Aki kamaszgyerekeket nevel, az pontosan érzi ezt a lehetetlenséget: nekem úgy kell őt nevelnem, hogy önálló akarata legyen, tehát ne törjem be gyermekemet, de mégis féltve tereljem őt jó irányba. Ez szinte lehetetlenség. Feloldhatatlannak tűnő ellentét az, hogy önmagam személyiségét megőrizve eggyé tudjak válni egy másik ember akaratával. Milyen szép folyamat az, amikor egy-egy gyereket látunk növekedni. Ma nevetve emlékszem vissza arra, amikor a fiunk alig kétévesen azt mondta: "Nem!", és visszanevetve szétszórta a virágföldet a szobában. Ez a folyamat így van rendjén.
De hogyan lehet két emberi, szép fejlődésből, az akaratnak, egyéniségnek a kibontakozásából közös akarat úgy, hogy egyik sem győzi le a másikat? Úgy látom, hogy ez egy csoda.
Jézus azt mondja, hogy lehetséges a földön az egyakarat csodája.
De hogyan? Talán a hangulatok tudnak eggyé tenni. Talán a közösség jó érzése eggyé tesz bennünket, de az egyakarat ennél sokkal több. Itt arról van szó, hogy az ember a saját akarnokságát, önérzetét leteszi, és teljes erejével ráhangolódik a mennyei akaratra.Csak ezzel a földöntúli erővel bízhatjuk kamaszainkat is Istenre: nem érem el, nem tudom akaratomat elfogadtatni, sem az ő akaratát elfogadni, de legalább együtt vagyunk, legalább Isten irgalmában bízunk, legalább Isten nevében kérjük. Ő nem szenvtelenül néz ránk, hanem édesapaként és elfogadólag.
