Mi van ?! Te tényleg mosogatóként dolgozol itt?!” – Viktor be akarta égetni volt feleségét a szeretője előtt. De amint meghallotta, hogyan szólítják őt, az arca fokozatosan elfehéredett…
– Jó estét kívánok, igazgató asszony. Az asztala készen áll – szólította meg egy udvarias meghajlással a főpincér a belépő nőt. – Kovács úr, a Gazdasági Minisztériumból, már üzent, hogy körülbelül tíz percet késik.
Anna elegánsan biccentett.
– Köszönöm, András. Kérlek, vezesd majd az asztalához, amikor megérkezik. Addig is… – fordult mosolyogva a közeli asztalnál ülő férfihoz és nőhöz – vacsorát szeretnék ajánlani egykori… ismerőseimnek. Kérlek, ültesd őket az ablak melletti asztalhoz.
A férfi, Viktor, láthatóan nyelt egyet, miközben tekintete vándorolt Anna és a főpincér között.
– Te… te vagy az igazgató?
– A tulajdonos, egészen pontosan – felelte Anna, miközben diszkréten megigazította a természetes gyöngy nyakláncát. – Az Elegancia étteremláncnak jelenleg öt étterme működik az országban. Ez az első volt – és a kedvencem is.
Viktor arckifejezése annyira leplezetlenül meglepett volt, hogy Anna csak nehezen fojtotta el a mosolyát. Mellette Krisztina teljesen mozdulatlanná dermedt, ujjaival már nem kopogott a menün.
– De hát… amikor elmentél, nem volt semmid – motyogta Viktor zavartan. – Az összes számládat zároltam. Mindent megtettem, hogy…
– …hogy térdre kényszeríts? – fejezte be helyette Anna. – Igen, tudom. Ez volt az első reakciód, amikor közöltem, hogy el akarok válni. De, Viktor, mindig elfelejtetted, hogy még a házasságunk előtt is saját vállalkozásom volt. Kicsi, de nyereséges.
– Az a kis kifőzde? – tért magához Krisztina, és újra elővette gúnyos hangját. – Egy nyomorult bódé volt a város szélén.
– Egy kezdet volt – javította ki Anna. – Egy kezdet, amit feladtam, amikor Viktor meggyőzött, hogy inkább a tökéletes feleség szerepére kell koncentrálnom. Hiba volt. De kijavítottam.
Anna intett, András pedig azonnal tudta, mit kell tennie. Megmutatta Viktornak és Krisztinának az ablak melletti asztalt, ők pedig némán, mint megrovott diákok, követték.
– Szóval… mi hozott benneteket az éttermembe ma este? – kérdezte Anna, miközben leült egy percre az asztalukhoz. – A házassági évfordulótok?
Viktor fészkelődött a széken, láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
– Igazából… azt akartuk megünnepelni, hogy jó ajánlatot kaptunk a külvárosi házunkra – mondta kerülve Anna tekintetét. – El kell adnunk. A cég mostanában nem megy valami jól.
– Értem – bólintott Anna, és tényleg értette. Az import-export cég, amit egykor együtt alapítottak, de a válás után Viktoré maradt, valóban bajban volt. Az üzleti körökből már hallotta. – Sajnálom hallani.
– Nincs miért sajnálnod! – vágott közbe túl gyorsan és túl hangosan Krisztina, ezzel több vendég figyelmét is magukra vonva. – Remekül megvagyunk! Csak egy kis átszervezés folyik éppen.
Anna csak bólintott, és nem említette meg, hogy tud a csődvédelemről, amit a cégük épp az előző héten kezdeményezett. Vannak győzelmek, amiket nem kell harsogva ünnepelni.
– Ajánlom figyelmetekbe a fogasfilét. Ez az est specialitása – mondta végül, miközben felállt. – Az étel természetesen a ház ajándéka.
Viktor most olyan arckifejezéssel nézett Annára, amit a nő már jól ismert. Ugyanez a tekintet volt akkor is az arcán, amikor tíz év házasság után Anna kimondta: válni akar. A döbbenet, a düh, és – ami a legjobban bántotta a férfi egóját – a felismerés, hogy már nincs hatalma a helyzet felett.
– Anna – szólalt meg Viktor halkan –, beszélhetnénk négyszemközt egy pillanatra?
Krisztina összevonta a szemöldökét, de nem mert tiltakozni.
– Természetesen – felelte Anna. – Az irodám fent van az emeleten. Kérlek, kövess.
Miközben felmentek a lépcsőn, Anna érezte a személyzet kíváncsi tekinteteit a hátán. Mindenki tudta, ki ő, és ki volt Viktor. Néhányan közülük már az első étterem megnyitásakor is vele dolgoztak – amikor a házasságából kimentett megtakarításaival és a nővérétől kapott kölcsönnel elindította a vállalkozását. Az első hely kicsi volt, egyszerű, de határozott elképzeléssel.
Anna irodája elegáns volt: tömörfa bútorokkal és pazar kilátással az éjszakai városra. Viktor megállt a szoba közepén, és körülnézett, mintha nyomokat keresne, hogyan építette fel volt felesége mindezt.
– Jól nézel ki – mondta végül. – Jól áll neked ez az élet.
– A szabadság áll jól nekem – javította ki Anna, miközben leült az íróasztala mögé. – Miben segíthetek, Viktor?
Viktor idegesen igazgatta a zakóját, mintha ettől könnyebb lenne a beszélgetés.
– Nézd… Anna, én… az igazat megvallva… szeretném, ha segítenél nekem.
Anna nem válaszolt azonnal. Figyelte a férfi arcát, azt az arcot, amit egykor szeretett, de amely ma már nem keltett benne semmit – csak emlékeket, amik rég megsárgultak, mint egy régi levél.
– Segítsek? – kérdezte végül halkan. – És miben is kellene segítenem pontosan?
– Az üzlet… nagy bajban van. És én tudom, hogy te sikeres vagy, és… hát, gondoltam, talán tudnál kölcsönadni egy kisebb összeget. Nem sokat, csak… elég lenne ahhoz, hogy átvészeljük ezt az időszakot. Új befektető is van kilátásban.
Anna nem tudta eldönteni, sírni vagy nevetni lenne helyénvalóbb. Megtörölte a szemüvegét – pedig nem is viselt – csak nyert egy kis időt.
– Tehát, ha jól értem… azután, hogy elváltunk, te elvitted a közös cégünket, zároltad a számláimat, és mindent megtettél, hogy semmim ne maradjon… most pénzt kérsz tőlem?
– Igen – felelte Viktor, és most már nem próbálta leplezni a zavarát. – Tudom, hogyan hangzik, de… gondolj úgy rá, mint egy lehetőségre. Végül is… együtt építettük azt a céget.
– Én építettem – szögezte le Anna hűvösen. – Te csak beültél a készbe, és amikor már nem volt kedved hozzám, akkor egyszerűen félretoltál, mint egy megunt bútordarabot.
– Ez nem igaz! – vágott vissza Viktor. – Te voltál az, aki elhanyagoltál engem, aki csak a munkájával törődött! Nekem kellett valaki, aki… figyel rám!
– Akkor talán nem kellett volna egy pénzéhes, műkörmös cicababát választanod helyettem – válaszolta Anna fanyar mosollyal. – Egyébként hol van Krisztina? Gondolom, nem tudja, hogy itt könyörögsz nekem.
– Ő ezt nem értené meg… – vallotta be halkan Viktor. – Ő más… más világ.
– Igen, a te világod – biccentett Anna. – Az a világ, ahol én csak mosogatónő vagyok, ugye?
Viktor arca elsápadt.
– Te… emlékszel arra a veszekedésre?
– Soha nem felejtem el – válaszolta Anna nyugodtan. – Aznap, amikor elmentem otthonról, te kiabáltál velem a nappali közepén, hogy „úgysem leszel soha több, mint egy mosogatónő”. És most itt állsz az irodámban, a saját éttermemben, és pénzt kérsz tőlem.
– Megváltoztál – mondta Viktor halkan.
– Nem, Viktor. Visszaváltoztam. Olyan lettem, amilyen mindig is voltam, mielőtt te azt mondtad volna, hogy az ambíció bűn, és egy nő dolga a konyhában van, nem az üzleti életben.
Viktor nem szólt semmit. Csak állt ott, meggörnyedve, mint egy összeomlott szobor.
– Sajnálom – suttogta végül.
Anna felállt az asztaltól, és megkerülte a férfit. Az ajtóhoz ment, és kinyitotta.
– Nem gyűlöllek, Viktor. De többé nem vagy része az életemnek. Nem adok pénzt. És nem mentlek meg. Most pedig kérlek… menj vissza Krisztinához. Ő biztosan jobban értékel majd téged, ha elmondod, hol jártál.
Viktor biccentett, lesütötte a szemét, és némán kisétált az irodából.
Anna még egy darabig mozdulatlanul állt. Majd odament az ablakhoz, és lenézett az éjszakai városra. A fényei nem voltak mások, mint régen – de ő maga igen. Nem volt többé senki árnyéka.
Mire Anna visszatért az étterem vendégterébe, Krisztina már feszült testtartással ült a helyén, körme ismét idegesen dobolt az asztallapon. Az arcára kiült a türelmetlenség, amit megpróbált leplezni, de az a fajta nő volt, aki nem tudja jól viselni, ha nem ő van a figyelem középpontjában.
– Hol van Viktor? – kérdezte azonnal, amikor meglátta Annát közeledni.
– Mindjárt visszatér – válaszolta nyugodtan Anna, miközben megállt az asztaluknál. – Csak be kellett fejeznünk egy régi beszélgetést.
Krisztina ajkán átsuhant egy ideges félmosoly.
– Remélem, nem rabolta el az emlékek nosztalgiája…
– Oh, nem – felelte Anna, le sem tagadható éllel a hangjában. – Csak emlékeztettem, milyen érzés, amikor valaki, akit lenéztél, eléd áll, és már nem kell tőled semmit.
Krisztina felhúzta a szemöldökét, de mielőtt válaszolhatott volna, Viktor visszatért. Lassan, sápadtan, de még mindig próbálva megőrizni valamiféle méltóságot.
– Indulnunk kellene – mondta halkan Krisztinának. – Késő van.
– Még meg sem rendeltük a vacsorát! – csattant fel Krisztina, de a férfi csak rázta a fejét.
– Már nem vagyok éhes.
Krisztina döbbenten nézett rá, majd Annára, és végül durcásan felkapta a táskáját.
– Köszönjük a vendéglátást – mondta gúnyosan, miközben felemelkedett az asztaltól. – Kár, hogy a múlt ilyen… visszaköszönős.
– Mindig is szerettem a visszaköszönéseket – felelte Anna nyugodtan. – Segítenek emlékezni, honnan jöttem. És hová nem akarok visszatérni.
A pár szó nélkül távozott, csak András főpincér pillantott Annára kérdőn, ahogy elhaladtak mellette.
– Minden rendben? – kérdezte halkan.
– Most már igen – bólintott Anna, és végignézett az elegáns éttermen. – Tudod, András, néha a legédesebb fogás nem is az, amit felszolgálunk…
– Hanem amit visszautasítunk? – egészítette ki a férfi egy sejtelmes félmosollyal.
– Pontosan – mondta Anna, és visszasétált a helyére. A gyertyafény tükröződött a gyöngy nyakláncán, ahogy leült az asztalhoz, amelyet most már csak ő uralt. Nem volt magányos – csak végre szabad.
Az este további részében már nem gondolt többé Viktorra. Nem volt rá szükség. Ő már megtette a maga útját – és ez az út nem egy férfi árnyékában, hanem saját fényében vezetett tovább.