Nem voltam felkészülve arra, hogy búcsút mondjak, bár azt hittem, hogy igen. Azt mondták, hogy a végén békés lesz, és talán Lilinek így is volt. De számomra a fájdalom mélyebb volt, mint bármi, amit el tudtam volna képzelni. A kislányom elment, és nem tudtam, hogyan éljek tovább nélküle.
A halála előtti napok egy homályos folyamattá váltak: kórházi ágyak, suttogott imák és a nevetésének lassú, kegyetlen eltűnése. Egy hete temettük el. Nem tűnt valóságosnak. Árnyékként mozogtam a szertartáson. Család és barátok vettek körül, de minden arc elmosódott a könnyeimtől.
Hazatértem, üresen és elhagyatottan, de amikor megpillantottam a kertben álló sátrat, azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben.
Az udvar közepén egy hatalmas, élénk színű sátor állt. Piros és sárga csíkokkal, tetején kis zászlócskákkal lengedezve a szélben. Olyan volt, mintha egy cirkusz vagy egy gyerekrendezvény maradványa lenne – de tudtam, hogy senki nem rendezett itt semmit.
Ki tette ezt ide? És miért?
A szívem vadul vert, és minden idegszálam azt súgta, hogy ne menjek közelebb. De a kíváncsiság és a félelem keveréke hajtott előre. Lassan, remegő lábakkal indultam meg a sátor felé.
A szél meglengette a ponyvát, és egy pillanatra mintha egy árnyék mozdult volna meg belül.
Lélegzetvisszafojtva nyúltam a bejárat széléhez. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy felhajtottam a ponyvát, és beléptem.
A sátor belsejében egy takaróba burkolt kis csomag feküdt a földön. A szívem a torkomban dobogott. Egy pillanatra az agyam nem tudta feldolgozni, amit lát.
Lili.
Nem, ez lehetetlen. Lili elment. Ott voltam vele az utolsó pillanatban. Fogtam a kezét. Elköszöntem tőle.
De akkor mi volt ez?
A lábaim megremegtek, amikor lehajoltam, és óvatosan kibontottam a csomagot.
Egy kiskutya pislogott rám hatalmas, kíváncsi szemekkel. Egy apró, aranyszínű labrador kölyök. Meleg kis teste remegett, mintha csak most ébredt volna fel.
Lerogytam a földre, és könnyek szöktek a szemembe. A kölyök kicsi, nedves orrával az arcomhoz bújt, és puhán nyalogatta a kezemet. Egy aprócska lélek, tele élettel, miközben én magamat halottnak éreztem belül.
A takaró alatt egy borítékot pillantottam meg. A kezem reszketett, ahogy felvettem. Egy pillanatra azt hittem, hogy elájulok, amikor megláttam a ráírt nevet.
Lili írása volt.
Nem lehetett. Nem lehetett ő. Lili már nincs itt.
A könnyeim elhomályosították a látásomat, ahogy óvatosan felnyitottam a borítékot, és kihúztam belőle a kézzel írott levelet. A szavak reszkető, kissé kusza betűkkel sorakoztak egymás után, de minden egyes betű az ő apró, ismerős keze nyomát viselte.
„Drága Anyu,
Tudom, hogy szomorú vagy, mert el kellett mennem a mennyországba. De szerettem volna hagyni neked valamit, hogy újra mosolyoghass. Megkértem Apát, hogy vegyen neked egy kiskutyát, hogy legyen valaki, akivel ölelkezhetsz, amikor hiányzom. Ő Daisy, és nagyon szeret játszani! Kérlek, vigyázz rá helyettem. Mindig veled leszek, nézlek felülről. Nagyon szeretlek.
Szeretettel, Lili.”
A levél kihullott a kezemből, és zokogás tört fel belőlem. Nem olyan sírás volt, mint a temetésen. Nem olyan volt, mint az elmúlt napok hangtalan fájdalma. Ez mélyről jött, mindent felperzselve, mintha végre felszakadt volna egy gát.
Lili tudta. Tudta, hogy mennyire fog hiányozni nekem. Tudta, hogy szükségem lesz valakire, aki vigyáz rám, aki emlékeztet az ő szeretetére.
Daisy apró tappancsaival a térdemhez botorkált, és puha fejét a tenyerembe nyomta. A könnyeim között elmosolyodtam, és óvatosan felemeltem a kis testét. Meleg volt, puha, és életet hordozott.
Nem pótolhatta Lilit. Senki sem pótolhatja. De ő volt az ő része. Egy élő, lélegző emlékeztető a szeretetre, amit Lili hátrahagyott nekem.
Aznap este Daisy a mellkasomra fektette a fejét, és mélyeket sóhajtva elaludt. Először éreztem, hogy a fájdalom nem csak a veszteségből áll – hanem abból is, amit Lili nekem adott.
A sátor, a kiskutya, a levél. Minden egy utolsó ajándék volt. Egy mód arra, hogy emlékeztessen, hogy a szeretet sosem tűnik el.
Minden reggel kávéval ültem, Daisy a lábamnál, és Lili-re gondoltam. Tudtam, hogy vigyáz rám. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül.
És minden egyes alkalommal, amikor Daisy az ölembe kuporodott, éreztem, hogy egy darabka Lili örökre velem maradt.