöbbentek. De én? Azt tettem, amit Margit mondott: megfogtam a pénzt, amit rám hagyott, és világot láttam. Margit, ez érted van.
A végrendelet olvasása után az egész család feldúltan hagyta el az ügyvéd irodáját. Liza és Dávid egymásra mutogattak, próbálták megtalálni a hibást a helyzetért.
– Ez biztos a te hibád, Dávid! – sziszegte Liza. – Ha nem akartad volna annyira azt a házat, talán anya máshogy döntött volna.
– Ne beszélj ostobaságokat! – vágott vissza Dávid. – Azért tűnt el, mert te nem hagytad békén a folytonos panaszkodásoddal. Őszintén szólva, egyikünk sem tisztelte őt eléggé.
A veszekedésük engem hidegen hagyott. Margit végrendelete nem csupán egy okos húzás volt, hanem egy életre szóló lecke mindannyiunknak. Tudtam, hogy a ház eladásából származó pénz jó helyre került: azokra az élményekre, amelyek boldoggá tették Margitot, miközben még megtehette.
Margit kalandjai: Egy album meséi
A végrendelet olvasása után az ügyvéd átnyújtott nekem egy bőrborítású fényképalbumot. Ahogy lapozgattam, Margit mosolygó arca nézett vissza rám. Ott volt a képe egy Vespa robogón, egy olasz szőlőskertben borospoharat emelve, vagy épp egy kis falusi piactéren táncolva.
Az unokák is ámulattal lapozták az albumot. Júlia, Liza legidősebb lánya, egy képre mutatott, ahol Margit egy gondolában ült Velencében.
– Ez tényleg nagyi? – kérdezte döbbenten. – Mindig azt hittem, otthon ül, és teázik.
Kristóf, Dávid fia, csatlakozott hozzá. – Nagyi sosem beszélt arról, hogy utazni szeretne. De látni, hogy ennyire boldog volt… talán mégsem volt rossz döntés.
Egy utolsó ajándék
Az album mellett egy külön levél is volt, amit nekem címzett. A levélben Margit megköszönte a barátságomat, és biztosított róla, hogy a rám hagyott pénzt olyan dolgokra költsem, amik boldoggá tesznek.
„Erzsi, túl sok időt töltöttünk azzal, hogy másokat helyezzünk magunk elé. Most rajtad a sor, hogy élj. Utazz, nevess, és ne feledd: az élet túl rövid ahhoz, hogy sajnálkozva nézzünk vissza.”
Nem is haboztam sokáig. A következő hónapban már a repülőtéren álltam, kezemben a fényképalbummal, és az első úti célom felé indultam: Párizs.
A Margit öröksége
Ahogy a repülőgép felszállt, Margit képei és szavai jutottak eszembe. A gondolat, hogy valaki ennyire bátran és szabadon élhette az életét, arra ösztönzött, hogy én is megtegyem.
Margit története nemcsak nekem, hanem a családjának is tanulságul szolgált. Bár a házakat már nem birtokolják, az emlékek, amelyeket Margit maga mögött hagyott, örökre velünk maradnak.
Ez az utazás Margitnak szól, aki megtanította nekem, hogy a boldogságot nem örökségben vagy birtokokban mérik, hanem az élményekben és a pillanatokban, amiket megélünk.
Amikor a repülőn a felszolgáló egy pohár pezsgőt kínált, Margit szavai jutottak eszembe: „Erzsi, élni kell.” Felkaptam a poharat, és halkan suttogtam: „Ez érted van, Margit.”
