MindenegybenBlog

💔 MINDENT ELVESZÍTETT — DE ŐT NEM TUDTA ELENGEDNI 💔

A hó lassan hullott a füsttel teli levegőbe, és ahogy a pelyhek földet értek, feketévé váltak a hamutól. A mentőautó piros fényei villogtak a szürke ég alatt, tűzoltók járkáltak fel-alá, halk utasításokat kiabálva. Az utca végén, a még füstölgő romok szélén egy idős férfi állt mozdulatlanul.

Karjaiban egy apró, sápadt színű kiscica remegett.

A férfi kabátja koromfekete volt – nem azért, mert eredetileg is sötét színű lett volna, hanem mert szinte teljesen ellepte az éjszakai tűz nyoma. A hamu apró pelyhekben szitált alá a kabátjára, a szemüvege peremére, még a kopasz fejére is. De ő nem törődött vele.

Nem törődött semmivel. Csak tartotta a cicát.

– „Uram, jól van?” – szólítottam meg óvatosan, amikor közelebb értem. A hangom is elcsuklott a látványtól.

A férfi alig hallhatóan válaszolt:

– „Minden odalett… a ház… az emlékek… Klára képei… minden. Csak ő maradt nekem.”

Megálltam mellette. A cica a kabátja alá bújt, csak az orrocskája látszott ki, és az a halk dorombolás, ami annyira disszonáns volt ebben a romos, dermedt világban.

– „Tamás vagyok” – tette hozzá halkan. – „Ő pedig… ő Cirmi.”

A tűz éjjel ütött ki. A régi, fából készült kertes ház, ahol Kovács Tamás élt, nem tudott ellenállni a lángoknak. Mire a szomszéd észrevette a füstöt, és hívta a tűzoltókat, már késő volt.

Tamás, aki akkor is épp a felesége fényképeit nézegette, érezte a füstöt. Át akart menni a konyhába – de a mennyezet megreccsent.

– „Itt a vég” – gondolta.

És akkor meghallotta a nyávogást.

A szekrény alól jött. A sarokból. Egy rémült, halk hang, amit bárki más talán elengedett volna.

Tamás azonban letérdelt, és kézzel húzta ki a kiscicát a füstből, a lángok közül. A karjába kapta, és az udvar felé menekült.

Mire a ház összedőlt, ő már kint állt. A mentők nem hitték el.

– „Hogyan élte ezt túl?” – kérdezte az egyikük.

– „Nem tudom… csak mentem. Mintha Klára súgta volna, hogy merre.”

Másnap reggel.

Miután láttam őt ott állni a romok előtt, nem tudtam otthagyni. Megkérdeztem:

– „Van hová mennie?”

Tamás megrázta a fejét.

– „Nem maradt semmi. De… csak egy kis meleg kellene Cirminak. Meg egy kevés tej.”

Azt feleltem:

– „Akkor jöjjenek velem.”

Hazavittem őket. A lakásomban előszedtem egy puha takarót, meleg tejet tettem a cicának, és a fotelben helyet kínáltam Tamásnak.

Ott ültek, Cirmi az ölében dorombolt, Tamás pedig lehunyta a szemét.

– „Köszönöm…” – mondta. – „Nem nekem. Neki. Ő... az én kapaszkodóm.”

Csendben ültünk. A cica melegen szuszogott, Tamás pedig mesélni kezdett.

– „Klára mindig azt mondta: ha egyszer meghalok, ne hagyj magadra egyedül. Hát… most ő halt meg. De ezzel a kis jószággal mintha valamit visszakaptam volna tőle. Néha úgy érzem, a lelke bújt ebbe a cirmoskába.”

A hangja elcsuklott.

– „Egy év telt el azóta, hogy Klára elment. A ház még az övé volt… a kert, a képek, a nagyszekrény… minden ott maradt vele. Tegnap este még gyertyát gyújtottam a fényképének.”

– „És ma hajnalban minden eltűnt.” – fejeztem be helyette.

Tamás bólintott.

– „De Cirmi maradt. Ő visszanézett rám a tűz közepén. És azt éreztem, van még dolgom.”

Napok teltek el.

Tamás nálam maradt. Cirmi minden reggel a párnáján aludt, mintha mindig is együtt éltek volna. A férfi szinte minden este mesélt valamit Kláráról.

– „Ő volt az egyetlen nő, aki hajlandó volt meghallgatni a történeteimet.” – nevetett halkan. – „Már akkor tudtam, hogy elvesztem, amikor először rám mosolygott a piacon.”

– „Mióta éltek együtt?”

– „Harmincnyolc évig. Három év özvegység után jött a cica. És most…” – elhallgatott.

Egyik reggel, amikor már egy hete éltek nálam, Tamás szokás szerint a kávéját kortyolgatta az erkélyen, Cirmi pedig a lábánál kuporgott, miközben a macskamentát rágcsálta a virágcserépben.

– „Valamikor azt hittem, hogy a csend lesz a legnagyobb ellenségem” – szólalt meg Tamás, anélkül, hogy rám nézett volna. – „De most… most már nem bánom. Mert ez a csend más. Ez a csend él.”

Bólintottam, de hirtelen megcsörrent a kaputelefon. Nem vártunk senkit.

– „Kovács Tamás úr?” – szólt bele egy fiatal női hang. – „Ön az?”

Tamás összerezzent.

– „Igen, én vagyok. Ki beszél?”

– „A nevem Kovács Lili… én… én az unokája vagyok.”

A nappaliban ültek szemben egymással. Tamás szinte nem is pislogott. A fiatal lány, Lili, határozott, de kissé remegő hangon beszélt.

– „Tudom, hogy ritkán jártunk. Anya sosem akarta, hogy sokat találkozzunk, főleg miután Klára mama meghalt. Azt mondta, túl sok fájdalmat hozunk a múltból. De én mindig emlékeztem rád. A kertre, a málnára, a kis asztalkára, ahol gyurmáztunk.”

Tamás szeme megtelt könnyekkel.

– „Emlékszem… a hajad mindig csupa sár volt, és sosem akartál sapkát venni…”

Lili elnevette magát.

– „Most se szeretek” – mosolygott.

Tamás ránézett.

– „Honnan tudtad, hogy itt vagyok?”

– „A hírekben láttam a képet. Te voltál rajta. A cicával. Felismertem az arcodat. Aztán megkérdeztem egy újságírót, és megmondta, melyik kórházba vittek. Onnan pedig... utánad jöttem.”

– „És… most miért jöttél?” – kérdezte Tamás rekedt hangon.

– „Hogy hazavigyelek. Ha te is akarod. Mert én már nem akarok máshol lenni.”

Tamás nem válaszolt. Csak felállt, odalépett Lilihez, és átölelte.

Hosszú, csendes ölelés volt. Cirmi közben felugrott az ölükbe, mintha csak ő is tudná, most valami visszatért, ami régen elveszett.

Egy hónappal később

Amikor meglátogattam őket, alig ismertem rájuk. Tamás új lakásban élt, egy kis földszinti otthonban, amit Lili segített berendezni. A falon Klára fényképe lógott – új keretben. A polcon Cirmi feküdt, uralva a nappalit, mint egy cicaisten.

– „Azt hittem, mindent elveszítettem” – mondta Tamás, amikor leültünk egy csésze tea mellé. – „De aztán rájöttem, hogy amit elveszítünk, néha más formában tér vissza. Egy emlék, egy unoka… vagy egy remegő, cirmos kiscica képében.”

Lili is leült mellénk. Megfogta nagyapja kezét.

– „Nekem sosem volt másik nagyapám. Te voltál az egyetlen. És most végre tényleg együtt vagyunk.”

Tamás szeme ismét párás lett. De ezúttal nem fájdalomból – hanem hálából.

És ha ma arra jársz, a ház ajtaja nyitva lesz. A kis erkélyen muskátli virágzik. Egy öregember ül kint, az ölében egy cica, mellette egy fiatal nő, aki teát hoz neki.

Nem beszélnek sokat.

Mert a szeretet néha csendben él – mint egy halk dorombolás a világ zajában.

2025-04-10 15:31:37 - Mindenegyben Blog