Előfordul, hogy olyan segítséget kapunk “Fentről” vagy éppen más emberektől, amire nem is számítunk.
Olyan helyen lakom, ami igen közel esik a buszmegállóhoz, 5 perc alatt odaérek, ezért nem is szokásom túlzottan hamar elindulni. Az igazat megvallva hajlamos vagyok rá, hogy kicentizzem.. Ez rossz szokás.. De szerintem sokaknak ismerős lehet.
Ma reggel viszont elnéztem az órát, és kocogóra kellett fognom a dolgot, hogy elérjem a buszt. Pedig nem jár olyan gyakran, hogy beleférjen, ha lekésem. Ráadásul nem lett volna szerencsés, ha éppen a mai napon kések el a munkából, fontos feladataim voltak…
Lélekszakadva kanyarodtam be a sarkon, és láttam, hogy a busz meg már éppen kanyarodik ki. Ez nem volt jó jel, nagy hátrányban voltam.
Hirdetés
Kénytelen voltam futásnak eredni, de még így sem volt sok remény, hogy sikerül elérnem a buszt. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy hátha valamiért tovább tart most a felszállás, és még beeshetek az utolsó felszálló után.
Aztán bezárult az ajtó, és a busz elindult. Csak álltam ott lemondóan a járdán, miközben a busz velem szemben gördült az úttesten.
Aztán látom, hogy a sofőr lelassít mellém érve, majd a busz lassan megállt. Az ajtó pedig hirtelen kinyílt. A barátságos tekintetű, mosolygós sofőr kiszólt nekem a vezető fülkéből:
“Kisasszony, ezt jól jegyezze meg! Soha nem szabad feladni a reményt!”
Mi lehetett volna ennél emlékezetesebb lecke az élettől…
A borítókép forrása a wikipedia.org, és annak rendeltetése csupán illusztráció!
