Húsz év várakozás után, negyvenegy évesen anya lettem. A férjem azonban, amikor meglátta a gyerekünket, mindössze ennyit mondott: „Nem az enyém.”
Attilával huszonegy éve voltunk házasok. Ebből a hosszú időből a legtöbbet azzal töltöttük, hogy megpróbáltunk gyermeket vállalni – vagy legalábbis én így hittem. A meddőségi kezelések, a kudarcok, a remény és a fájdalom éveken át kísértek minket. Több könnyet hullattam, mint valaha gondoltam volna, miközben egyetlen vágyam az volt, hogy anya lehessek.
Amikor először elkezdtünk próbálkozni, Attila támogató volt. Elkísért az orvosi vizsgálatokra, fogta a kezem, miközben átestünk a végtelen kezeléseken. De ahogy teltek az évek, valami megváltozott. Eleinte csak apró dolgokban nyilvánult meg: kevesebbet beszélgettünk, egyre többször dolgozott késő estig, és egyre gyakoribbak lettek a titokzatos telefonhívásai.
Hallottam, ahogy azt suttogja a telefonba:– Majd később hívlak.És amint beléptem a szobába, gyorsan letette.
Gyanús volt, de túlságosan is el voltam foglalva a saját fájdalmammal. A gondolat, hogy elveszíthetem őt is, vagy hogy talán hűtlen hozzám, túl félelmetes volt ahhoz, hogy komolyan foglalkozzak vele.
Negyvenévesen már majdnem feladtam. Attila közömbössége is egyre jobban elmélyült. Amikor bejelentettem, hogy még egy utolsó próbát szeretnék tenni, alig reagált. Csak ennyit mondott:– Ha ez boldoggá tesz, csináld.
Ez jobban fájt, mint bármi, amit eddig tett vagy mondott. Mégis folytattam.
És csoda történt. Terhes lettem.
Amikor megláttam a pozitív tesztet, remegő kézzel tartottam Attila elé.– Terhes vagyok – suttogtam. – Sikerült!
Először meglepettnek tűnt, aztán mosolyt erőltetett az arcára.– Ez… nagyszerű – mondta, de valami nem stimmelt a hangjában. Üres volt, távoli.
Kilenc hónappal később megszületett a fiam.Attila azonban nem volt hajlandó ott lenni a szülésnél.– Elájulnék – mondta, amikor kérleltem. – Inkább engem fognak ápolni, nem téged.
Így hát egyedül hoztam világra a fiamat. Egyedül szenvedtem végig az egyik legnehezebb napot az életemben. És amikor végre belépett a kórterembe két órával később, az első szavai teljesen összetörtek.
– Biztos, hogy ő az enyém? – kérdezte ridegen.
A világom összeomlott.– Mi? Attila, hogy kérdezhetsz ilyet?! Persze, hogy a tiéd! Húsz éve próbálkozunk!
Összeszorította az állkapcsát, és benyúlt a zakójába.– Van bizonyítékom – mondta.
Fogalmam sem volt, mire céloz. Ekkor egy bizarr történetet kezdett mesélni arról, hogy az anyja „bizonyítékokat” talált arra, hogy megcsaltam. Fényképeket mutatott, amelyeken egy férfi áll a házunk előtt – egy szerelő, akit én hívtam ki a kazán miatt. De Attila ezt úgy adta elő, mintha bizonyíték lenne a hűtlenségemre.
Csak bámultam rá.– Ez őrültség – suttogtam. – Tényleg elhiszed ezt?!
– Ő az anyám – vágta rá hűvösen. – Nem hazudna nekem.
– És én ki vagyok? – fakadtam ki. – A feleséged! Az a nő, aki éveken át mindent megtett, hogy neked gyermeket szüljön!
De nem hallgatott rám. Egyszerűen kisétált.
A titkok felszínre kerülnek
Amint kilépett az ajtón, azonnal hívtam a legjobb barátnőmet, Zsuzsát. Ő mindig a támaszom volt.
– Zsuzsa, Attila azt mondta, nem az övé a gyerek. Azt hiszi, megcsaltam! – zokogtam a telefonba.
Zsuzsa egy pillanatra elhallgatott, majd halkan annyit mondott:– Figyelned kell rá, Krisztina. Valami nagyon nem stimmel ezzel az egésszel.
És igaza volt.
Pár nap múlva Zsuzsa visszahívott.– Krisztina, Attila másik nőhöz jár. Láttam, hogy bemegy egy házba, és ott marad órákra.
HirdetésA szívem kihagyott egy ütemet.
Hirtelen minden világossá vált. Az eltávolodása, a titkos telefonhívások, a hirtelen támadt gyanakvása.
Felbéreltem egy magánnyomozót.
Két nappal később megkaptam az eredményeket.
Attilának három gyereke volt egy másik nőtől. Éveken át kettős életet élt. És ami még borzalmasabb: szabotálta a meddőségi kezeléseimet.
Ő volt az oka, hogy nem lett hamarabb gyermekem.
Az orvosi papírok bizonyították, hogy manipulálta a kezeléseimet. Nem akarta, hogy teherbe essek, mert akkor az egész kettős élete összeomlott volna.
Visszavágás
A haragom erősebb volt, mint valaha. Nem hagyhattam, hogy megússza.
Amikor három nappal később hazajött, egy halom papír várta a konyhaasztalon.
– Mi ez? – kérdezte.
– A válóperes papírok – mondtam nyugodtan. – Ja, és kérdeznék valamit. Mi a három gyereked neve?
A döbbenet kiült az arcára. Megmerevedett, a vér kiszaladt belőle.
– Én… én nem… – hebegte.
– Pontosan ezt akartam hallani – feleltem hűvösen. – Pakolj és menj.
Attila aznap este elhagyta a házat. A válás gyorsan lezajlott.
Az enyém lett minden. A ház, az üzletek, a pénz.
De ami ennél is fontosabb: megszabadultam tőle.
Most már csak a kisfiam számít. Liam egy olyan életet érdemel, amely tele van szeretettel – és amelyben nincs helye egy olyan férfinak, aki húsz éven át hazugságban tartott engem.
Mert a valódi család nem azokból áll, akik elárulnak minket, hanem azokból, akik mellettünk maradnak.
