Ma hazafelé vonatoztam és ugyanolyan útnak indult mint az összes többi, de a mait sosem felejtem el. Egy bácsika szállt fel az egyik megállónál. Ideges volt és zavart, sok táskával a kezében. Leült hozzám. Majd kivett az egyik szatyrából egy darabokban lévő mobilt. Elnézést kért tőlem hogy szétpakolt. Remegett a keze ahogy próbálta összerakni és elkezdtek potyogni a könnyei. Megkérdeztem segíthetek-e neki és elvettem tőle. Egy régi telefonja volt. Összeraktam de már nem lehetett bekapcsolni.
[adSulvo] Mikor ezt megmondtam neki még jobban sírt. Megkérdeztem mi a baj? Elmondta, hogy a lányát lenne muszáj felhívnia ,mert a feleségét műtötték és tudnia kell hogy van. Megkérdeztem tudja-e fejből a számot? Erre előhúzott egy gyűrött papírkát. Tárcsáztam a telefonomról és odaadtam neki. Meglepve nézett rám, hogy tényleg megengedem és tényleg felhívhatja? Sikerült beszélnie vele, de miután zokogni kezdett tudtam hogy baj van. Visszaadta a telefont. A felesége belehalt a műtétbe. Azt mondta nekem: Ne tessék veszekedni, csak szeretni! Én veszekedtem és már nem szerethetek! Képtelen voltam megszólalni. Nagy igazság amit mondott, mert sosem tudhatjuk, hogy mikor elköszönünk reggel munkába menet vagy bármikor, nem biztos, hogy lesz még alkalmunk kimondani ezt a szót.via