Kovács Ilona, egy középkorú, visszahúzódó természetű nővér egy szűkös budapesti bérlakásban üldögélt a padlóra dobott dobozok között. A tekintete üres volt, a fejében csak egyetlen mondat visszhangzott:
– „Elbocsátjuk Önt a mai naptól, sikkasztás miatt.”
– Én nem vettem el semmit… – suttogta maga elé, de már senki nem hallotta.
A kórház főnővére higgadtan közölte a döntést, nem volt fellebbezés. Valaki – vagy valakik – más számlájára ment el egy gyógyszerküldemény, és mivel Ilona aláírása szerepelt az átvételin, őt tették felelőssé.
– Túl csendes vagy, Ilona – mondogatta korábban az egyik kolléganő. – Nem véded meg magad, úgyhogy könnyű céltáblává válsz.
Most ott ült. Ártatlanul, munkanélküliként, megalázva.
És akkor jött a levél.
Egy régi, kopott boríték, kézzel írva, zöld tintával. A feladó: Kovács Rozália, az anyai nagyanyja, aki évek óta halott volt.
– Ez meg hogy lehet...? – Ilona zavartan nyitotta ki.
A borítékban egy ügyvédi irat volt. Rövid, hivatalos mondatok:
„Tisztelt Kovács Ilona!Alulírott dr. Székely András ügyvéd értesítem, hogy az elhunyt Kovács Rozália végrendelete értelmében Ön örökli a következő ingatlant:Cím: 7423 Bókaszentlőrinc, Petőfi utca 11.Az örökség tárgya: egy 1910 körül épült vályogház, valamint az ahhoz tartozó bútorzat. Kérem, a tulajdonjog érvényesítéséhez személyesen jelenjen meg irodánkban a jövő hét folyamán.”
Ilona csak ült. Évek óta nem járt Bókaszentlőrincen. Rozália mama mindig furcsa nő volt – néha hóbortos, néha titokzatos, de mindig szeretetteljes. Gyerekkorában gyakran töltött ott nyarakat, de aztán megszakadt a kapcsolat.
Most hirtelen örökölt tőle egy házat?
Egy hét múlva
A busz rázkódott a vidéki dombokon, Ilona egyetlen bőrönddel és egy nejlonszatyorral érkezett. Leszállva szinte megcsapta a falu pora, a levegőben füst és friss trágya szaga keveredett. A bolt előtt pár öreg bácsi üldögélt, egyikük odaköszönt:
– Jó napot, kisasszony, új lakó?
– Talán… örököltem itt valamit. Kovács Rozália volt a nagymamám.
A bácsik némán összenéztek, majd egyikük – Béla bácsi – megszólalt:
– Na, az öreg Rozália… őt senki sem felejti el. Tudja, voltak dolgai. Kicsit… boszorkányos asszony volt. De jót nem akart soha. A Petőfi utcai ház még áll, bár... kicsit már dől.
Ilona megköszönte, és elindult. A ház tényleg roskatag volt. A tető féloldalasan megcsúszott, az ajtó nyikorgott, a kert gazos. De valami különös békét érzett.
Bent a por már régen letelepedett mindenre, de a bútorok érintetlenül álltak. Az asztalon egy boríték: „Ilonkának – ha egyszer visszajössz.”
A papír megsárgult, a tinta megfakult:
Drága unokám, ha ezt olvasod, akkor már nem vagyok köztetek. Ne ijedj meg a háztól – lehet, hogy ütött-kopott, de rejteget valamit.Nézz be a sparheltbe. Tudd, csak akkor, ha már nincs más választásod. Sosem tudhatod, milyen idők jönnek.Szeretettel: Nagyanyád, Rozália
Ilona megborzongott.
– A sparheltbe...? – odasétált a régi vaskályhához. Letérdelt, és kinyitotta az öntöttvas sütőajtót. Por. Kormos tégla. Aztán... valami megcsörrent.
Hátrébb húzott egy rozsdás lapot, és alatta egy fém dobozkát talált. Alig fért ki, de végül kiszabadította. Rázkódott a keze, mikor kinyitotta.
A dobozban egy régi pénztárca volt, benne több tucat ezüst- és aranypénz, néhány zálogjegy, és egy aranylánc.
– Mi a fene...? – suttogta döbbenten.
Alatta még egy cetli: „Ne add el egyben! Csak ha muszáj. Mindig maradjon valami, hogy újra kezdhess.”
Ilona napokig csak ült, és figyelte, mit tegyen. A faluban senki sem tudott erről a „kincsről”. A ház csendes volt, a kertben rigók fészkeltek, és az öreg körtefa új hajtásokat hozott.
Aztán úgy döntött: marad.
– Ez lesz az új életem.
Ilona lassan kezdte megszokni az új életet. Minden reggel ugyanaz a ritmus: teát főzött a sparhelten, meglocsolta a kertet, aztán üldögélt a tornácon, és figyelte, ahogy a nap felkúszik az eresz alá.
A pénzhez nem nyúlt. A dobozt elrejtette újra, egy másik rejtekhelyre, a padlásgerenda alá.
– Nem ettől lesz új életem, hanem attól, amit magam teremtek meg – mondogatta magának.
A faluban gyorsan híre ment, hogy Kovács Rozália unokája visszatért. A kisboltban, a templom előtt, még a buszmegállóban is róla beszéltek.
– Tiszta olyan, mint az anyja volt. Visszahúzódó, de jó szívű – mondta az egyik idős asszony, Marika néni, miközben csirkét perzselt az udvaron.
Ilona lassan ismerkedett a szomszédokkal. Leginkább Béla bácsi járt át hozzá, aki Rozáliával is sokat beszélgetett régen. Egyik délután, egy bögre bodzatea mellett megkérdezte:
– Hallottál már a régi történetről, Ilona?
– Melyikre gondol, Béla bácsi?
– A pincére. A ház alatti pincére.
Ilona meglepődött.
– Nem is tudtam, hogy van pince.
– Rozália asszony mindig azt mondta, hogy csak bajt hoz, ha valaki bolygatja. De egyszer, még gyerekkoromban, véletlenül megláttam, hogy egy deszka alól valamit lehozott. Egy üveget. Aranysárga folyadék volt benne, és… furcsa illatú. Nem pálinka, az biztos.
Ilona elgondolkodott.
Aznap este elővett egy gyertyát, és alaposan átvizsgálta a ház padlóját. A hálószobában, az ágy alatt egy deszkán különösen nyikorgott a padló. Feszítővas segítségével felnyitotta, és valóban – egy rozsdás vaslépcső vezetett lefelé.
A pince szűk volt, penészes, de száraz. A falakon polcok, azokon befőttek, régi teásdobozok… és egy vaskazetta.
A kazettában nem pénz volt, hanem egy köteg kézzel írt levél. Mindegyiken ugyanaz a címzett: „K. Róbert”. A dátumok szerint az 1940-es évekből.
Ilona remegő kézzel bontotta ki az elsőt.
„Drága Róbert,tudom, hogy nem jöhetsz vissza. Tudom, hogy ha hazajönnél, elvinnének. De itt hagytál nekem valamit. Nemcsak emléket – életet. Azt a receptet, amit együtt őriztünk a nagyszüleinktől. A főzetet, ami képes volt megmenteni embereket, amikor az orvosok már lemondtak róluk...”
Ilona értetlenkedve olvasott tovább. A levelekből kirajzolódott a kép: Rozália és Róbert – két fiatal gyógynövény-kutató – szerelmesek voltak a háború előtt, és együtt fejlesztettek ki egy különleges, gyógyító italt.
Amikor a háború elérte őket, Róbert elmenekült, Rozália pedig elrejtette a főzetet – és a tudást – ebben a házban.
– Ezért nem akarta soha senkinek eladni a házat... – suttogta Ilona.
Másnap hajnalban, Ilona újra lement a pincébe, és megtalálta a leírást. Egy régi, kopott füzetbe volt írva: „Rozália és Róbert titka”.
A recept bonyolult volt, több tucat gyógynövényből, pontos adagolással, szárítási időkkel, hőmérséklettel. Ilona napokig csak ezt tanulmányozta. A régi nővéri tudása előjött, és rájött: ez nem csak mese. Ez működhet.
Néhány hét múlva a faluban új pletyka terjedt:
– Ilona gyógyító főzetet készít.
– Tibi bácsi reumás keze újra hajlik. Juliska megint alszik rendesen. Még Pisti is jobban van tőle, pedig az orvos már lemondott róla…
Az emberek eleinte kételkedtek. Aztán sorban kopogtak Ilona ajtaján.
– Ilona, tudnál adni a főzetből? Nem kell sok, csak egy pici, a kisunokámnak...
– Ilona, megfáztam, azóta is köhögök. Amit múltkor adtál, attól jobb lett. Van még belőle?
Ilona nem kért pénzt. Mindenkinek adott annyit, amennyi kellett – cserébe kaptott tojást, krumplit, lekvárt, fát a télre.
A ház megtelt élettel. Az udvarra új kerítés került. A ház falai új festést kaptak. És Ilona mosolya is egyre gyakrabban jelent meg az arcán.
Egy nap, egy fekete autó gördült be a falu főterére.
A sofőr kiszállt, és egy öltönyös úr lépett be a kisboltba.
– Kovács Ilonát keresem.
– Ott lakik a Petőfi utcában. A Rozália házában – mondta az eladó.
Az idegen odament, kopogott. Ilona ajtót nyitott. A férfi bemutatkozott:
– Dr. Varga Attila vagyok, gyógyszerész. Egy páciensünk említette az ön főzetét.
Ilona megdermedt.
– Én nem árulok semmit. Csak… segítek.
A férfi bólintott.
– Pont ezért jöttem. Szeretném, ha együtt dolgoznánk. Amit ön létrehozott, az… orvosi csoda. Kérem, gondolja át.
Ilona nem felelt azonnal. De a szemében ott volt valami új – valami, amit eddig még soha senki nem látott benne:
a küldetés tudata.