Mindenki nevetett, amikor a nővér kicserélte a milliomos pelenkáját… De egy nap olyat látott, amitől libabőrös lett a karja. 😲😲😲
A kórházi folyosókon már hajnalban érezni lehetett a fertőtlenítő szúrós szagát, de Katalin, az új ápolónő a nagykőrösi kórház intenzív osztályán már hozzászokott. Pár hete kezdett itt dolgozni – egyedülálló anyaként nem válogathatott –, de ez a részleg… ez más volt.
Itt nem beszélgettek. Nem volt zsizsegés, csak a gépek ritmikus sípolása és az állandó, dermedt csend. A kómás betegek között mégis volt valaki, aki különösen megragadta.
Dr. Veres Viktor.
Nem volt ismeretlen név. Ő volt az a magyar techmilliárdos, akiről pár hónapja minden újság azt írta, hogy rejtélyes autóbaleset után került kómába. Egy esős éjszaka az M5-ösön csúszott meg a kocsija. A rendőrség szerint „tragikus véletlen”, de a pletykák szerint… valaki el akarta tenni láb alól.
Katalinnak nem volt más dolga, mint ellenőrizni az értékeit, adagolni a gyógyszereket, figyelni a monitorokat – és cserélni a pelenkáját. A legtöbb nővér gépiesen végezte a dolgát, de ő nem tudta közönyösen kezelni.
Mintha az a törékeny, mozdulatlan test még mindig hordozta volna azt a karizmát, amit a hírekből ismert. Katalin beszélt hozzá, megtörölte az arcát, néha még meg is masszírozta a kezét, hátha… csak hátha valami belül érez még.
Aztán jött az a szürke hétfő reggel.
Rutinszerűen hajolt Viktor fölé, hogy rögzítse a vérnyomásmérőt, amikor valami furcsa tűnt fel neki. Egy kis redő a párnán. Lehajolt, hogy eligazítsa… és akkor meglátta.
A párna alá rejtve egy összehajtott papírdarab volt.És azon az ő neve állt.
„Katalin. Ne engedd, hogy megtaláljanak. Ha felébredek, mindent elmondok.” 😳😳😳
Katalin keze remegett, amikor kihúzta a papírt a párna alól. A sorok vékony, dőlt betűkkel voltak írva, mintha valaki sietve, félhomályban vetette volna papírra:
„Katalin. Tudom, hogy törődsz velem. Hogy nem vagy olyan, mint a többiek.Ha olvasod ezt, az azt jelenti, hogy még életben vagyok.De nem sokáig, ha ők megtudják, hogy emlékszem.”
Katalin érezte, hogy az ereiben jeges víz kezd folyni. Nem értette, ki az a „ők”. Miféle emberek? A nővértársak? Az orvosok? Vagy valaki egészen más?
A levél többi részét már nem is akarta elolvasni ott, bent a kórteremben. Elcsúsztatta a zsebébe, mintha csak egy papír zsebkendőt tenne el, és gyorsan kilépett a folyosóra.
A szíve úgy vert, mintha futott volna.
Aznap este, amikor végre hazatért kisfiához, Márkhoz, és lefektette, zárral bezárta a fürdőszoba ajtót, és újra elővette a papírt. A sorok remegő kézzel íródtak, de egyértelmű volt az üzenet:
„A cégem vezetését ideiglenesen átvette az egyik igazgatóm, Veres Nóra. A húgom. De ő áll mögötte.Ne higgy neki. Mosolyog, kedves, de... ő próbált megölni.”
Katalin szinte elejtette a papírt. A neve ismerős volt. Veres Nóra pár napja jött be a kórházba látogatóként.Elegáns, visszafogott nő, akinek egyetlen pillantása is megfagyasztotta a levegőt.
„Szervusz, te vagy az új nővér?” – kérdezte akkor mézes-mázosan, miközben megigazította a kabátját.„Csak tudd, Viktornak már nem lesz sokáig szüksége rád.”
Akkor Katalin ezt udvariasságnak hitte. Most már tudta: ez egy fenyegetés volt.
És a legrosszabb csak most jött…
Másnap reggel, amikor bement a kórházba, a főnővér azzal fogadta:
„Katalin, kérlek, gyere be az irodába. A főorvos beszélni szeretne veled. Most.”
Katalin belépett az irodába, a gyomra görcsben, a torka száraz volt. A főorvos, dr. Rácz, ott ült a barna íróasztal mögött, mellette a kórház jogásza – és Veres Nóra. A nő, akiről a levélben az állt, hogy megpróbálta megölni a saját bátyját.
– Katalin, kérem, üljön le – mondta higgadt hangon a főorvos, de a hangjában ott bujkált valami feszült fémes él. – Fontos beszélnünk.
– Mi történt? – kérdezte halkan.
Nóra felnevetett. Egy hideg, öntelt kacaj volt. – Maga történt. Túlságosan kíváncsi.
– Miről beszél? – próbálta Katalin megőrizni a nyugalmát.
A főorvos sóhajtott, majd kinyitott egy dossziét. – Megbízható forrásból tudjuk, hogy... valaki engedély nélkül nyúlt be az intenzív osztály dokumentumaiba. És... talált valamit, amit nem lett volna szabad. A biztonsági kamera is rögzítette.
Hirdetés– Ez nevetséges! – pattant fel Katalin. – Csak ápoltam egy embert, akit mindenki elfelejtett! És most már tudom, miért! Hogy Nóra megszerezze a vagyonát!
Nóra hangja fagyos volt, mint a decemberi jég:– Kedvesem, ha lenne bizonyítéka, már rég rendőrségen lenne. De nem tudja bizonyítani, hogy a bátyám egyáltalán írt volna magának bármit. A levél? Tán elveszett? Vagy „véletlenül” elégett?
Katalin a zsebébe nyúlt – de ott semmi nem volt. A levél eltűnt.
A főorvos hangja kemény lett. – Nézze, Katalin. Vagy aláír egy titoktartási nyilatkozatot, vagy azonnali hatállyal elbocsátjuk.És... jobban teszi, ha hallgat. Maga egyedül van. Ő viszont az egész kuratóriumot a zsebében tartja.
A levegő megszilárdult körülötte. Csapda volt. A rendszer, a hatalom, a pénz... mind Nóra oldalán állt.
De Katalin nem véletlenül lett ápoló. Ő sosem adta fel.
6 hónappal később...
A TV-ben nagybetűs címlap jelent meg:
🟥 „Milliárdos technológiai cégvezető visszatér a kómából – vallomása megrengette az országot” 🟥
A riporternő arca komoly volt, miközben a kamerába nézett:
– Viktor Veres nyilatkozata szerint a húga, Veres Nóra kísérelte meg eltüntetni őt, hogy megszerezze a vagyonát. A kulcs: egy nővér, Katalin, aki hitt benne akkor is, amikor mindenki más lemondott róla...
A stúdióban csend lett.
Katalin ekkor már egy másik kórház vezetőápolója volt. Nem szólt semmit. Csak megnézte a képernyőt, ahol Viktor, már ébren, mosolyogva sétált a kisfiával kézen fogva.
És a záró mondat a képernyőn villant:
„Néha egyetlen ember gondoskodása nemcsak életet menthet... de igazságot is hozhat.”
