Az árva lány és a kék Trabant – 1. rész
Adél még csak húszéves volt, de már komoly tehertétellel a vállán kezdte meg önálló életét. Túl sok volt a fájdalmas emlék, a gyermekkori trauma, a keserűséggel kevert hallgatások, amelyeket inkább magába zárt, semmint hogy bárkinek elmondjon.
Nemrég kezdett dolgozni egy benzinkútnál, mint kezelő – szerény munkahely, de neki maga volt az újrakezdés. Egy hely, ahol végre nem mások szabják meg az életét.
Adél árvaházban nőtt fel. Nem emlékezett vissza jó érzéssel ezekre az évekre – ott nem barátság volt, hanem könyörtelen versengés. A gyerekek inkább egymás ellen voltak, mint együtt. A gyengék háttérbe szorultak, míg az erősebbek eltaposták őket, hogy megmutassák, ki az úr.
Pedig Adél nem mindig volt árva. Hatéves koráig az édesanyjával élt – egy kedves, melegszívű nő volt, aki fáradt szemmel, de szeretettel figyelte a kislányát, és próbálta megadni neki azt a kevés jót, amit tudott.
De amikor az anyja meghalt, Adél egyedül maradt a nevelőapjával. Egy durva, iszákos férfi volt, aki mindig ideges volt, minden apróság kihozta a sodrából. Egy nyikorgó padlódeszka, egy gyermeki nevetés… és már csattant is a pofon.
– Ne csinálj zajt, te kis féreg! – üvöltötte rá sokszor, majd ököllel verte a falhoz.
Ahogy a férfi teljesen lecsúszott, elveszítette a munkáját, a ház széthullott körülöttük, és Adélra már ételt sem főzött.
A kislány sokszor ült reszketve, üres hassal, a hideg szobában, ahol az ablak résein befújt a szél. Suttogva beszélt magához, csak hogy ne őrüljön meg a csendtől.
Szerencsére a szomszédok figyeltek. Hallották a vékony falakon át a sírást, látták a kis Adélt kóvályogni az udvaron, mindenféle maradék után kutatva.
Egy napon nem bírták tovább, és hívták a gyámügyet. A szociális munkások gyorsan kijöttek, és a lakásban uralkodó állapotok mindenről árulkodtak: üres üvegek, alkoholbűz, piszok mindenütt.
A nevelőapa részeg volt, összefüggéstelenül motyogott, még a saját nevét sem tudta kimondani rendesen.
Adélt aznap este elvitték.
Az orvosok megállapították, hogy alultáplált, a testén zúzódások voltak, a haja csomókban állt. Azonnal árvaházba került.
És furcsa mód, az intézet számára menedék lett. Meleg étel, meleg ágy, rend. A nevelők szigorúak voltak, de legalább nem bántották. Még ha rideg is volt a légkör, legalább nem kellett félnie esténként, hogy megverik.
Miután betöltötte a tizennyolcat, az állam egy kis lakást utalt ki neki. Ócska, nyikorgós ajtókkal, szakadozó linóleummal, de saját volt. Az övé.
A szomszédok – főként nyugdíjasok – gyanakodva méregették.
– Egyedül él? Ilyen fiatalon? – suttogták.
– Árva... ki tudja, miféle népséget fog idehordani!
Adél érezte a megvető pillantásokat, de nem szólt. Hazament, becsukta az ajtót, főzött egy kis tésztát, és magányosan ült le vacsorázni.
Egyetlen ember volt, aki igazán törődött vele: Nagy Valéria, az árvaházi nevelő. Egy mosolygós, jóságos asszony, akinek mindig volt egy kedves szava hozzá.
Valéria már az első perctől figyelt rá. Látott valamit a csendes, de értelmes kislányban, amit mások nem. És Adél is ragaszkodni kezdett hozzá – mint valakihez, aki egy kicsit pótolta az anyát, akit elvesztett.
– Valikám, mit csinálnék nélküled… – sóhajtotta többször is telefonban.
Valéria segített neki a lakás papírjaival, tanácsokat adott, meghívta őt ünnepekre is.
– Adélka, gyere át, a gyerekek is kérdeznek utánad. Most sütöttem mákos beiglit! – mondta egy hideg decemberi napon.
Valéria felnőtt gyermekei is szívesen látták őt. Karácsonykor, húsvétkor, névnapokon... mindig ott volt a helye az asztalnál. Nem hagyták, hogy egyedül legyen.
Ám a munka világában már más volt a helyzet. Adél hiába próbálkozott: mindenhol elutasították, vagy ha be is vették gyakornoknak, hónapokig dolgozott pénz nélkül.
Felmosott, árut pakolt, boltban állt a pult mögött, de végül mindig azt mondták: „Köszönjük, most nincs lehetőség.”
De nem adta fel. Ment tovább, újra és újra jelentkezett. Volt, ahol kinevették, volt, ahol sajnálkoztak. Végül az egyik benzinkútnál felvették kezelőnek.
Kék munkaruhát kapott, gyors betanításon esett át, és már dolgozhatott is – nem volt elég ember, ezért örültek bárkinek, aki kibírta a 12 órás műszakokat, a benzingőzt, és a folyamatos ügyfélzajt.
Nem volt könnyű munka, de Adél örült: végre van állása, fix fizetése.
Egy dolog azonban zavarta: a főnöke, Dániel, túl sok figyelmet szentelt neki. Ő volt a kút tulajdonosa – középkorú, nős férfi két gyerekkel, de ez nem akadályozta abban, hogy a fiatal, csinos lányokat zaklassa.
Adél észrevette a tekintetét, amikor elhaladt mellette. Néha megérintette a derekát, haját, combját – mintha véletlenül.
– Mit csinál? – szólalt meg egyszer Adél.
Dániel csak elmosolyodott:
[ ]– Ne légy olyan félénk. Ez természetes. Férfi és nő között mindig van valami feszültség...
– Hát én nem kérek ebből – felelte határozottan a lány. – Nem érdekel. Ha ezért alkalmazott, akkor inkább felmondok.
Dániel felemelte a kezét, mintha ártatlan lenne.
– Ugyan már, csak beszélgetünk. Amúgy, ha akarsz, lehetne előléptetés is… csak egy szavadba kerül.
Adél undorodott tőle, de nem szólt többé.
A kollégái – két idősebb nő, Sveti és Olgi – sem kedvelték meg. Már évek óta ott dolgoztak, gyorsan, automatikusan végezték a dolgukat.
Adél próbált kedves lenni, de hamar kiderült, hogy a két nő „külön rendszert” működtet: ügyeskedtek, kicsit mindig kevesebb benzint adtak ki, mint amit a gép mutatott, így estére jutott nekik némi készpénz, amit elosztottak.
Adél látta, de nem akart részt venni benne.
– Te buta vagy, Adél! – nevetett Sveti. – A becsületből nem veszel kenyeret.
– Csináld utánunk, mi is így kezdtük – mondta Olgi. – Miért kell neked különcködni?
– Mert utálnám magam érte – felelte halkan a lány.
Adél nem engedett. Továbbra is tisztességesen dolgozott, becsületesen élt a fizetéséből, még ha az kevés is volt. Nem keresett kiskapukat. Nem akart könnyű pénzt.
Egy napon, egy esős, szürke délutánon, a benzinkúthoz becsoszogott egy elázott kiscica. Reszketett, vékonyan nyávogott, a bundája csapzottan lógott.
– Szegényke… – Adél lehajolt hozzá. – Gyere csak…
Beengedte az irodába, letett neki egy kis vizet, maradék virslit aprított mellé. A macska hálásan dorombolt.
Mikor végzett a műszakkal, Adél nem tudta otthagyni. Hazavitte. A kis állatot Morzsinak nevezte el. Ettől a naptól kezdve minden más lett.
Amikor hazaért, Morzsi mindig ott várt az ajtóban. Hozzádörgölőzött, dorombolt, ugrált az ölébe. Adél életében újra lett valami, ami miatt érdemes volt hazaérni.
Közben a benzinkútnál sűrűsödtek a problémák. Dániel egyre gyakrabban jött le, ideges volt, morcos, és hangosan panaszkodott:
– Kezdünk mínuszba csúszni. Rengeteg a kocsi, mégis alig van bevétel. Ha ez így megy tovább, el kell adni a hálózatot!
A kollégák bólogattak, sóhajtoztak.
– Nagy kár lenne, Dániel – mondta Olgi, de a szemében valami huncut fény csillant.
Adél gyanakodni kezdett. Talán épp azok a kis stiklik tették tönkre a vállalkozást?
Másfél hónappal később jött a hír: a teljes benzinkúthálózatot megvette egy ismeretlen befektető a megyeszékhelyről. Az emberek találgattak, ki lehet az új tulajdonos, mit hoz majd a jövő.
Dániel maradt ugyan ideiglenesen az irányításnál, de már nem volt igazi hatalma.
Adél nem mondott fel. Úgy volt vele: már volt rosszabb is.
Aztán egy napon különös kocsi gördült be a kúthoz. Egy kék Trabant. Régimódi, de meglepően jó állapotban volt.
– Na ne! – nevetett fel Sveti. – Még mindig működnek ezek?
– Ez meg hogy bírta ki az utat? – kontrázott Olgi.
Dániel is odajött, kíváncsian fürkészve az autót. Egy idős, szakállas bácsi szállt ki, kockás flanelingben, sapkában. Körbetapogatott a zsebeiben, majd a fejéhez kapott.
– A mindenit… Otthon felejtettem a pénztárcámat! – sóhajtott. – Lányok, kérlek, segítsetek ki!
HirdetésAdél a férfira nézett. Az ajka remegett, a szeme könnyes volt.
– Meg kell érkeznem a reptérre… A fiam érkezik! Tizenöt éve nem láttam! Ő majd kifizeti visszafelé az egészet, esküszöm!
Olgi rávágta:
– Milyen reptér, bácsi? Te? Trabanttal? Mi van, eltévedtél az időben?
– Fizetni majd a „gazdag” fiad fog? Na persze – kacagott Sveti.
Az idős férfi elhallgatott, majd levette a kezéről egy régi, vékony aranygyűrűt.
– Fogadjátok el zálogba. Ez volt a jegygyűrűnk… A feleségem halála óta hordom, de most nincs másom. Kérlek, segítsetek!
Adél érezte, ahogy görcsbe rándul a gyomra. Látott már szenvedést – túl sokat. És ez az ember nem hazudott. A tekintete, a hangja, minden igaz volt benne.
– Nem kell zálog. – szólalt meg halkan. – Én megtöltöm a tankot.
– Tényleg? – kérdezte az öreg, könnyes szemmel. – Kislány, ezt sosem felejtem el!
– Menjen csak. Vezessen óvatosan – mosolygott Adél.
Dániel dühösen odalépett.
– Mit művelsz?! Elment az eszed?! Ezt levonhatod a fizetésedből, mert én biztos nem fizetem ki!
– Vegye le, ha akarja – mondta Adél fáradtan. – Inkább legyek szegény, mint lelkiismeret-furdalásos.
Dániel csattogott:
– Talán te tehetsz arról, hogy csődbe megyünk?!
Adél nyugodtan nézett rá:
– Akkor bizonyítsa be. Ne engem hibáztasson!
A kollégái némán bámulták. Nem gondolták volna, hogy a csendes Adél így visszaszól.
Negyven perccel később a kék Trabant visszatért.
De most már nem egyedül. Egy elegáns, öltönyös, magas férfi szállt ki mellőle.
– Jó napot kívánok, Lugosi Konstantin vagyok, a kúthálózat új tulajdonosa – mutatkozott be határozott hangon.
Mindenki megdöbbent.
Sveti és Olgi egymásra néztek – hirtelen sajnálták, hogy másik munka után kezdtek nézni. Konstantin fiatal volt, jóképű, és gazdag.
– Ő pedig az édesapám – mutatott az idős férfira. – Lugosi Mihály.
Kiderült, hogy Mihály bácsi bányász volt, kemény munkával kereste meg a pénzét, és soha nem felejtette el, honnan indult. A fia karrierjét támogatta, de mindig megőrizte a szerénységét.
– Apám eljött elém a reptérre ezzel a Trabanttal. Én meg taxival mentem volna, de ő ezt választotta – nevetett.
– És mesélt rólad, Adél – nézett rá Konstantin. – Azt mondta, segítettél neki, amikor mindenki csak nevetett rajta.
– Én csak azt tettem, amit kellett – motyogta a lány, zavartan.
– Én meg most teszem azt, amit nekem kell – válaszolta mosolyogva Konstantin. – Köszönöm, hogy helyettem is ott voltál.
Másnap a vezetőség lecserélődött. Dániel távozott, a régi kollégák is eltűntek. Egyedül Adél maradt, de már telephelyvezetőként.
Mihály bácsi gyakran meglátogatta őket a kék Trabanttal, mindig hozott süteményt vagy szódásüveget.
– A fiam okos, de én megint bután jártam volna, ha nem segít nekem ez a kis angyal – kacsintott rá Adélra. – Egy ilyen menyasszonyt kihagyni… őrültség lenne!
Adél elpirult. Konstantinra nézett.
– A fia is… különleges ember.
Kettejük között már korábban is kialakult valami, de nem kapkodtak. Titokban találkozgattak, beszélgettek, sétáltak a városban.
Egy héttel később Konstantin hivatalosan is bejelentette az eljegyzésüket. Mihály bácsi könnyezve ölelte át őket.
– Ez a két gyermek… nekem többé már nemcsak fiam van, hanem lányom is! – mondta meghatottan.
