Amikor reggel felkeltem, már tudtam, hogy ma lesz az a nap, amikor kimondom, amit hetek óta érzek. A konyhába mentem, és egy csésze kávéval próbáltam megnyugtatni magam. Hiába. A gyerekek nevetése és kiabálása újra betöltötte a lakást, ahogy minden áldott nap. Az én otthonom, amely valaha a béke szigete volt, most egy kaotikus játszótérré vált.
Péter, a fiam, belépett a konyhába, és látta az arcomon, hogy valami nincs rendben.
– Anya, minden rendben? – kérdezte, miközben leült az asztalhoz.
– Nem, fiam, nincs rendben – válaszoltam csendesen, de határozottan. A szavak, amelyeket kimondtam, nehezek voltak, de igazak.
Péter arca megfagyott. Tudtam, hogy nem fogja könnyen megérteni.
– Mit értesz ezen? – kérdezte, a hangjában már ott volt a feszültség.
Sóhajtottam, majd letettem a csészét.
– Péter, én szeretlek titeket. Szeretem a gyerekeidet, a feleségedet, és hálás vagyok, hogy itt vagytok. De ez így nem megy tovább. Nekem ez a ház az egyetlen menedékem. Itt akartam békében tölteni az éveimet, de már nem érzem otthonosnak.
Láttam, ahogy a szavai után ökölbe szorul a keze.
– Nem mondhatod komolyan. Nem gondolhatod, hogy ennyi év után egyszerűen elküldesz minket – vágta rá.
Ekkor Anna, a menyem, lépett be a konyhába, kezében egy játékautóval, amit Áron dobott el az előbb. Zavartnak tűnt.
– Mi történik itt? – kérdezte óvatosan.
Megpróbáltam higgadtan beszélni, bár belül remegtem.
– Úgy érzem, eljött az idő, hogy külön folytassátok. Ti már egy nagy család vagytok, és nekem szükségem van a saját nyugalmamra.
Anna döbbenten nézett rám.
– De Margit néni, nincs hová mennünk… – suttogta.
Fájt hallani ezeket a szavakat, de az igazság nem változott.
– Fiatalok vagytok. Meg tudjátok oldani. Én viszont már nem bírom ezt a zajt és a rendetlenséget.
Péter felugrott a székből, és idegesen kezdett járkálni a konyhában.
– Ezt nem teheted velünk, anya! Ez a ház az én otthonom is!
Szomorúan néztem rá, de határozottan válaszoltam.
– Ez a ház az apádé és az enyém volt. Keményen dolgoztunk érte, és most már csak ez maradt nekem. Nem vagyok rossz anya, de a saját boldogságomat nem áldozhatom fel.
Anna szeme könnybe lábadt, és próbált érvelni, de én már meghoztam a döntésemet. Egy napot adtam nekik, hogy összepakoljanak. Tudtam, hogy ezzel ellenséget csinálok magamból, de nem volt más választásom.
Amikor másnap reggel elindultak, csendben figyeltem őket az ablakból. Péter rám sem nézett, csak gyorsan behúzta az ajtót maga után. A lakás üres lett, de nem éreztem ürességet, inkább megkönnyebbülést. Végre újra enyém volt a csend.
Tudom, hogy sokan elítélnek, és talán Péter is haragszik rám. De én is ember vagyok, és nekem is jár a béke. És ha egyszer megérti, talán megbocsát. Addig pedig megpróbálok békében élni, itt, az otthonomban.