Ekkor hirtelen odagurult mellém egy körülbelül 14-15 éves srác elektromos rollerrel, és látta, hogy futottam a busz után. Rám nézett, és teljesen nyugodtan megkérdezte: “Kell egy fuvar?” – miközben a rollerére mutatott
Először megdöbbentem. Azt hittem, hogy csak vicceskedik. Egy gyerek? Most komolyan? De aztán rájöttem, hogy nincs vesztenivalóm, és jobb ez, mint itt várni, amíg a busz befut. Gyorsan megmondtam neki a címet, és ő mosolyogva bólintott, majd felálltam elé a rollere, átkarolt és már suhantunk is.
Elindultunk, és bevallom, eleinte furcsa volt, hogy egy tizenéves srác segítségére szorulok. De aztán ahogy haladtunk az utcákon, és ő magabiztosan kerülgette a forgalmat, egyre inkább éreztem, hogy a végén időben odaérhetek. Olyan gyorsan haladtunk, hogy szinte szárnyaltunk a város felett.
És most jön a legjobb rész: végül pontosan időben érkeztünk meg az interjúra! Leszálltam a rollerről, kicsit még lihegve, és meg akartam köszönni neki, de ő csak egy barátságos mosolyt villantott, mondta, hogy sok szerencsét, majd eltűnt, mint egy igazi hős.
Az interjú? Teljesen jól ment, de az egész napomat az tette különlegessé, hogy egy ismeretlen srác önzetlenül segített, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
Valószínűleg sosem fogom megtudni a nevét, de ha olvasod ezt, roller srác, köszönöm, hogy megmentetted a napomat! Kérlek osszátok meg hátha eljut hozzá!
