Menyem kidobta a ruhatáramat, mert „túl elavult” volt – a fiam azonnal helyre rakta őt
Amikor Éva menyasszonya, Kata, a megkérdezése nélkül eladományozta az egész ruhatárát, Éva dühös lett. De a fia, Dániel, még inkább felháborodott. Ami egy tiszteletlenségről és határokról szóló vitával kezdődött, végül önfelfedezéshez vezetett. Éva türelemmel bebizonyította, hogy sosem késő az újrakezdés.
Az én nevem Éva, 62 éves vagyok, özvegy, pékmester, és Dániel büszke édesanyja. Amint megtudtam, hogy várandós vagyok, tudtam, hogy ez a gyermek lesz az életem büszkesége. Most, hogy 35 évesen Dániel feleségül vette Katát, éreztem, hogy türelmem igazi próbát fog kiállni.
Kata igazi jelenség volt – de őszintén szólva, nem a jó értelemben. Sosem dolgozott egyetlen napot sem életében, de imádta a divatmagazinokat, a divatbemutatókat, és persze a vásárlást. Egy házasságba lépett, tele drága táskákkal, túlcsorduló ruhásszekrénnyel és véleményekkel arról, hogyan kellene másoknak öltözködniük. Különösen nekem.
Miután elveszítettem a férjemet, Józsefet, szívem darabokra tört. Mély depresszióba estem, és nem törődtem a stílusommal. Inkább a praktikus, kényelmes ruhákat részesítettem előnyben, amikben sütni tudtam.
Amikor Dániel bemutatta nekem Katát, negyvenes éveimből származó ruháimban fogadtam őt.
„Ezt hívja divatnak?” hallottam, ahogy Kata motyogott. „Ez inkább ósdi-város.”
Úgy döntöttem, hogy nem veszem magamra. A legfontosabb a fiam boldogsága volt, nem az ő megjegyzései.
Az esküvő gyönyörű volt. Az én drága fiam elvette élete szerelmét egy romantikus, mesebeli helyszínen. Bár Kata szarkasztikus megjegyzései nem hagytak alább, azt mondogattam magamnak, hogy ezek csak apró szokások, amelyekkel együtt lehet élni. Úgy döntöttem, a szerelmükre összpontosítok.
Az esküvő után felújításba kezdtem a lakásomban. Új konyhát szerettem volna, hiszen az a sütés szentélye volt számomra. Amikor Dániel meghallotta a terveimet, rögtön felajánlotta, hogy ő állja az egész felújítást.
„Kérlek, anyu, hadd tegyem ezt meg érted” – mondta. Bár vonakodtam elfogadni, végül beleegyeztem.
Mivel a felújítás miatt nem tudtam otthon maradni, ideiglenesen Dánielékhez helyeztem át a ruháimat és néhány holmimat. Minden zökkenőmentesnek tűnt, amíg egy vasárnapi ebéd alkalmával szembesültem azzal, hogy Kata eltüntette a ruháimat.
„Kata, Dániel?” hívtam őket, miközben a vendégszobában próbáltam előkeríteni a dobozaimat. Kata magabiztos mosollyal lépett be az ajtón.
„Eladományoztam őket, Éva” – mondta vállat vonva. „Az összes túl régi és idejétmúlt volt. Ideje, hogy az életkorodhoz illően öltözködj.”
Fagyos csönd állt be, amit Dániel hangja tört meg: „Te megőrültél?!” – kérdezte Kata felé fordulva.
„Egyáltalán hogy gondolhattad ezt?” – folytatta Dániel dühösen. Kata próbált mentegetőzni: „Csak segíteni akartam neki. Azt hittem, örülni fog, ha stílusosabbá válik.”
Dániel azonban hajthatatlan volt. „Ha ennyire érdekel anyu stílusa, akkor te fogod kárpótolni őt! Minden egyes ruhadarabot pótolni fogsz.”
Kata tiltakozott, de Dániel nem engedett. Amikor végre belátta, hogy nincs más választása, Kata beleegyezett. A következő héten együtt vásároltunk. Kata ugyan először modern, divatos ruhákat ajánlott, amelyek távol álltak tőlem, de végül rájött, hogy a klasszikus, kényelmes stílus áll hozzám legközelebb.
Ahogy Kata segített nekem vásárolni, egy teljesen új oldalát ismertem meg. Rájöttem, hogy bizonytalan és fél attól, hogy nem elég jó. Bíztattam őt, hogy kezdjen karrierbe stylistként. A barátaimnak is ajánlottam őt, és néhány hét múlva már több ügyfele is volt.
A kapcsolatunk megváltozott. Kata megtanulta tisztelni engem, és a kemény munka értékét is felismerte. Én pedig boldogan élem az új életemet, egy olyan ruhatárral, amely igazán tükrözi, ki is vagyok.
Ha valaha azt hinnénk, hogy túl késő változtatni, gondoljunk csak erre a történetre. Az élet mindig tartogat új lehetőségeket, ha hajlandóak vagyunk meglátni őket.