Bár nem tudjuk, hogy hol és pontosan kivel esett meg ez a történet, mindenesetre nagyon érdekesnek és tanulságosnak találjuk.
Egy 20 év körüli fiatalember utazott a buszon, kizárólag a történet kedvéért nevezzük őt Istvánnak. Leült mellé egy nő, akit pedig a történet kedvéért Erikának nevezünk.
A két ember elbeszélgetett, eleinte felszínesebb témákról, a gyönyörű tavaszi időről. Ám István egyszer csak ezt mondta: két évig ültem börtönben. Most szabadultam, és hazafelé tartok.
Elmondta, hogy a szülei szegények, de becsületesek, és óriási szégyen, fájdalom volt a számukra, amit tett. Bár írt nekik levelet, de választ nem kapott, valószínűleg azért, mert a szülei nem tudnak magabiztosan írni. Meg nem látogatták, mert szegények ahhoz, hogy elutazzanak a börtönig.
Most pedig a szülői ház felé tart a busszal: a busz mielőtt megállt volna, amellett a ház mellett haladt el, ahol nevelkedett, és ahol a szülei most is laknak.
(a borítókép illusztráció)
Legutolsó levelében megírta nekik, hogy csak akkor száll le a buszról, ha a kertben álló almafára egy fehér szalagot kötnek, annak a jeléül, hogy megbocsátanak neki.
Ha nem lát szalagot, örökre távozik az életükből, és nem fog leszállni a buszról.
István nagyon izgult, és Erika látta rajta, hogy nagyon nehezen mer kinézni az ablakon, mert tart attól, amit látni fog. Éppen ezért felajánlotta, hogy majd ő figyeli, hogy vajon lát-e szalagot.
Amikor meglátta az almafát, majdnem eleredtek a könnyei.. Istvánhoz fordult: nézze csak! Az egész fa tiszta fehér szalag! …
A megbocsátás olyan isteni erény, amely valamennyiünk életét sokkal, de sokkal jobbá teszi! Neked mi a véleményed?