Szerelmes lettem egy férfiba, aki nem szabad. Igaz, nem egy feleség vagy egy élettárs választja el tőlem. Aki minden percét, érzelmét, figyelmét igényli, az a tizenhét éves fia, Marci.
Marci és Gábor úgy élnek, mintha össze lennének nőve. Miközben a srác szeretne a kamaszok mintájára önálló lenni, jönni-menni, csajozni, bulizni, az apját őrzi egész nap, két méternél messzebb nem megy tőle, és csak tervezgeti az önálló életét. Mert Marci beteg. Nem tudom pontosan, hogy mi a baja, úgy hallottam, az orvosok sem tudják, de a paranoia és a kényszeresség egyszerre mutat rajta tüneteket.
Az apja mindenben segíti
Gábor nagyon szereti a fiát, és mindent megtesz érte, amit csak tud. De nem tud sokat. A fiú okos, jól tanul, úgy néz ki, egyetemre megy, de nem tudom elképzelni, hogy a betegsége engedi majd, hogy megfeleljen egy egyetem szabályainak. Hogy be kell majd járni, időre beadandókat írni, vizsgákra készülni, idegeskedni, szóval nem tudom, erre képes lesz-e az a gyerek. Az apja viszont türelmes és szelíd, és mindenben segíti, néha még a tanulásban is.
Óvodában is feltűnt, hogy beteg
HirdetésAmikor Marci kétéves volt, az édesanyja meghalt egy csúnya, gyors lefolyású daganatos betegségben. A fiú az apjára maradt, akinek még fogalma sem volt arról, hogy nem lesz egészséges. De ahogy közösségbe került, Marcin autista jelek tűntek fel, őt nem lehetett azzal büntetni, hogy egyedül kel leülnie az asztalnál, mert szeretett egyedül lenni. Nem nagyon beszélt, de mindent értett, aki viszont gátolta valamiben, azt összeverte. Ekkor még nem tudták biztosan, hogy beteg, inkább arra gondoltak az óvodában, hogy nehezen kezelhető, és ezt az édesanyja elvesztésével magyarázták.
Magányos negyvenes
Gábor nemsokára negyvenéves. A felesége elvesztése óta nem volt komoly kapcsolata. Beletörődött, hogy az élete a fiáé. És akkor találkoztunk. A Balcsin nyaralt a fiával, pont abban a panzióban, ahol nyári munkát vállaltam. Egyetemista vagyok, huszonhat éves, de a nyarakat mindig végigdolgozom, mert kell a pénz. Kötetlenül, barátkozva kezdtünk beszélgetni. Először Marci szólított meg, hanyatt vágta magát az egyik fotelban, és mindenféle koktélokat rendelgetett, persze alkohol nélkül. Én pedig kivittem neki. Később az apja, hogy Marci ne hallja, szólt nekem, hogy a fiú beteg, és köszöni, hogy ilyen készségesen kiszolgálom.
Elfogadna pótmamának
A két hét alatt egyre többször beszélgettünk. Marci általában végigaludta a délutánt, mert a gyógyszerei álmossá tették. Olyankor szabadon mozogtunk, mert a kora délután nekem is szünet volt. Mintha gyorsítva ment volna az élet, pillanatok alatt érzelmi csúcsokra érkeztünk mindketten. Már alig vártam, hogy reggel legyen, és újra láthassam őt a reggeliző asztalnál. Marci is megkedvelt, amikor jelen volt, nem is hagyta, hogy az apjával foglalkozzak, mert ő akart velem beszélgetni. Egyszer azt mondta az apjának, vigyenek engem haza magukkal, mert elfogadna pótmamának.
