"Nem várta meg a férjét, inkább átugrott az anyjához – amit ott látott, örökre tönkretette az életét..." – 1. rész
– Szia, drágám! Vége a munkának, indulok haza. Főzök valami finomat vacsorára, mit szeretnél? Megsüssem a nyúlcombot zöldségekkel, ahogy szereted? Mikorra jössz? Már megint túlórázol? Megint jelentés? Micsoda pech…
– Na jó, beugrok a boltba, veszek egy kis tortát a teához. Rámtört valami édességvágy. Este találkozunk.
Kovács Júlia mélyen felsóhajtott, miközben leejtette a telefont az ölébe. Bosszúsan nézett a kijelzőre, ahol a háttérképen férje, Kovács Gábor mosolygott vissza rá – az a férfi, akit mindennél jobban szeretett.
Három éve voltak házasok. Júlia becsülte és szerette a férjét, élvezte minden vele töltött percet, de Gábornak idegtépő munkája volt, ami szinte teljesen kiszívta belőle az életkedvet.
Az utóbbi hónapokban Gábor egyre többet maradt bent az irodában, mindig arra hivatkozva, hogy az új főnöke nem hagy neki nyugtot, hogy csúszik a projekt, meg kell írni a jelentést, prezentációt, statisztikát… mindig volt valami.
Júlia nem örült ennek. A férje szinte csak aludni járt haza, és egyre ritkábban beszélgettek igazán. Ő azonban kitartóan hitt benne, hogy ha a munkahelyi stressz csillapodik, minden visszatér a régi kerékvágásba. És épp ezért, azon a napon úgy döntött, meglepi a férjét – elkészíti a kedvenc vacsoráját.
Biztos volt benne, hogy Gábor, fáradtan és éhesen, el lesz ragadtatva a gőzölgő ételtől, és a forró ölelésektől, amelyeket felesége szánt neki. De aztán megszólalt a telefon figyelmeztető pittyegése – alig 10% töltés maradt.
– A francba – morogta. – Tegnap anyunál hagytam a töltőt...
Nem volt másik töltőjük otthon. Júlia viszont várt egy fontos hívást egy üzleti partnerétől. Tudta, nincs mese – be kell ugrania az édesanyjához, Nagy Margithoz, hogy elhozza a töltőt.
Szerencsére anyja lakása csak tíz perc autóval. Gyorsan fel is hívta – de senki nem vette fel. Júlia vállat vont. Tudta, hogy van kulcsa, tegnap is ott járt.
Mikor odaért, többször csengetett – semmi válasz.
– Elment valahová – gondolta. – Akkor bemegyek, elhozom, és kész.
Kulccsal kinyitotta az ajtót, belépett… és ledermedt.
A bejáratban ott álltak Gábor csizmái. A fogason a sötétkék kabátja lógott.
Júlia szíve kihagyott egy ütemet.
– Mi van?! – suttogta.
Óvatosan továbbment a konyhába – üres.
Aztán… valami hang. A hálószoba felől. Sóhajtás? Nyögés?
Közelebb lopódzott, reszketett az idegességtől. Lassan kinyitotta az ajtót.
És amit ott látott, örökre beégett a retinájába.
Anyja, Margit – és a férje, Gábor – meztelenül feküdtek egymás mellett az ágyban.
– NE! NE! EZ NEM LEHET IGAZ!!! – sikított fel.
A kiáltásra Margit és Gábor is felriadt. Az anya gyorsan magára kapta a köntösét, arca fehér volt, mint a fal. Gábor is sokkolt arccal próbált valamit mondani, de nem jött ki hang a torkán.
– Júlia… én… ez nem úgy volt! – hebegte Gábor.
– Hogy tehetted?! HOGY TEGYED EZT?! VELE?! AZ ANYÁMMAL?! – zokogta Júlia, hátrálva az ajtóból.
Margit a haját markolta, mint aki maga sem hiszi el, mi történik.
– Kislányom, hidd el… ez csak egyszeri… nem akartuk… – próbálkozott, de Júlia rátámadt:
– EGYSZERI?! A SAJÁT LÁNYOD FÉRJÉVEL?!
Júlia zokogva rohant ki a lakásból. A kulcsok a földre estek, cipőjét se találta, mezítláb szaladt le a lépcsőn. A szíve vadul vert, mintha szét akarna robbanni. Mintha a világa egyetlen percen belül semmivé omlott volna.
Az utcára kiérve levegő után kapkodott.
– Ez nem történhetett meg… ez nem történhetett meg… – ismételgette.
Feltárcsázta a legjobb barátnőjét, Kiss Anitát.
– Anita… gyere értem. Kérlek. Anyám… és Gábor… az ágyban… együtt… – zokogta.
Anita perceken belül ott volt. Átölelte Júliát, betakargatta a kabátjával, és csak ennyit mondott:
– Ezután semmi nem lesz már a régi… de én itt leszek neked. Végig.
Egy héttel később
A lakás sötét volt, csendes. Júlia az ablak előtt ült, és meredt a szürke háztetőkre. Még mindig nehezen fogta fel, hogy ami vele történt, nem valami rossz álom. Az anyja. A férje. Együtt. Az ágyban. Ha valaki ezt egy héttel ezelőtt meséli neki, kineveti. De most...
– „Mit csináltam, hogy ezt érdemeltem?” – suttogta.
A telefon némán feküdt az asztalon. Gábor naponta hívta. Írt üzeneteket, könyörgött. Margit – az a nő, akit anyjának hívott – próbálkozott virággal, ajándékkal, „magyarázattal”. De Júlia nem akarta látni őket.
Kiss Anita, a legjobb barátnője minden nap beugrott hozzá. Nem szólt sokat – csak jelen volt. Vitt levest, elindította a mosógépet, néha elcsípett egy-egy poént, hogy Júlia legalább egyszer mosolyogjon.
– „Te mit tennél?” – kérdezte Júlia egyik este, miután végre enni kezdett.
– „Őszintén?” – nézett rá Anita. – „Elutaznék. Egyedül. Mindenkit hátrahagynék, és elgondolkoznék azon, mit akarok az élettől. Nem azt, amit elvettek tőlem – hanem amit én magam szeretnék.”
– „És ha soha nem tudom ezt elfelejteni?”
Hirdetés– „Akkor nem is kell. De meg kell tanulnod ezzel együtt élni. És nem egyedül.”
Két nappal később
Júlia úgy döntött, hogy elutazik a Balatonra. Volt egy kis nyaraló a családban, amit még a nagyszülei hagytak rá. Poros volt, hideg és régi, de most ez kellett neki – egy hely, ahol a múlt emlékei nem szorítják.
Mikor odaért, lehúzta a redőnyöket, kinyitotta az ablakokat, és hagyta, hogy a friss levegő kisöpörje a lelkéből a fojtogató árulást.
Napközben könyveket olvasott, főzött magának, sétált a parton. Esténként leírta a gondolatait. Nem Gáborról. Nem Margitról. Hanem saját magáról.
És akkor, egyik reggel, megérkezett egy levél.
Nem e-mail. Nem SMS. Kézzel írott levél.
A borítékon ez állt: „Kovács Júliának – a lányomnak, akit elveszítettem.”
Felnyitotta. Anyja írása volt. Reszkető betűk, tintapöttyök, de határozott szavak.
„Drága Júlia!
Nincs mentségem. Amit tettem, megbocsáthatatlan. Soha nem fogom tudni visszafordítani azt a pillanatot. De szeretném, ha tudnád: nem terveztem. Nem akartam. Elgyengültem, elfelejtettem, ki vagyok – és kinek az anyja vagyok.
Gábor… mindig is kedves volt velem, túl kedves. És amikor összevesztetek, én buta módon azt hittem, hogy segíthetek neki… aztán már túl késő volt.
Tudom, nem kérhetem, hogy újra szólj hozzám. De ha egyszer mégis... én itt leszek. Mert anyád vagyok – és mindig az is leszek.
Szeretlek.
Júlia sokáig csak nézte a sorokat. Nem sírt. Nem tört össze újra. Csak bólintott.
– „Legalább tudja, mit tett.”
Aznap este írt egy üzenetet Gábornak.
„Ne keress többé. Nem gyűlöllek, de többé nem vagy a része az életemnek. Ne próbálj magyarázkodni – én már nem vagyok az a nő, aki egykor várt rád az ajtóban. Sosem leszek többé. Viszlát.”
És küldés.
Két hónappal később
Júlia visszatért Budapestre. Megváltozott. Megerősödött. Új állást keresett – sikeres lett, beindította saját kis vállalkozását, ékszerkészítéssel foglalkozott, amit mindig is szeretett.
Anitával közösen béreltek egy kis műhelyt. És mosolygott. Végre igazán.
Egy nap levelet kapott a banktól – Gábor aláírta a válópapírokat, és lemondott a közös ingatlanról.
Egy másik napon találkozott egy férfival a piacon. Barta Márknak hívták. Vett tőle egy levendulás szappant, aztán megkérdezte, hogy „Mióta mosolyog ilyen szép szívből?”
És Júlia nevetett. Őszintén.
Mert új életet kezdett. Egy olyan életet, amiben nem volt helye hazugságnak – csak önszeretetnek, szabadságnak és valódi kapcsolatoknak.
