Két kimerítő hónap után, amelyeket beteg édesapám ágya mellett töltöttem, végre hazatértem. Alig vártam, hogy összeessek a saját ágyamban, de amikor beléptem a lakásba, valami furcsa érzés fogott el.
A levegőben szokatlan, édes illat terjengett, ami nem hasonlított a megszokott levendula öblítőm vagy vanília illatosítóm illatához. Fáradtan legyintettem, gondolván, hogy talán csak a hosszú távollét vagy a kórházi fertőtlenítőszerek szaga miatt érzem ezt.
Izmaim fájtak a kórházi székekben töltött éjszakák után, ahol apám mellkasának emelkedését és süllyedését figyeltem, miközben a gépek monoton pittyegése emlékeztetett az élet törékenységére.
Édesanyám ragaszkodott hozzá, hogy menjek haza és pihenjek egy kicsit. "Nem segítesz senkinek, ha magadat is megbetegíted" – mondta, szinte kilökve az ajtón.
Az első járatra foglaltam helyet, és éppen reggelire értem haza. A férjem, Péter, meleg öleléssel és rengeteg kérdéssel fogadott apám állapotáról.
– Mindent elmesélek, de előbb szükségem van egy zuhanyra – válaszoltam.
Amint beléptem a fürdőszobába, az a furcsa, édes illat teljes erővel megcsapott. Emlékeztettem magam, hogy később megkérdezzem Pétert erről, majd beálltam a zuhany alá.
Lemosva magamról a kórház szagát és a repülőút fáradtságát, próbáltam ellazulni.
Miután belebújtam a puha fürdőköpenyembe, a konyha felé indultam. Ekkor hallottam meg a bejárati ajtó zárjának jellegzetes kattanását.
A szívem a torkomban dobogott. Péter azt mondta, hogy reggelit készít, amíg én zuhanyozom, akkor ki lehet az, aki belép a lakásunkba?
A legközelebbi "fegyvert" ragadtam meg – egy faragott fa lovacskát, mert nyilvánvalóan ez majd megvéd egy betolakodótól –, és az ajtó felé fordultam.
Egy nő lépett be, mintha ő lenne a ház tulajdonosa.
Fiatal, gyönyörű, tökéletesen formázott hajjal, amit én soha nem tudnék elérni, még három óra és egy profi stylist segítségével sem. A dizájner táskája valószínűleg többet ért, mint az egész ruhatáram.
Nem lopakodott, nem nézett körül gyanakodva. Nem, úgy sétált be, mintha ez lenne az otthona; mintha ő jobban ide tartozna, mint én.
Amikor meglátott, megdermedt.
Az arcán a zavar gyorsan gyanakvássá változott, tökéletesen ívelt szemöldökei összeráncolódtak.
– Ki maga? – követelte élesen, hangja szinte vágott.
Megszorítottam a köntösömet, hirtelen nagyon is tudatában voltam annak, hogy gyakorlatilag meztelen vagyok, míg ez a nő úgy nézett ki, mintha egy divatmagazin címlapjáról lépett volna le.
– Elnézést? Én itt lakom. Ki maga?
A fejét oldalra billentette, úgy nézett rám, mintha valami absztrakt műalkotás lennék, amit nem tud megfejteni. – Még sosem láttam magát.
– Két hónapig távol voltam – mondtam, a hangom remegett a haragtól. A fa lovacska remegett a kezemben, és leengedtem, érezve, milyen nevetséges a helyzet. – Ki adta magának a kulcsot az ÉN lakásomhoz?
– Péter – válaszolta habozás nélkül. – Azt mondta, bármikor jöhetek. Érezzem otthon magam.
Körbemutatott, mintha a saját terét mutatná be.
A padló mintha megmozdult volna a lábam alatt. Péter. A férjem. Az a férfi, akit kétségbeesetten hiányoltam, akiben teljesen megbíztam, akit évekig védtem a gyanakvó édesanyám előtt.
Ugyanaz a férfi, aki két hónap alatt csak kétszer látogatott meg a kórházban, mindig a munkára és határidőkre hivatkozva.
Mély levegőt vettem
, hogy megpróbáljak nyugodt maradni. – Nos, mivel én vagyok a FELESÉGE – hangsúlyoztam a szót –, azt hiszem, ideje lenne távoznia.
A nő szeme elkerekedett, majd a szája sarkában egy gúnyos mosoly jelent meg.
– Felesége? – nevetett fel hitetlenkedve. – Péter azt mondta, hogy egyedül él. Hát ez... kellemetlen.
Elindult az ajtó felé, de a dühöm forrt bennem. Nem hagyhattam, hogy így megússza.
– Várjon csak! – szóltam utána éles hangon, amitől ő is megtorpant. – Jöjjön velem.
Elvezettük a nappaliba, ahol Péter békésen ült a kanapén, a kedvenc bögréjéből kortyolgatta a kávéját, miközben a telefonját nyomkodta. Úgy tűnt, mintha a világon semmi furcsa nem történne körülötte.
A nő mellém lépett, a karjait összefonta maga előtt, és Péterre nézett, majd vissza rám. A magabiztossága mintha egy pillanat alatt eltűnt volna.
– Ez meg ki? – kérdezte halkan, és látszott rajta, hogy egyre zavartabb.
Péter felnézett, a szemében őszinte meglepetés csillant meg.
– Sziasztok! – mondta, miközben letette a bögrét. – Ti ismeritek egymást?
– Péter, ez a nő kulccsal jött be a lakásba – sziszegtem. – Azt mondta, te adtad neki.
A férjem arca teljesen elsápadt.
– Tessék? – kérdezte döbbenten. – Én… én nem adtam neki kulcsot.
A nő zavartan motyogott valamit, majd előhúzta a telefonját.
– Nézzék, nem tudom, mi folyik itt – kezdte –, de ez a férfi – mutatta a képernyőt – adta nekem a kulcsot. Ő volt az, aki ide hívott.
Péter és én odahajoltunk a telefonhoz, és amikor megláttam a képet, a vér megfagyott az ereimben. A képen Péter öccse, Dávid volt – huszonnégy éves, mindig bajba keveredő, megbízhatatlan fiú, aki már többször kölcsönkért tőlünk pénzt, amit sosem adott vissza.
– Ez Dávid! – kiáltottam fel. – Péter, a te öcséd!
Péter a fejét fogta, látszott rajta, hogy szégyelli magát.
– Tudtam, hogy nem kellett volna neki adnom a lakáskulcsot – mondta dühösen. – De csak egy hétre kérte, amíg a lakását felújítják. Azt mondta, nem fog semmit sem elrontani.
– Nos, úgy tűnik, hazudott – válaszoltam szikrázó szemekkel.
A nő idegesen beletúrt a hajába.
– Ez most mi? Egy családi szappanopera? – kérdezte ingerülten. – Én nem tudtam, hogy átvertek. Azt hittem, Dávid... akarom mondani „Péter” egyedül él.
Ekkor Péter elővette a telefonját, és felhívta Dávidot. A kihangosítót bekapcsolta, hogy mindannyian halljuk.
– Szia, Dávid – kezdte higgadt hangon, de a feszültség hallatszott a hangjában. – Mondd csak, ki volt az a nő, akit ma reggel a lakásunkban találtunk?
A vonal túloldalán néma csend. Majd Dávid dadogva szólalt meg:
– Ööö... figyelj, Péter, én... ez nem az, aminek látszik.
– Nem? – kérdeztem belevágva. – Akkor minek látszik? Mert innen úgy tűnik, mintha a bátyád lakásában flangálnál más nőkkel, miközben a felesége a beteg édesapját ápolja.
– Csak... csak pár napra gondoltam. Nem hittem, hogy ekkora baj lesz belőle – magyarázkodott Dávid.
– Egy vadidegen nő jelent meg a lakásunkban a TE kulcsoddal! – kiabáltam. – Ez neked nem baj?
Péter mély levegőt vett.
– Dávid, remélem, tudod, hogy ezzel teljesen átlépted a határt. Soha többé nem kapsz kulcsot a lakásunkhoz. És jobb lesz, ha magyarázatot adsz a rendőrségnek, mert betörésként jelentjük az esetet.
– Péter, ne már! – kérlelte Dávid. – Ez nem kell ennyire komolyan venni. Hibáztam, oké? De nem akartam rosszat.
– Túl késő – válaszolt Péter szikár hangon, majd bontotta a hívást.
A nő mellém lépett.
– Nézze, sajnálom, hogy ebbe keveredtem. Én tényleg nem tudtam semmit arról, hogy Dávid hazudik. Ha tudtam volna, soha nem jövök ide.
– Tudom – sóhajtottam. – Maga is áldozat ebben a helyzetben.
A nő bólintott, majd sietve távozott a lakásból.
Péter és én percekig csendben álltunk, majd halkan megszólaltam:
– Cseréljük le a zárakat. Ma.
– Egyetértek – válaszolta.
Aznap este, amikor már a lakás új zárakkal volt biztosítva, Péter odajött hozzám, és megfogta a kezem.
– Sajnálom, hogy Dávid ekkora csalódást okozott. És hogy én is hibáztam, amiért megbíztam benne.
– Igen, hibáztál – válaszoltam, majd mélyen a szemébe néztem –, de legalább most már tanultál belőle.
Bólintott, majd szorosan átölelt.
Abban a pillanatban tudtam, hogy bár Dávid cselekedetei szörnyűek voltak, a házasságunk erősebb lesz ettől a próbától. De az biztos, hogy soha többé nem adok ki kulcsot senkinek – még akkor sem, ha családról van szó.