Egy nap, amikor a nap már alacsonyan járt az égen, és az erdő árnyai egyre hosszabbra nyúltak, egy különös páros haladt az erdei ösvényen: Vilmos, a nemes szürke mén, és Farkas, a bölcs és óvatos farkas. Barátságuk szokatlan volt, de az évek során mély bizalmon alapuló kötelék alakult ki közöttük.
Ahogy haladtak, hirtelen egy rémült mókus, Misi, ugrott le egy ágról eléjük.
– Segítsetek, kérlek! A barátomat, Borit, a borzot, csapdába ejtették a völgyben! – kiáltotta Misi.
Vilmos és Farkas összenéztek, majd bólintottak.
– Mutasd az utat, Misi! – mondta Vilmos.
A kis csapat sietve indult a völgy felé. Amikor odaértek, meglátták Borit, aki egy mély gödörben rekedt, amelyet valószínűleg emberek ástak csapdának.
– Tarts ki, Bori! – kiáltotta Farkas. – Kitalálunk valamit, hogy kihúzzunk onnan!
Vilmos körbejárta a gödröt, majd megszólalt:
– Ha lehasalok a gödör szélére, talán Bori meg tud kapaszkodni bennem, és ki tud mászni.
Farkas bólintott.
– Próbáljuk meg!
Vilmos óvatosan lehasalt a gödör szélére, míg Farkas és Misi figyelték. Bori óvatosan felmászott Vilmos nyakán, és végül sikerült kijutnia a gödörből.
– Köszönöm, barátaim! – mondta Bori meghatottan. – Nélkületek nem sikerült volna.
Misi örömében ugrált körülöttük.
– Ez fantasztikus volt!
Farkas elmosolyodott.
– Mindannyian segítettünk. Együtt erősebbek vagyunk.
A csapat együtt indult vissza az erdőbe, tudva, hogy barátságuk és összetartásuk bármilyen akadályt legyőzhet.
A Bakony egyik rejtett völgyében, ahol a páfrányok sűrűje alatt rókák játszanak, és a hegyoldalon vadkörtefák bólogatnak a szélben, élt egy magányos medve. Úgy hívták: Berci. Nem volt öreg, de az állatok között már mindenki úgy beszélt róla, mint a völgy bölcséről.
Egy szeles őszi reggelen, amikor a köd még nem oszlott fel a fák között, halk pityergést hallott a bokrok felől.
– Ez meg mi lehet? – morogta maga elé Berci, miközben lassan odacammogott.
A bokrok között egy apró rigó reszketett, egyik szárnya furcsán lógott.
– Hékás, madárka, mi történt veled? – kérdezte Berci gyengéden.
– A szél vágott neki egy ágnak… nem tudok repülni… – sírta a madár, akit Timinek hívtak.
Berci leguggolt – már amennyire egy medve guggolni tud – és halkan így szólt:
– Ne félj. Nem esik bántódásod.
Timi riadtan nézte a nagy, bundás óriást.
– Nem eszel meg?
– Nem vagyok én olyan! – nevetett Berci. – A mogyorót jobban szeretem, mint a rigóhúst.
Ez volt az első pillanat, amikor Timi elmosolyodott.
Néhány nap múlva…
Berci puha mohával bélelte ki a régi odúját, és Timit ott fektette le, minden nap friss bogyókat és magokat gyűjtött neki.
– Különös vagy, Berci… a legtöbb állat nevetne, hogy egy medve egy madarat ápol. – mondta Timi egy este.
– Aki nevet rajtunk, az sosem próbált még barátságot kötni. – válaszolta Berci bölcsen.
Egy hét múlva…
Berci reggel nem találta Timit az odúban.
– Timi? Hol vagy? – kiáltotta, szíve elszorult.
És ekkor meghallotta a csicsergést. Felnézett – és ott volt Timi, fenn, egy ágon, újra repülni tudott!
– Berci! Nézd! Meggyógyultam! – kiáltotta vidáman. – Már tudok repülni, de… nem akarlak itt hagyni.
Berci meghatódottan bólintott.
– Repülj csak, kicsi barátom. De tudod, hol találsz meg, ha újra szükséged lenne rám.
Timi ezután minden nap visszatért. Néha hozott híreket a völgy többi részéről, máskor csak azért jött, hogy daloljon Bercinek. A többi állat is felfigyelt erre a különös barátságra – és hirtelen a völgyben mintha mindenki kicsit kedvesebb lett volna egymással.
Egy sündisznó már nem morgott a vakondra. A róka nem kergette el a teknőst a forrástól. Mert ha egy medve meg tud menteni egy rigót… akkor talán mi is lehetünk jobbak egymáshoz – gondolták.
Egyetlen jóságos tett elegendő ahhoz, hogy egész világok mozduljanak meg. És néha a legszokatlanabb barátságok mutatják meg, mennyi szépség rejlik a szívünkben.
A Zempléni-hegység egyik eldugott tisztásán élt egy büszke, fekete csődör. A neve Villám volt, nem véletlenül: gyorsabb volt a szél susogásánál, és ha végigvágtatott az erdőn, a vadászok még a levegőt is elfelejtették venni.
Egyszer, egy zúzmarás reggelen Villám furcsa szagot érzett a levegőben. A patája alatt reccsent az avar, amikor megpillantotta:
Egy sebesült farkas feküdt a fák között, oldalán vérzett egy mély vágás.
– Ez csapda lehet… – horkantotta Villám bizalmatlanul. – Farkas vagy. A fajtád eddig csak üldözött.
A farkas felnyögött. – Kérlek… nem bántani akarlak. Segíts…
A csődör megfeszült. Minden ösztöne azt súgta, hogy fusson. De valami más is ott motoszkált benne – valami erősebb. Az emlék, amikor ő is csapdába esett egyszer, és egy idős paraszt – Lajos bácsi – kiszabadította.
– Jól van, farkas. De ha hazudsz, esküszöm, a patámmal teszlek laposabbá, mint egy lepény.
Villám letérdelt (tényleg megtette!), és óvatosan a hátára engedte a sérült állatot.
– Ne mozdulj sokat. Nem vagyok szekér, de elviszlek.
– A nevem Farkas Bence… – lihegte a farkas.
– Az én nevem Villám. És ezt a nevet nem adják ingyen. – villantotta meg fogait a ló, de közben már óvatos ügetésre váltott.
A következő napokban Villám rejtett rétekre vitte Bencét, ahol gyógynövények nőttek. Patájával ásta ki a körömvirágot, harapdálta le a cickafarkat, és tiszta patakhoz vitte őt.
– Miért csinálod ezt? – kérdezte egy este Bence. – A fajtám rettegteti a tiédet.
– Mert egyszer én is kaptam esélyt. És mert nem vagyok hajlandó a múlt miatt gyűlölni.
A farkas csendben bólintott. Sosem hallott még ló szájából ekkora bölcsességet.
Két hét múlva, Bence újra tudott járni.
– Mennem kell, Villám. De nem felejtem el, amit tettél.
– Menj. De ne feledd: a bizalom nem a gyávák fegyvere. Hanem azoké, akiknek elég bátorságuk van hinni a jóban.
Bence még egyszer visszanézett.
– Ha egyszer szükséged lesz rám… csak üvölts. Meghallom.
Villám bólintott. És a farkas elment – nem ellenségként, hanem barátként.
Egy farkasfalka jelent meg a hegy peremén. Vezetőjük Bence volt. Egy orvvadász épp csapdákat rakott ki – és Villám egy lépésre volt attól, hogy belesétáljon egybe.
Bence üvöltött. Villám megállt. És ekkor a farkasok közösen kikergették az orvvadászt az erdőből.
Néha a legfélelmetesebbnek hitt lényben rejlik a legtisztább szándék. És ha elég bátrak vagyunk hinni valakiben, akit elvileg kerülnünk kéne, megváltoztathatjuk a sors menetét.
Budapest, 13. kerület. Egy forgalmas hétfő reggel. A villamos csilingel, az emberek sietnek, de a tömegben egy idős férfi lassan, de határozottan halad. Fehér bot nincs nála – helyette egy világosbarna labrador, neve: Boróka.
Az öreg neve: Karcsi bácsi. Húsz éve vak. De ezt kevesen tudják róla, mert sosem látják bizonytalannak. A kutya mellette olyan pontosan vezeti, mintha ő maga lenne a világ legjobb GPS-e. Csak szőrösen.
Egy fiatal lány, Niki, naponta látja őket a pékség előtt.
– Jó reggelt, Karcsi bácsi! Hogy vannak ma?
– A világ még mindig sötét, de Boróka fénye ragyog – felel mosolyogva az idős férfi.
Karcsi bácsi megbotlik a járdaszegélyben. Boróka visszanéz – nem a megszokott módon. Nem reagál az utasításra.
Egy járókelő segít felsegíteni őket.
– Jól vannak?
– Azt hiszem… csak megcsúsztam. Furcsa… Boróka sosem hibázik…
Niki másnap aggódva megy oda.
– Boróka nem tűnik jól. Lehet, el kellene vinni állatorvoshoz…
Karcsi bácsi bólint, és segítséget kér. A klinikán az orvos döbbenten néz rájuk.
– Maga tudta… hogy Boróka vak?
– Micsoda?! – Karcsi bácsi hátratántorodik.
– Valószínűleg évek óta. Született szembetegsége lehetett, és most teljesen elvesztette a látását. A legmegdöbbentőbb, hogy... valahogy mégis vezette Önt.
Karcsi bácsi halkan leül.
– Akkor… hogyan? Hogyan vezethetett, ha nem látott?
Az orvos vállat von.
– Talán érzékek. Talán szeretet. Talán csoda.
– Te vak voltál… és mégis… nap mint nap elvezettél. Hogy csináltad, Boróka?
A kutya csak lehajtja a fejét az idős férfi térdére. A válasz a csendben van.
Niki hívja meg őket a rádióba.
– Karcsi bácsi, mit szeretne üzenni a világnak?
– Csak annyit: „Nem a látás vezet minket… hanem a szeretet.”
– És Boróka? – kérdezi a műsorvezető.
– Ő a legnagyobb vezető, akit ismertem. Nem látott, de mindig tudta, merre kell menni. Mert a szíve világított helyette.
Nem mindig azok vezetnek minket a legjobban, akik a legtöbbet látnak. Néha egy vak kutya – akit a hűség és a szeretet mozgat – többet ér minden látó szempárnál.
Péter története:
A nap már lemenőben volt, amikor Kovács Péter, a harmincas évei végén járó erdész, befejezte a napi munkáját a Börzsöny sűrű rengetegében. Hű társa, egy hétéves magyar vizsla, Bodri, mellette ügetett, orrát a földre szegezve, figyelmesen szimatolva a vadak nyomait.
– Na, Bodri, ideje hazatérnünk – szólalt meg Péter, megsimogatva a kutya fejét. – Ma is jó munkát végeztünk.
Bodri vidáman csóválta a farkát, mintha egyetértene gazdájával. A két társ elindult a keskeny erdei ösvényen, amely a közeli faluba, Kóspallagra vezetett. Az erdő csendjét csak a madarak esti csicsergése és a levelek susogása törte meg.
Ahogy haladtak, Péter gondolatai elkalandoztak. Az erdészetnél töltött évek során számtalan kihívással szembesült, de mindig is szerette ezt a munkát. Az erdő nyugalma, a természet közelsége mindennél többet jelentett számára. Bodri pedig nemcsak munkatársa, hanem legjobb barátja is volt. A kutya hűsége és intelligenciája számtalanszor bizonyította, hogy különleges kapcsolat fűzi őket egymáshoz.
Egyszer csak Bodri megállt, füleit hegyezve, teste megfeszült. Péter azonnal észrevette a változást.
– Mi az, fiú? Mit érzel? – kérdezte halkan, miközben tekintetével az erdőt pásztázta.
Bodri halkan morgott, majd hirtelen ugatni kezdett, és rohanni indult az ösvényről letérve, mélyen be az erdő sűrűjébe.
– Bodri, állj meg! Várj! – kiáltott utána Péter, de a kutya eltűnt a fák között.
Péter szíve hevesen vert. Tudta, hogy Bodri nem viselkedne így ok nélkül. Gyorsan utánaeredt, próbálva követni a kutya nyomait a sűrű aljnövényzetben. A nap utolsó sugarai már alig világították meg az erdőt, és a sötétség egyre inkább eluralkodott.
Néhány percnyi rohanás után Péter meghallotta Bodri ugatását, amely egyre kétségbeesettebbé vált. A hang irányába sietett, és hamarosan egy kisebb tisztásra ért, ahol megdöbbentő látvány fogadta.
Egy mély, meredek falú gödör szélénél állt Bodri, és lelkesen ugatott lefelé. Péter közelebb lépett, és lenézett a gödörbe. A halvány fényben alig hitt a szemének: egy kisfiú feküdt a gödör alján, mozdulatlanul.
– Istenem! – suttogta Péter. – Hogy került ide ez a gyerek?
Gyorsan elővette zseblámpáját, és levilágított a gödörbe. A fiú körülbelül tízéves lehetett, szőke haja piszkosan tapadt a homlokára, ruhája szakadt és sáros volt. Péter látta, hogy a gyerek mellkasa lassan emelkedik és süllyed – élt, de eszméletlen volt.
– Hé, kisfiam! Hallasz engem? – kiáltott le Péter, de a fiú nem reagált.
Gyorsan elővette mobiltelefonját, hogy segítséget hívjon, de nem volt térerő az erdő ezen részén.
– Remek – morogta. – Valahogy ki kell hoznom innen.
Körbenézett, és észrevett egy vastagabb ágat a földön. Felvette, és óvatosan leeresztette a gödörbe, remélve, hogy a fiú meg tud kapaszkodni benne, ha magához tér. De a gyerek nem mozdult.
Péter tudta, hogy nincs vesztegetni való idő. Le kell másznia, hogy kihozza a fiút. Gyorsan levette hátizsákját, és a gödör szélére helyezte. Bodri aggódva figyelte minden mozdulatát.
– Maradj itt, Bodri. Vigyázz a hátizsákomra – mondta Péter, miközben óvatosan megkezdte a leereszkedést.
A gödör falai csúszósak és omlékonyak voltak, de Péter tapasztalt erdész lévén ügyesen lejutott az aljára. Amint leért, azonnal a fiúhoz sietett, és óvatosan megrázta a vállát.
– Kisfiam, ébredj fel! – szólongatta.
A fiú szemei lassan felnyíltak, és zavartan nézett Péterre.
– Ki... ki maga? – kérdezte gyenge hangon.
– Kovács Péter vagyok, erdész. Mi a neved?
– Dávid – suttogta a fiú.
– Hogy kerültél ide, Dávid?
– El... eltévedtem. Aztán... beleestem ebbe a gödörbe – mondta könnyeivel küszködve.
Péter megsimogatta a fiú fejét, próbálva megnyugtatni.
– Semmi baj, Dávid. Most már biztonságban vagy. Kihozlak innen.
Péter óvatosan megvizsgálta Dávidot, hogy nincs-e súlyos sérülése. Úgy tűnt, hogy a fiú főként zúzódásokat és horzsolásokat szenvedett, de a jobb bokája duzzadt volt.
– Fáj a lábad? – kérdezte Péter.
– Igen, nagyon – nyögte Dávid
Péter gyorsan felmérte a helyzetet. Egyedül nem tudja felvinni a fiút, hiszen a gödör fala csúszós, Dávid pedig nem tud ráállni a sérült bokájára. Ráadásul a nap már teljesen lebukott, és az erdőben beállt a sötétség.
– Jó, Dávid, most hallgass rám – mondta halkan, nyugtató hangon. – Most nem tudunk innen kijutni csak úgy, de van egy ötletem. Bodri segíteni fog. Ő okos kutya.
Felnézett a gödör szélére. Bodri ott ült, feszült figyelemmel nézte gazdáját, fülét hegyezve.
– Bodri, figyelj ide! Menj haza! Hozd ide Évát! Érted? Éva! – kiáltotta Péter, majd a hátizsákjából elővette a sálját, amit gyakran Éva – a faluban dolgozó fiatal doktornő és Péter régi barátnője – illatával átitatva vitt magával.
A sálat a kutya orra elé tartotta, majd felfelé dobta, hogy a gödör szélén maradjon. Bodri megszagolta, aztán mintha bólintott volna, halkan felugatott, és egy szempillantás alatt eltűnt az erdőben.
– Ő elmegy segítségért – mondta Péter mosolyogva. – Csak egy kicsit kell kitartanunk.
Dávid bólintott, arca kimerült volt, de a félelem lassan oldódni kezdett.
– Fázom – nyögte.
Péter elővette a kabátját, és gondosan a fiú köré csavarta. Aztán mellé ült, egyik karját Dávid vállára tette.
– Mesélj kicsit, Dávid. Honnan jöttél? Hol laksz?
– A nagymamámnál vagyok, Zebegényben. Anyuék dolgoznak külföldön... A nagyi azt mondta, ne menjek messzire, de elindultam egy kóbor kutyát követni... – suttogta, és könnyek szöktek a szemébe. – Most biztos nagyon aggódik.
– Meg fog találni. Mindjárt itt leszünk ketten is, nemcsak Bodri – nyugtatta Péter.
Közben az éjszaka teljesen ráborult az erdőre. A csend súlyos volt, csak időnként hallatszott egy-egy bagoly huhogása vagy távoli nesz az aljnövényzetből.
Péter órákig ott ült Dávid mellett, hogy melegen tartsa, és megakadályozza, hogy a gyerek elaludjon. Időnként beszélgettek, máskor csak csendben pihentek egymás mellett. Az idő múlása szinte érzékelhetetlenné vált a sötét és a feszültség közepette.
Aztán egyszer csak, hajnaltájt, Bodri ugatása hasította ketté a csendet.
– Hallod? – kérdezte Péter izgatottan. – Ez ő! Jönnek!
Tényleg. Néhány percen belül fényszórók bukkantak fel a fák között, és Éva hangja hallatszott:
– Péter! Hol vagy?
– Itt! – kiáltott vissza teljes erejéből.
Néhány pillanat múlva két erdészkollégája és Éva hajolt be a gödör szélére.
– Az ég áldjon meg, mit művelsz te itt? – kérdezte Éva, miközben próbálta visszafogni a könnyeket. – A kutyád beállított hozzám a sáladdal a szájában, és meg sem mozdult, amíg nem jöttem utánad. Honnan tudta, hol vagy?
– Ő tudta. Mindig tudja – válaszolt Péter meghatottan, és felnézett Bodrira, aki boldogan csóválta a farkát.
A mentés gyorsan és profin zajlott. Egy kötél segítségével először Dávidot emelték ki, majd Pétert is. Éva azonnal megvizsgálta a kisfiút, miközben a kollégák meleg takaróba burkolták őket.
– A fiú bokája ficamodott, de nincs komolyabb baja – mondta megkönnyebbülten. – Péter, te viszont majd’ megfagytál, úgyhogy te is kórházba jössz!
– Csak akkor, ha Bodri is jöhet – válaszolt Péter fáradtan, de mosolyogva.
Másnap a helyi újságban címlapon jelent meg a hír: "Vizsla mentette meg a kisfiút az éjszakai erdőből". Bodrit a falu hőseként ünnepelték, még díszplakettet is kapott a polgármestertől.
Dávid nagymamája könnyek között ölelte meg Pétert és Évát.
– Nem tudom, hogyan köszönjem meg – suttogta.
Péter csak ennyit mondott:
– Mi köszönjük, hogy ilyen jó kisfiút nevel.
Bodri pedig? Ő csak szerényen ült Péter lába mellett, és elégedetten csóválta a farkát. Nem tudta, mi az a plakett, sem azt, mi az a „címlapsztori”. De azt tudta, hogy megmentette egy gyermek életét. És hogy gazdája büszke rá.
Ez neki bőven elég volt.