A férjem a szomszédunk lányával csalt meg – de amit másnap tettem, arra egyikük sem számított!
A férjemmel, Balázzsal tíz éve voltunk házasok. Volt két gyerekünk, egy jelzáloghitelünk és az a hit tartott minket össze, hogy stabil életet építettünk magunknak. Persze, Balázs nem sokat segített a ház körül.
Nem főzött, nem takarított, és egyáltalán nem vette ki a részét az állandó káoszból, amit a gyereknevelés jelentett.
Ez mind az én dolgom volt.
Kimerítő?
Abszolút.
De mindig azt mondogattam magamnak, hogy "egy csapat vagyunk, Éva."
Kivéve, hogy Balázs úgy tűnt, egy teljesen másik csapathoz csatlakozott.
Mindez egy zacskó élelmiszerrel kezdődött.
Épp egy fárasztó bevásárlás után érkeztem haza. Az autóm tele volt nehéz szatyrokkal, és fejben már készültem arra, hogy egyedül kell mindent behordanom.
Balázs, mint mindig, most sem segített volna egy ujjal sem.
Ekkor hallottam meg a hangokat a verandáról.
Balázs beszélgetett a szomszédunk lányával, Katával.
Kata 25 éves volt, nemrég költözött vissza a városba. A szülei büszkék voltak rá, amikor elnyerte a gyakornoki helyét belsőépítészként.
Most ő és Balázs ott álltak, nevetgéltek, mintha régi barátok lennének.
Majdnem odaköszöntem, de valami visszatartott.
Lekuporodtam az autó mögé, az árnyékok és a bevásárlószatyrok takarásában, és figyeltem.
– Nem hiszem el, hogy még mindig nem jött rá, – nevetett Kata.
Balázs halkan felnevetett.
– Annyira el van foglalva a gyerekekkel és a házzal, Kata. Észre sem vesz semmit. Ráadásul teljesen megőszült, de csak úgy fésüli a haját, hogy eltakarja. Őszintén szólva, már nem is néz ki nőnek számomra.
Ő semmi hozzád képest, hercegnőm.
Kata kuncogott.
– Nos, szerencsédre, drágám, most már itt vagyok. Megmutathatsz mindenkinek, ahogy csak akarod. És hidd el, nálam egy szál ősz hajszál sincs.
Aztán megcsókolták egymást.
Megcsókolták?!
Olyan erősen szorítottam az egyik szatyrot, hogy éreztem, ahogy a műanyag kezdi elszakítani a kezemet.
A megaláztatás és a düh elhomályosította a látásomat.
Ők pedig mit sem sejtve folytatták a beszélgetést és a flörtölést.
De nem sírtam.
Nem kiabáltam.
Nem csaptam jelenetet.
Nem konfrontálódtam velük.
Ehelyett csendben bevittem a bevásárlást a hátsó ajtón.
És elkezdtem tervezni.
Másnap reggel meglepően nyugodtan ébredtem.
Megcsináltam Balázs reggelijét – a tojását habosra, a szalonnáját extra ropogósra. A kávéjába egy csipetnyi fahéjat is tettem, pont úgy, ahogy szerette.
Megcsókoltam búcsúzóul, és vidáman integettem, ahogy elhajtott a munkahelyére.
Miután elment, átsétáltam a szomszédba.
Kopogtattam Kata ajtaján.
Kinyitotta, láthatóan meglepődött.
– Ó! Szia, Éva… öhm, szia! – hebegte, a mosolya erőltetett volt.
– Szia, Kata, – mondtam barátságosan. – Arra gondoltam, hogy holnap este átjönnél hozzánk. Nagyon jól jönne a tanácsod egy ügyben.
Kata pislogott.
– Tanács? Miről?
– Nos, – haboztam, hagytam, hogy a hangom bizonytalannak tűnjön. – Azon gondolkodtam, hogy átrendezem a nappalit. A szüleid említették, hogy lakberendezést tanultál, és arra gondoltam, segíthetnél színek és bútorötletek kiválasztásában. Csak egy kis idődet venné igénybe.
Egy pillanatig bizonytalanság csillant a szemében, majd ravasz mosoly jelent meg az arcán.
– Ó, nagyon szívesen segítek! Hány órára menjek?
– Szerintem hét óra megfelelő lesz. Vacsoraidő! – mondtam édes és őszinte mosollyal. – Nagyon köszönöm, Kata. Igazi megmentő vagy.
Másnap este Kata érkezett.
Kifogástalanul felöltözve.
Magabiztosan lépett be, mosolyogva.
Én is mosolyogtam.
– Ó, mielőtt rátérnénk a nappalira, – mondtam könnyedén, – meg szeretnék mutatni pár dolgot.
Végigvezettem a házon.
– Itt van a mosogatógép. Minden este be kell pakolnod, mert Balázs természetesen nem fogja. A gyerekek ruhái ide kerülnek, de kérlek, külön válogasd őket, mert érzékenyek a különböző mosószerekre.
Kata csak bámult rám.
– Ó, és itt van a délutáni elfoglaltságaik órarendje. Kedden és csütörtökön neked kell majd őket felvenned, de szerdán szabad vagy bevásárlásra. Itt van a vízvezeték-szerelő, a villanyszerelő és a gyerekorvos telefonszáma is.
Kata arca elfehéredett.
– És ez, – mondtam, miközben a konyhába vezettem, ahol a sült csirke illata lengte be a teret.
– Itt fogod elkészíteni az összes ételt. Balázs szereti a steaket félig átsütve, de a gyerekek csak akkor eszik meg, ha teljesen átsült.
Kata elképedve kapott levegő után.
Ekkor Balázs lépett be a házba.
– Mi folyik itt? – kérdezte feszült hangon.
Rámosolyogtam.
– Talán elfelejtetted mondani Katának, hogy én már nem akarok háziasszony lenni. Mostantól minden az ő dolga lesz. Sok sikert, kedvesem!
Kata kiviharzott a házból.
Balázs utánanyúlt.
– Éva, kérlek! Meg tudjuk ezt javítani!
Felnevettem.
– Ó, nem, drágám. A válóperes ügyvédem már holnap hívni fog.
Azzal becsaptam előtte az ajtót.
És soha nem néztem vissza.
