É.: Sokszor véd meg a kutyusod?- kérdeztem gombóccal a torkomban.
K.: Minden nap, de van, amikor nem tud. Olyankor apa megüt, vagy arrébb lök, de csak szeretetből.
Mielőtt bármit reagálhattam volna erre, apuka megjelent, fél pillanat alatt megkötötte a kutyát, majd elkapta a kislány csuklóját, és mindkettőt maga mögött húzva szó nélkül elhagyta a futtatót. A kislány hátranézett könnyes szemmel, szája mosolyogva egy sziát formált. Integettem neki, majd magamra maradtam a gondolataimmal.
Rá kellett volna szólnom az apjára? Nem, azzal csak feldühítettem volna, és valószínűleg a kislány kapott volna ki érte. Magamba roskadva ültem. Sajnáltam a kislányt, amiért így kell élnie. Sajnáltam, mert neki ez a természetes. Vajon begyógyulnak majd az apja által okozott sebek? Meddig marad ilyen kedves és ártatlan? Vajon megmarad a csillogás és önzetlenség a szemében, vagy olyan megtört nő lesz belőle, mint az édesanyjából...?
Nem sűrűn sírok, de ez megérintett. Szörnyű, hogy egyes emberek hogyan bánnak a családjukkal. Szörnyű, hogy ártatlan lelkeket így megtörnek. Kitartást kislány, legyél erős, sajnos sokan, túl sokan éltek/ élnek át hasonlót.
