Három napig a kutya nem mozdult a sufni mellől – végül az emberek úgy döntöttek, kinyitják az ajtót…
Tíz évvel ezelőtt a Mátra lankái között megbúvó kis falucskába, Szentkeresztre érkezett egy új jövevény – egy négy lábon járó, már nem mai csirke. A helyiek „Mariska néninek” nevezték el. Ő volt a falu körzeti megbízottjának, Barta János rendőrnek a kutyája – nagytermetű, fajtatiszta, tiszteletet parancsoló jószág. Bár az idő már megtépázta, hűségesen szolgálta gazdáját.
Az élet azonban szeret meglepetéseket dobni, mint a pók a hálójába gabalyodott legyet: egy napon János értesítést kapott, hogy másik településre helyezik át. A gyors csomagolás, búcsúzkodás és új élet reményében valami kimaradt... vagy talán szándékosan maradt ott. Mariska néni, a kutya, hátramaradt.
Az azt követő napok kemények voltak az öreg jószágnak. Bejárta az egész falut, szemeiben fátyolos reménységgel kereste a jól ismert kezet, a régi hangot. Megállt minden kapunál, szimatolta a küszöböket, hátha… de csak a szél válaszolt neki.
Az emberek először érdeklődéssel nézték, később közönnyel, végül ingerültséggel. Egy újabb kóbor eb – annyi már úgyis volt a faluban, mint sár ősszel.
Mariska néni végül letelepedett egy omladozó sufninál – az egykor megboldogult Bözsi néni háza mögött. Az asszony rég elment az örök veteményesbe, a ház és az udvar pedig szépen rohadt bele a feledésbe. A sufni tetőszerkezete még tartotta magát, valamikor itt szárítottak illatos gyógynövényeket, raktak frissen hasított fát.
Most csak a por, pókhálók és a dohos szag maradt. Egy szakadt zsák mellett az öreg kutya fészket csinált magának. A falu könyörületesebbjei – talán Tóthné Marika a piacról vagy Sanyi a szerelő – új nevet adtak neki: Bodri. Miért? Csak úgy. Új élet, új név.
Senki sem törődött különösebben Bodrival. Vén volt, egyik szeme tejfehér fátyollal borult, a másik alig látott. Lelógó, törött farka szomorúan csapódott a földre. Egyik füle hiányzott – harci sérülés vagy az élet harapott bele, ki tudja.
Ő lett a megtestesülése mindannak, amit a falu elfelejtett: régi álmok, elveszett barátságok, meg nem írt történetek.
Ha épp megkínálták valamivel – egy kenyérhéjjal Marikától vagy egy csonttal Sanyitól –, csendesen, kérés nélkül elfogadta. A világ túl világos, túl zajos lett neki. Jobban szerette a sufnija poros sötétjét.
Szentkereszt élete lassan vánszorgott: betakarítás, reggeli kávézás a bolt előtt, pletykák, mulatságok. Semmi extra – egészen addig, míg egy augusztusi napon be nem zárt a kis pékség.
Ez kisebb sokkot okozott. Az embereknek most a vegyesboltba kellett menniük kenyérért, de az már nem ugyanaz: nem volt friss illat, nem volt meleg morzsa.
Bodri? Neki mindegy volt. Szuszogott a sufnija alatt, néha kicsoszogott inni a közeli patakhoz.
Egy csütörtöki reggel, mikor az első napsugarak csókolgatták a falusi háztetőket, valaki észrevett valami szokatlant: az öreg Pál bácsi, az iskola gondnoka. Figyelmes ember volt – már csak a munkája is megkövetelte, hogy mindent észrevegyen, ami szokatlan.
Pál bácsi észrevette, hogy Bodri három napja ugyanott fekszik – a rozsdás sufniajtó előtt. Nem kóborolt, nem kunyerált, nem csaholt. Csak feküdt, fejét a földre hajtva, halk, szívszorító nyüszítésekkel, melyek alig hallatszottak a falu zajában.
„Na nézd már, öregfiú, megadta magát a vén test...” – mormolta az öreg, de nem állt meg. Neki az iskola volt a dolga, nem az ebek.
Ebédidőre a falu kis ördögfiókái, a tízéves Balázs és Kristóf – a Tóth ikrek – találtak rá. Kezükben sült csirke, maradt egy kis csontos rész, amit a kóbor ebeknek szoktak odadobni.
- „Gyere, Bodri, nesze!” – csalogatta Kristóf.
De Bodri csak megszagolta az ételt… és félrefordította a fejét.
- „Beteg, biztos” – mondta Balázs. – „Vagy csak hülye öreg már, mint a nagyapám!”
Nevettek, és odébbálltak, újabb kalandokat keresve.
De a faluban terjedni kezdett a hír: „A Bodri három napja nem mozdult!”
És ettől kezdve megmozdult valami az emberekben is...
Este lett. A vegyesbolt előtti padokon már gyülekeztek az emberek – ahogy minden nap –, hogy megbeszéljék az élet nagy dolgait: ki mennyit kaszált, hol született borjú, meg hogy Eszti néni tyúkja most éppen hány tojást tojik.
Aztán a beszélgetések Bodri körül kezdtek forogni.
– „Te, hallottad? Bodri három napja ugyanott hever. Olyan, mintha meghalna...” – mondta Laci, az elektromos vezetékek szakértője.
– „Ő tudja, mikor jön el az idő. Az öreg állatok megérzik” – morogta az öreg Pista bácsi, akinek a hangja olyan volt, mint egy megrepedt hordóé.
A boltban Ági, a fiatal eladólány, szívére vette a dolgot.
– „Valaki nézze már meg szegényt!” – könyörgött. – „Nem hagyhatjuk csak úgy ott!”
De Pál bácsi, az iskola gondnoka csak legyintett:
– „Nem az én dolgom. Ha elkezdem minden kóbor kutya miatt aggódni, éhen halok.”
Ági szomorúan csóválta a fejét. Aznap este sokan hallották még a gyenge, szinte alig hallható nyüszítést a sufninál.
Péntek hajnalban a falu ismét Bodrira ébredt. De ezúttal... valami megváltozott.Bodri már nemcsak feküdt.Őrült erővel kapart a rozsdás ajtó alatt, mancsai vörösre horzsolódtak a portól, és minden erejét beleadva nyüszített – olyan szívszorítóan, hogy a madarak is elhallgattak a fákon.
Az első, aki reagált, nem más volt, mint a szemközti házban lakó Lídia néni, a nyugdíjas nővér.
Felkapta a fejkendőjét, és az ablakon kihajolva kiabált:
– „Pál bá'! Jöjjön azonnal! Ez nem normális! Valami baj van!”
Pál bácsi, akit éppen a reggeli borral való ismerkedés szakított félbe, kelletlenül morogva vánszorgott ki.
– „Mi van, mi van? Nem halljátok? Vén kutya, kiabál, mert unatkozik!”
– „A pokolba is, hát ha valaki bent rekedt?” – rikkantotta Lídia néni olyan erővel, hogy még a bolt előtt is meghallották.
Így esett, hogy fél falu odagyűlt a sufnihoz:Ági az eladólány, Sanyi a szerelő, Marika a piacos, még a pap is ott sündörgött – bár ő azt mondta, „csak véletlenül erre járt”.
Pál bácsi fogta magát, nagy kelletlenül megmarkolta a rozsdás kilincset, és...
A zár megadta magát. Az ajtó résnyire nyílt.
Odabent félhomály, dohszag, és valami más... valami édeskés, fojtogató illat.
A tömeg visszahőkölt.
Pál bácsi előhúzott egy öreg zseblámpát – olyan régit, hogy még a múlt században gyártották –, és belépett.
Egy pillanatra minden lélegzet megállt.
A sufniban, egy szakadt matracon, egy kicsi, szőke hajú kislány ült. Térdét felhúzta az állához, karjával szorosan átölelte magát, szemei hatalmasak voltak és ijedtek. Az arca piszkos, a ruhája cafatokban lógott rajta.
– „Jézusmária...” – suttogta Pál bácsi. – „Egy gyerek...”
A háta mögött Lídia néni bekiabált:
– „Él?!”
– „Él! Gyorsan, pokrócot! Vizet!”
Ági azonnal rohant, Sanyi odadobott egy kabátot. A kislány – talán négy-öt éves lehetett – mozdulatlanul bámulta az öregembert, mintha félne attól is, hogy megszólal.
És ott volt Bodri is. A hűséges vén kutya azonnal beosont az ajtón, és leült közéjük – védelmezőként, mint egy testőr.
Pál bácsi lehajolt, és gyengéden szólt:
– „Ne félj, kicsim. Jó helyen vagy most. Megmentünk.”
A kislány nem szólt semmit, csak suttogva megszorította a kabátot.
És Bodri… Bodri óvatosan hozzáért orrával a kis kezéhez, mintha azt mondaná:„Itt vagyok. Nem engedlek el.”
A falu népe, aki eddig csendesen figyelt az ajtó előtt, most egyszerre kezdett mozgolódni.
– „Ez a kislány... nem lehet más, mint a Gáspárék lánya, az Anna!” – kiáltotta fel Ági.
– „Tényleg! Két napja keresik mindenhol!” – bólogatott Sanyi.
Pál bácsi óvatosan felvette a kislányt. Olyan könnyű volt, mint egy árva galamb. Anna nem sírt. Csak kapaszkodott az öreg kabátjába és Bodrira vetett egy félénk pillantást.
Hirdetés– „Bodri velem jön. Ne félj.” – mondta neki Pál bácsi halkan.
Lídia néni azonnal cselekedett.
– „Tegyétek ide, a padra! Hozzatok meleg takarót! Vizet is, de ne sokat egyszerre!”
A kis csoport gyorsan dolgozott, mintha már százszor csinálták volna ezt.
Közben egy fiatal legény, Zoli – aki még biciklivel is gyorsabban tudott szaladni, mint lóval –, elrohant, hogy értesítse a Gáspár családot és hívja a mentőket.
Percek múlva már sziréna szólt az úton.
Anna anyukája, Gáspárné Kati, rohanva érkezett – mezítláb, csak egy házikabátot kapott magára. Az arca sápatag volt a rémülettől.
Amikor meglátta kislányát, elakadt a lélegzete.
– „Annaaa!” – sikította, és térdre rogyott, szorosan ölelve a kicsit.
Anna először nem reagált, csak mozdulatlanul tűrte. Aztán lassan, nagyon lassan, megérezve az ismerős ölelést, puhán körbetekerte karját az anyja nyaka körül. És akkor eleredtek a könnyek – a gyereké, az anyáé, az apáé, aki utolérte őket, és még a kemény szívű Pál bácsié is.
Az orvos, aki megérkezett a mentővel, gyorsan átvizsgálta Annát.
– „Szerencsés. Nagyon legyengült, de nincs komolyabb baja. Hihetetlen...”
Aztán ránézett Bodrira, a kopott, rozsdaszín kutyára, aki egész idő alatt Annát figyelte, mintha minden szívverésére vigyázott volna.
Az orvos mosolyogva mondta:
– „Neki köszönhetjük. Ő tartotta életben.”
Ági ekkor lehajolt Bodrihoz, megsimogatta reszkető, vén testét.
– „Jó fiú vagy, Bodri... Igazi hős vagy te, nem csak egy öreg kóbor kutya.”
A falu emberei – akik eddig csak fásult legyintéssel kerülték ki a sáros ebeket az úton – most úgy néztek Bodrira, mintha királyi palástot viselne.
Még az öreg Pista bácsi is odament, megvakarta Bodri fülét (már ami maradt belőle), és morogta:
– „Nem semmi vagy, vén csavargó... nem semmi.”
Aznap estére Szentkereszt más ember lett.És Bodri sem volt többé „csak egy kutya”.
Az asszonyok főztek neki húslevest, a férfiak csináltak neki rendes fekhelyet a községháza mellé. A gyerekek – akik eddig csak hógolyóval „köszönték meg” a kóbor kutyáknak a látogatást – most naponta hordtak neki falatokat, simogatásokat.
Ági javasolta:
– „Csináljunk egy kis kunyhót neki! Igazit! A sufninál nem hagyhatjuk!”
Így lett – Sanyi, Zoli és pár másik férfi összefogott, és Bodrinak kis házat ácsoltak: zárt, meleg, párnázott, mint egy hercegi lakosztály.
A kis Anna is gyakran járt oda.
Minden nap megállt Bodri kunyhója előtt, megvakarta a füle tövét, és azt suttogta:
– „Te vagy az én hősöm, Bodri bácsi.”
És Bodri – a vén harcos, aki már alig látott, alig hallott – ilyenkor megnyugodott.Mert értette. Mert tudta.Mert érezte, hogy már nem egyedül van ezen a világon.
Az évek múltak, a falu változott – de egy dolog nem:Bodri legendája örökre a szívekben maradt.És ha egy új vendég jött Szentkeresztre, mindig elmesélték neki:
„Itt élt egyszer egy öreg, vénséges kutya… Aki nem hagyta magára azt a kislányt a sötétben.”
És az új vendég, legyen bármilyen rohanós, bármilyen városi, akaratlanul is elcsendesedett.
Mert tudta: vannak dolgok, amik sosem vesznek el.
