Idős férfi mindig két mozijegyet vásárolt, de egyedül ült le – Egy nap úgy döntöttem, kiderítem, miért
Írta: Mariia KobzievaOlvasási idő: 12–15 perc
Minden hétfőn megfigyeltem, hogy egy idős férfi két jegyet vásárol, de mindig egyedül ült be a moziba. A kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, ezért egy nap elhatároztam, hogy követem, és kiderítem a titkát. Vettem egy jegyet mellé, és amikor megosztotta velem a történetét, nem sejtettem, hogy az élete és az enyém hamarosan összefonódik.
Az öreg városi mozi nem csupán egy munkahely volt számomra. Egy olyan hely volt, ahol a vetítőgép zümmögése pillanatokra elfeledtette velem a világ gondjait. A pattogatott kukorica illata betöltötte a levegőt, a megfakult vintage poszterek pedig egy olyan aranykorról meséltek, amelyet csak elképzelni tudtam.
Minden hétfő reggel megjelent Eduárd, érkezése olyan biztos volt, mint a napfelkelte. Nem olyan volt, mint a többi látogató, akik kapkodva keresgéltek az aprópénzük vagy a jegyük után.
Eduárd méltóságteljesen, csendes eleganciával lépett be a moziba. Magas, vékony alakját mindig egy szürke kabát borította, amely precízen begombolva lógott rajta. Ezüstös haja hátrafésülve csillogott a fényben, ahogy a pénztárhoz lépett. És mindig ugyanazt kérte:
– Két jegyet kérek a délelőtti előadásra.
Mégis mindig egyedül érkezett.
A decemberi hidegtől jéghideg ujjai megérintették az enyéimet, amikor átadtam neki a jegyeket. Udvariasan mosolyogtam, de közben a fejemben millió kérdés cikázott.
Miért két jegy? Kinek veszi a másikat?
– Megint két jegy? – kérdezte Sarah, egyik kolléganőm, miközben mosolyogva kiszolgált egy másik vásárlót. – Talán valami régi szerelmének. Mint egy klasszikus, régimódi románc, tudod?
– Vagy talán egy szellemnek – nevetett Steve, egy másik munkatársunk. – Lehet, hogy egy szellemmel van házas.
Nem nevettem. Volt valami Eduárdban, ami miatt a viccek rosszízűnek tűntek.
Arra gondoltam, hogy megkérdezem tőle, miért vesz két jegyet, még néhány kérdést is elpróbáltam a fejemben, de amikor eljött a pillanat, a bátorságom mindig elhagyott. Végül is, nem az én dolgom volt.
Egy rendhagyó hétfő
A következő hétfő más volt. Aznap szabadnapos voltam, és miközben az ágyban feküdtem, a fagy az ablak szélét csipkézte, egy ötlet kezdett körvonalazódni bennem.
Mi lenne, ha követném őt? Ez nem kémkedés – csak kíváncsiság. Végül is karácsony közeleg – a csodák időszaka.
Amikor beléptem a gyengén megvilágított moziterembe, Eduárd már a helyén ült, alakját a vetítővászon halvány fénye rajzolta körül. Elmerülve tűnt a gondolataiban, tartása még mindig egyenes és céltudatos volt. Ahogy meglátott, halvány mosoly suhant át az arcán.
– Ma nem dolgozik – jegyezte meg.
Leültem mellé.
– Azt hittem, elkélhet egy társaság. Láttam, hogy már sokszor jár ide.
Halkan felnevetett, de nevetése szomorúsággal vegyült.
– Ez nem a filmekről szól – mondta.
– Akkor miről? – kérdeztem, a kíváncsiságom már nem tudtam leplezni.
Eduárd hátradőlt a székében, kezeit összekulcsolta az ölében. Egy pillanatig habozott, mintha azon gondolkodna, megbízhat-e bennem.
Majd beszélni kezdett.
„Ő volt az én Evelynem”
– Évekkel ezelőtt – kezdte, tekintetét a vászonra szegezve –, volt itt egy nő, aki itt dolgozott. Evelynnek hívták.
Csendben maradtam, éreztem, hogy ez nem egy történet, amit siettetni kellene.
– Gyönyörű volt – folytatta, mosoly bujkált az ajkán. – Nem a feltűnő, hanem az a fajta szépség, amely nyomot hagy. Mint egy dallam, amit nem tudsz elfelejteni. Itt találkoztunk, és itt kezdődött a mi történetünk.
Eduárd részletesen elmesélte, hogyan hívták el Evelynt egy reggeli mozizásra a szabadnapján, de a nő sosem jelent meg. Később kiderült, hogy elbocsátották, és a mozi akkori vezetője – az én apám – megtagadta, hogy kapcsolatba lépjen vele. Evelyn eltűnt az életéből, és ő sosem tudta, miért.
– Ő volt az életem szerelme – mondta halkan. – És még mindig az.
A nevén kívül semmit sem tudott róla.
„Segítek megkeresni őt” – ajánlottam fel.
Felejthetetlen felfedezés
Apám, Tamás, a mozi akkori vezetője, közömbös és távolságtartó ember volt. Tudtam, hogy nem lesz könnyű meggyőzni. Mikor Eduárddal felkerestük őt, Tamás sokáig hallgatott, majd végül elárulta: Evelyn valójában Margit volt – az édesanyám.
A történet sokkolt mindkettőnket. Eduárd rájött, hogy Margit volt az, akit keresett, én pedig megtudtam, hogy az apám, Tamás, valójában nem is az édesapám.
„Látogassuk meg együtt” – javasoltam.
Egy karácsonyi csoda
Az édesanyám egy idősek otthonában élt Alzheimer-kórral. Amikor Eduárd belépett hozzá, azonnal felismerte őt. A találkozásuk egy karácsonyi csodát hozott el: a múlt megbocsátást, és új esélyt kapott.
Tamás, Eduárd és én együtt ültünk le aznap este, és hosszú évek után először éreztem, hogy egy család tagja vagyok.
Ez a történet nemcsak a megbékélésről, hanem a szeretet erejéről is szól, amely időtlen és határtalan.
