Az idei évre különleges karácsonyi meglepetést terveztem: egy családi fotózást a férjemmel és a fiunkkal, hogy képeslapokat küldjünk a rokonoknak és barátoknak. Minden tökéletesnek tűnt, amíg hetekkel később egyetlen üzenet nem fordította fel az életemet. Amit boldog emléknek hittem, az hamar rémálommá vált.
Öt évvel ezelőtt egy kávézóban kezdődött minden. Semmi mást nem akartam, csak egy csendes délutánt, de a sorsnak más tervei voltak. Klára vagyok, és mindig is szerettem megfigyelni az embereket.
Amikor megpillantottam Andrást a terem túloldalán, azonnal éreztem valami különlegeset. Volt benne valami magabiztos, mégis melegséget sugárzó kisugárzás, és bár elmélyülten olvasott egy könyvet, közben könnyedén nevetgélt a baristával, Bencével.
Olyan volt, mintha egy filmjelenetet néznék. Amikor Bence visszatért a munkájához, András rám pillantott, én pedig elmosolyodtam.
Egy pillanatra visszanézett, majd elmosolyodott. Akkor tudtam, hogy valami különleges kezdődik.(Egy férfi mosolya.)
Odamentem az asztalához, és órákon át beszélgettünk. Az életről, utazásokról és apró, furcsa szokásokról, amiket általában nem osztunk meg másokkal. Annyira hitelesnek tűnt. Amikor elváltunk, biztos voltam benne, hogy valami különlegeset találtam. Fogalmam sem volt, hogy mindez, amit valóságnak hittem, egyszer darabokra hullik.
Két évvel később Andrással összeházasodtunk. Egy év múlva megszületett a kisfiunk, Máté, és az élet tökéletesnek tűnt. Egy kényelmes külvárosi otthonban éltünk, és kívülről nézve mindenki azt gondolhatta, hogy mi vagyunk a tökéletes család. De semmi sem az, aminek látszik.
A szülői lét boldogságot, de sok stresszt is hozott, és a nyomás Andráson különösen meglátszott. Gyakran jött haza későn, elkalandozva, és valamiért mindig szorosan magánál tartotta a telefonját, mintha az életének a kulcsa lenne.
Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni.
Karácsonyi különlegesség
Egy különleges ötlettel akartam felvidítani az ünnepeket. Már régóta álmodoztam arról, hogy egyszer saját karácsonyi képeslapokat küldök. Ezért megszerveztem egy családi fotózást, amelynek során egy gyönyörű, közös emléket akartam megörökíteni.
A fotózás napján András késett. Amikor végre megérkezett, sietősnek tűnt, és folyton az óráját nézte. Alig figyelt a fotós utasításaira, rám vagy Mátéra.
Csalódott voltam a késése miatt, de azt gondoltam, a lényeg, hogy mind együtt vagyunk, és ez az emlék számít. Ez a mi karácsonyi pillanatunk volt.
Miután végeztünk, András gyorsan megsimogatta Máté fejét, és azt mormolta, hogy vissza kell mennie dolgozni egy fontos megbeszélésre.(Egy család karácsonyi fotón.)
Bosszús voltam, de próbáltam a pozitívumokra koncentrálni. A képek szépek lettek, és úgy gondoltam, mindez megérte.
Az üzenet, ami mindent megváltoztatott
Pár héttel később megérkeztek a képeslapok, és büszkén küldtem szét őket mindenkinek. Fizikai képeslapokat választottam, mert valahogy különlegesebbnek tűntek, mint az e-mailek.
De nem sokkal később kaptam egy üzenetet, ami teljesen felforgatta a boldogságomat.(Egy telefon képe.)
Amíg büszkén nézegettem a képeket a telefonomon, jött egy üzenet András nővérétől, Katalintól.
Katalin mindig is az a fajta ember volt, aki őszintén megmondja, ha gyűrött a ruhád, vagy rúzsos a fogad. Az üzenete rövid és lényegre törő volt:
– „Klára, az a férfi nem a férjed a képen!”
Bámultam az üzenetet, és nem akartam hinni a szememnek.
– „Ezt hogy érted? Hogy lehetne más?” – pötyögtem vissza gyorsan.
Azonnal jött a válasz:– „Nézd meg közelebbről a jobb kezét!”
Összezavarodva újra elővettem a képet, és belenagyítottam a részletekbe. Ekkor vettem észre.
A férfi jobb kezén, a kisujja mellett egy apró anyajegy volt. Ez ártalmatlan részletnek tűnt volna, de tudtam, hogy Andrásnak ilyen nincs. Azonnal rájöttem, ki az.
A férfi a képen nem András volt. Hanem az ikertestvére, Gábor.
Miért helyettesítette Gábor Andrást? Gondolatok cikáztak a fejemben. Aznap, a fotózáskor András késett, sietett, és valahogy nem viselkedett természetesen. Vajon az egész előre meg volt tervezve? Lehetséges lenne? Az ötlet abszurdnak tűnt, sőt kegyetlennek, de ott volt a bizonyíték a képen.
Még mindig a telefont bámulva ültem, amikor András hazaért. Szó nélkül elsietett mellettem, egyenesen a fürdőszobába. Hallottam, ahogy a zuhanyt bekapcsolja.
Hirtelen elhatározásból, amit sosem gondoltam volna, hogy megteszek, elővettem a nadrágját és a telefonját. Egy dolog járt a fejemben: meg kell tudnom az igazságot.
Először a híváslistát ellenőriztem. Nem vagyok büszke erre, de muszáj volt. A legutóbbi hívásaim között ott voltam én, Gábor, és egy harmadik szám, ami „Pizzéria” néven volt elmentve. Érdekes volt, hogy aznap már többször is hívta ezt a számot.
András szereti a pizzát, de ki eszik ennyit egy nap? Valami nem stimmelt.
Úgy döntöttem, felhívom ezt a számot. A zuhany még mindig zubogott, András éneklését hallottam, így tudtam, van egy kis időm.
– „Helló, itt Amália!” – szólalt meg egy női hang, melegséggel, ami furcsának tűnt.
Ez biztosan nem egy pizzéria volt.
Gyorsan reagáltam.– „Jó napot! Egy rendelést szeretnék visszaigazolni András nevében, de sajnos elfelejtettem a címet.”
Amália hangja gyanakvóvá vált, de megpróbáltam meggyőző lenni.
– „Ó, értem. Ez elég furcsa… de rendben, megadom. A cím...”
Amint megkaptam a címet, tudtam, hogy nincs visszaút. Miután gyorsan lepasszoltam Mátét anyukámhoz, autóba ültem, és elindultam.
Amália lakása nem volt messze tőlünk, ami még jobban fájt. Az utazás alatt remegtem, egyszerre féltem és dühített a helyzet. Tudtam, hogy amit ott találok, megváltoztatja az életemet.
Amikor megérkeztem, felcsengettem, és azt mondtam, ételt hoztam. Pár pillanattal később kinyílt az ajtó. Egy nő állt előttem, smirglipapír-szerű mosollyal, amelytől felállt a szőr a karomon.
– „Szóval te vagy Klára” – mondta, miközben karba tett kézzel nézett rám.
– „És te lennél Amália” – válaszoltam fagyosan.
Egy pillanatra zavartság suhant át az arcán, de hamar visszanyerte az önelégült mosolyát.
– „Igen, én vagyok. András sokat mesélt rólad.”
A szavai, és a hangsúlyuk szándékosan bántóak voltak. Tudtam, hogy nyíltan provokál.
– „Látom, jól szórakozol” – vágtam vissza. – „De miért játszottátok el ezt a színjátékot? Miért kellett Gábor helyettesítse a férjemet a családi fotónkon?”
Amália láthatóan megdöbbent a kérdésemtől, de hamar összeszedte magát.
– „Ó, az a nap? Azért, mert András épp az én szüleimmel vacsorázott. Nem akarta kihagyni ezt az alkalmat egy buta fotózás miatt.”
A szavai olyanok voltak, mint egy éles penge.
– „Szóval a családja tud erről?”
– „Gáboron kívül senki. De szerintem ez már nem sokáig lesz így. Hamarosan elhagy téged értem.”
Nem kiabáltam, nem omlottam össze. Csak elővettem a telefonomat, leállítottam a hangfelvételt, amit az ajtónyitás előtt indítottam, készítettem egy képet Amáliáról, és anélkül, hogy egy szót is szóltam volna, elsétáltam.
Otthon András a konyhában állt, mintha semmi sem történt volna. Én azonban már tudtam mindent.
– „Magyarázatot várok” – vágtam hozzá a képeslapot és a telefonomat.
Az arca elfehéredett.
– „Klára, kérlek, hadd mondjam el...”
– „Ó, mesélj nyugodtan. De előtte mondd meg, miért ne hagyjalak el azonnal. Minden bizonyíték a kezemben van, és holnap beadom a válókeresetet.”
A válás gyorsan lezajlott. Az ügyvédem segítségével alimonyt, gyerektartást, és a ház 70%-ának értékét megszereztem. András próbált visszakönyörögni, de akkor már nem érdekelt.
Tanulság: Mindig hallgass az ösztöneidre, és ne hagyd, hogy bárki átverjen. Most már Mátéval egy boldogabb életet élünk, ahol nincs helye hazugságoknak.