Mariann az ágyban feküdt, próbált kényelmes pozíciót találni, de úgy tűnt, mintha a saját teste is lázadna ellene. Hol a dereka hasított bele fájdalomba, hol az alhasa. A légzés is nehezére esett, a gyomra gyakran kavargott, a lábai pedig úgy dagadtak, mintha vízzel lettek volna töltve.
– Miért nem tudnak ezek a gyerekek csak kicsit... kevesebb energiával mozogni odabent? – motyogta magának félhangosan, miközben egyik oldaláról a másikra fordult.
A fal túloldalán csörrent egy tányér. Aztán jött a puffanás. Végül József hangja – hangos, türelmetlen, ingerült:
– Már megint én csinálok mindent ebben a házban! Neked csak feküdni kell, de még enni sincs mit!
Mariann szorosabban összezárta a szemét. Nem akart hallani semmit. Képzeletben egy virágokkal teli nyári parkban sétált, érezte a frissen nyírt fű illatát, a nap melegét a vállán… csak ott, abban az álomban volt most jó.
Az utóbbi hetekben alig hagyta el az ágyat. A terhessége túllépett azon a ponton, amit "kényelmetlennek" lehetett nevezni – ez már inkább egyfajta kínzás volt. Különösen, mert nem egy baba nőtt a pocakjában, hanem kettő. Lili és Martin.
És József... nos, ő már régóta nem a gondoskodó férj volt, akit az esküvőjük napján megismert.
Mariann 31 éves volt. Fiatalnak tűnt, de az élet már korán próbára tette. A szüleit tizenévesen veszítette el – apja rendőr volt, hősi halált halt, amikor egy betörőt próbált megfékezni. Anyja néhány hónappal később szívrohamban halt meg. A gyász, a bizonytalanság, a magány – mindent meg kellett tanulnia túlélni.
De túlélte. És nem csak túlélte – megcsinálta magát.
A gimnázium után egyedül intézte a felvételit a műszaki egyetemre. Mindenki azt hitte, túl nehéz lesz neki a mérnöki pálya, de ő bebizonyította, hogy nők is lehetnek kiváló tervezők. Az egyetemen ő volt az osztály lelke, a "kis főnök", aki mindenkit ösztönzött. Imádott rajzolni, tervezni, számolni – és hamar megtalálta az első állását egy belvárosi tervezőirodában.
Ami a szerelmet illeti… nos, Mariannnak sokáig nem volt ideje rá. Mindig hajszolta az álmait – nem akart senkitől függeni. De egy szilveszteri bevásárlás során megismerkedett egy férfival, aki – elsőre – teljesen elvarázsolta.
József.
Magas volt, sportos, vicces. Segített neki felszedni a szétszóródott bevásárlását, miután véletlenül nekiütköztek egymásnak a szupermarket bejáratánál.
– Talán a sors hozott össze minket? – kérdezte vigyorogva, miközben Mariann kezébe nyomta a narancsot, amit korábban ő rúgott el.
Mariann nevetett. És aznap este már együtt szilvesztereztek.
Fél év múlva József már nála lakott. Egy év múlva összeházasodtak. Nem volt nagy esküvő – Mariannnak nem volt családja, József meg nem akart nagy felhajtást. Csak anyja, Irénke néni volt ott – és ő is már akkor fintorgott a menyasszonyra.
– Ez a lány túl határozott. Nem való hozzád, fiam – suttogta a fiának a vacsoránál.
Mariann próbált mindent jól csinálni. Főzött, mosott, takarított, dolgozott. A fizetése messze több volt, mint Józsefé, de ezt sosem hozta fel. Csak szeretni akart, és szeretve lenni.
Aztán jött a babatéma.
József egyre többször vetette fel:
– Mikor lesz már gyerekünk? Másoknak már kettő van!
– József… most vettem fel új projektet. Kicsit várhatunk, nem?
– Persze. Mindig csak várunk. Te karrierista vagy. Neked csak a pénz számít!
A viták egyre gyakoribbak lettek. Végül Mariann beadta a derekát. Egyik hónapban a teszt pozitív lett. József örült – annyira, hogy még virágot is hozott. Aznap este még főzött is.
De mikor az orvos a második ultrahang után közölte:
– Két szívhangot hallok. Ikrek lesznek! Egy kislány és egy kisfiú!
… József arca egy pillanatra megfagyott.
– Két gyerek? Egyszerre? Te nem vagy normális…
Mariann döbbenten nézte.
– Te örülsz ennek, nem?
– Majd ha te fogod fizetni a pelenkákat meg a cumit, örülök! – vágta rá a férfi, és becsapta maga után az ajtót.
És Mariann ekkor kezdte megérteni, hogy a családi boldogság, amiről álmodott, talán csak az ő fejében létezett...
Mariann sosem volt az a panaszkodós típus. Inkább lenyelte, amit kellett, és tette a dolgát. Még most is, amikor a hátát szinte szétfeszítette a fájdalom, és a gyomra folyamatosan lázadt minden falat ellen, próbált főzni Józsefnek egy jó levest.
– Nem tudom, mit csináltál ezzel a rántással, de olyan, mintha sarat ettem volna! – kiabálta a férfi, miközben az asztalra tette a kanalat. – Anyám szerint egy rendes nő még a terhesség alatt is tud rendet tartani!
Mariann felsóhajtott. Irénke néni rendszeresen hívta fel őt, hogy „anyai tanácsokat” osszon meg:
– Nézd csak, kislányom, én Józsefet egyedül neveltem fel, és tudod, mikor voltam betegszabadságon? Sosem! Még a szülés előtti napon is betakarítottam a krumplit!
Mariann hallgatta a telefonban, és közben csukott szemmel számolt háromig. Néha ötig is. Aztán udvariasan elköszönt, és a párnájába ordított csendben.
A terhesség sem volt sétagalopp. Folyamatos hányinger, alig bírt enni, ráadásul a babaik – Lili és Martin – egyre erősebben mozogtak. Az orvos közölte, hogy az ikerterhesség miatt fokozott kockázat áll fenn, és Mariannak rengeteget kell feküdnie.
– Teljes pihenés, lehetőleg fekve. – mondta az orvos. – Ez nem játszótér. Ha nem piheni ki magát, bármelyik pillanatban beindulhat a szülés.
Mariann komolyan vette. József viszont egyre gyakrabban panaszkodott:
– Most már hetek óta úgy érzem magam, mint egy bébiszitter egy lusta felnőtt mellett! Nekem is fáj a hátam! Ki masszírozza meg az én derekamat?
Aztán egy este – mintha csak kártyavár omlott volna össze – Mariann a nappaliban feküdt, és véletlenül meghallotta, ahogy József a fürdőszobában telefonál.
– …majd megoldom, ne aggódj. Ő még azt hiszi, minden rendben. Továbbra is nála lakom, de már csak papíron. Ha minden jól megy, nemsokára el is válunk. Nem, nem tudja, hogy nálad alszom néha. Nem tud semmit.
Mariannban megfagyott a vér. Még a gyerekek is mintha megmozdultak volna – reagálva a fájdalomra, ami hirtelen egész testét átjárta.
Később aznap este, amikor József visszajött a nappaliba, Mariann próbált normális hangon kérdezni:
– Későn jössz mostanában haza. Milyen volt a munka?
– Ne faggass. Fáradt vagyok. Egész nap robotolok, amíg te itt napozol a kanapén!
Mariann szeme megtelt könnyel. Már nem próbált vitatkozni. Csak bólintott.
Másnap reggel megkérte Józsefet, hogy vigye el a nőgyógyászhoz kontrollra.
– Nem érek rá. Hívd a mentőt, vagy menj taxival. És egyébként is, minek annyit járkálni? Te nem szültél még, de már úgy viselkedsz, mint egy királynő, akit pátyolgatni kell.
Mariann egyedül ment. A rendelőben az orvos arca elkomorult.
– Asszonyom, a magzatok nagyon alacsony súlyúak. Ez komoly. Be kell feküdnie. Azonnal.
– De hát… – próbált ellenkezni Mariann – …ki fog otthon főzni? A férjem…
– Ne törődjön a főzéssel. Gondoljon inkább a gyerekeire. Ők most az elsők.
Mariann a szobájába zárkózva, könnyek között írta meg a cetlit Józsefnek:
„Kórházba vittek. Ikerterhesség – komplikációk. Majd jelentkezem.”
Aztán elindult a mentővel. Nem nézett vissza.
A kórházi osztály rideg neonfénye alatt Mariann úgy feküdt az ágyán, mintha már mindent elvesztett volna. Az orvosok próbálták nyugtatni.
– A babák stabilak, de kis súlyúak. Azt tanácsoljuk, ma este beindítjuk a szülést. Nem várhatunk tovább.
Mariann bólintott. A szíve remegett, de nem a félelemtől – a magánytól.
Senki nem volt mellette. Sem József, sem Irénke néni. Senki. Egyedül feküdt ott, hármas ikrekkel a szíve alatt. (Mert az ultrahang újabb meglepetést hozott – nem kettő, három baba. A harmadik, egy kislány, megbújt az első kettő mögött.)
A szülés nehéz volt. Teste megremegett, erőn felül küzdött, de végül a világra jött három apró csoda: Lili, Martin és Mira. A babaillat, a sírásuk, az orvosok gratulációi... egy pillanatra azt hitte, talán minden rendbe jöhet.
De amikor a szülés után Mariann magához tért, egy nővér egy cetlit adott át neki:
„Kérlek, ne keress. Ez az egész már túl sok. Nem vagyok kész három gyerekre. Elintéztem mindent.” – József
Az asszony először nem értette. Aztán jött a telefon Irénke nénitől.
– Kislányom, hát te mit képzeltél? Hármas ikrek?! Még egy is sok lett volna! József eljött hozzám. Nincs hova mennie, mert... hát... most már az a lakás nem a tiéd.
– Tessék?
– Aláírtad a papírt, nem? A múltkor, mikor azt mondtad, jött valami hivatalos ügyintéző, és csak annyit kellett, hogy „gyorsan szignózzak, mert József nem ér rá”. Hát az a papír... a lakásról szólt. Most már az ő nevén van.
Mariann elnémult. Nem tudott megszólalni. Azok a cetlik, azok a "csak írd alá, szívem, bízz bennem" pillanatok – most mind értelmet nyertek.
És még nem volt vége. Egy ismeretlen szám hívta. Egy női hang.
– Szia, Alina vagyok. Gondoltam, illik bemutatkozni. Én vagyok József új párja. Mielőtt megsértődnél, csak annyit mondok: ő már akkor sem szeretett, mikor csak két baba volt benned. És most... hát, három? Ne viccelj. Ő nem apa-típus. De én... én imádom őt. Már tervezzük a közös jövőnket. A lakást is átrendeztük. Kérlek, ne zavarj többet. József már a múltad. Üdv!
Mariann letette a telefont. Két másodpercig sem mozdult. Aztán megrázta magát.
– Nem! – suttogta.
Nem fogja feladni. Nem fog könyörögni. Nem fogja sírva visszakérni a saját életét.
A kórház ablakán kinézve látta a reggeli napfényt. A három baba aludt békésen az inkubátorban.
És Mariann akkor tette meg az első lépést.
Elővette a laptopját. Megnyitotta az emailjét. És írt egy levelet egy bizonyos dr. Farkas Mártának, a város legjobb ügyvédnőjének.
A levél első sora ez volt:
„Tisztelt Ügyvédnő, a nevem Mariann, és három gyermekem van. Mindent elvesztettem – kivéve az akaratomat…”
Dr. Farkas Márta gyorsan válaszolt. Tömör, határozott üzenet volt:
„Kedves Mariann! Kérem, jöjjön be holnap reggel 8-ra. Amit leírt, bőven elég indok, hogy megindítsuk a szükséges eljárásokat. És higgye el, ezúttal nem marad magára.”
Mariann először egy kicsit remegett a találkozón. De Márta, a negyvenes éveiben járó, sziklaszilárd, szemüveges nő már az első öt perc után úgy viselkedett, mintha ő lenne a védőangyala. Vagy egy jól öltözött jogi Terminátor.
– Ne aggódj, Mariann. Amit József tett, nem csak erkölcstelen – büntetőjogi kategória is. Megtévesztés, kényszerítés, csalás. Az a szerződés semmis lesz.
– De… nem akarok bosszút. Csak vissza szeretném kapni a lakást. És biztonságot a gyerekeimnek.
– Akkor pontosan jó helyen vagy – mosolygott Márta. – A többit pedig majd mi intézzük.
Innentől beindult a lavina.
📎 Hivatalos levél Józsefnek – érkezik: „Az Ön által aláírt ajándékozási szerződés semmisségének megállapítását kérjük a bíróságtól.”
📞 Telefon Irénke néninek – tőle: „Mariann, drága szívem… mi ez a cécó? Józsi most olyan ideges, hogy már a vérnyomása is…”
📲 SMS Alinától – idézem szó szerint:
„Micsoda? Bíróság? Te komolyan gondolod, hogy elveheted, amit mi már átrendeztünk? Józsi most zuhanyzik, de ha megtudja, hááát…”
Mariann nem válaszolt egyikre sem.
Csak ment előre. Minden héten kétszer meglátogatta a kis Lilit, Martint és Mirát. Pelenkázott, cumisüveget fogott, dalolt.
És közben… tervezett.
Az ügy eljutott a bíróságra. A tárgyalóteremben Mariann és József ismét szemtől szemben álltak – de már nem ugyanazok voltak.
Mariann karcsúbb, magabiztosabb, és… csendesen elszánt.
József viszont ideges volt. Alina a padban ült mellette, rózsaszín telefonját nyomogatva, időnként elfojtott sóhajjal.
Márta, az ügyvédnő, előlépett.
– Tisztelt Bíróság! Azt kérjük, semmisítse meg az ajándékozási szerződést, mivel azt Mariann NEM szabad akaratából írta alá. Nem is tudta, mit ír alá – mindezt a tanúk és a körülmények is alátámasztják.
A bíró egy darabig hallgatott, aztán megszólalt:
– Van bizonyíték?
– Természetesen – mosolygott Márta. – Hangfelvételek, üzenetek, tanúk. Egy nő, aki három gyermeket hozott világra, miközben a férje… nos, inkább az új „szerelmével” bútorozott össze.
Alina felpattant:
– Ez rágalom!
Mariann ekkor nyugodtan elővett egy mappát, és letette a bíróság asztalára:
– Ezek a fotók és üzenetek bizonyítják, amit az ügyvédem mond. Ha szükséges, több száz oldalnyi dokumentációt is be tudunk mutatni.
A bíró csak bólintott.
– A bíróság helyt ad a keresetnek. A lakás visszakerül Mariann nevére. A gyerekekkel kapcsolatos ügyeket külön eljárásban tárgyaljuk, de… meg kell jegyeznem: kevés férj viselkedett valaha ilyen szívtelenül.
Mariann nem ünnepelt. Csak halkan megköszönte.
Később, otthon…
Miközben a három kicsi békésen aludt, Mariann kinézett az ablakon. Az eső eleredt, de már nem zavarta. Tudta, hogy túlélte, visszaszerezte az otthonát, és új életet kezdhet.
És talán… újra boldog lehet.
Éppen ekkor csengett a telefon. Ismeretlen szám.
– Halló?
– Szia… Mariann? Itt Gábor beszél. A parkból… emlékszel? Ott találkoztunk először, mikor a babakocsit toltad. Azóta… nem tudlak kiverni a fejemből.
Mariann elmosolyodott.
– Most már senki nem törhet össze.
És talán… újra lehet hinni abban, hogy jön valaki, aki nem elvenni, hanem adni akar.