Tisztelt olvasók!
Fájdalmas történetet mesélek el önöknek, amely a mi családunkban esett meg már 2 évvel ezelőtt. azóta sem tudtam feldolgozni, folyamatosan pszichológushoz járok és rengeteg gyógyszert szedek. Nincs annál borzasztóbb, mint amikor egy édesanya elveszíti a gyermekét, márpedig nálunk így történt. A fiam erejének teljében, 34 évesen hunyt el, a körülmények és az egész tragédia nagy valószínűséggel megelőzhető lett volna, ha komolyan veszik őt az orvosok. De csak szimulánsnak tekintették, nem törődtek vele, ez pedig az életébe került.
A fiam korábban professzionális szinten sportolt, egyesületben kajakozott, mellette rengeteget edzett és a profi sport után, amely egy komoly sérülés miatt ért véget szintén odafigyelt a rendszeres mozgásra, az egészséges táplálkozásra, nem ivott, nem dohányzott. Szinte soha sem volt beteg, orvosnál nagyon ritkán fordult meg. Azután egyik napról a másikra hirtelen rosszul kezdte érezni magát. első napokban nem tulajdonított neki jelentőséget, napi teendőit elvégezte, bejárt dolgozni, de nem volt jól. Verte a víz, időnként megszédült, nyomást érzett a mellkasában. Mivel napokon át megmaradtak a tünetek, felkereste a háziorvosát, és elmondta neki, hogy mi a problémája. Nem vették komolyan. Egyáltalán nem küldték el vizsgálatokra, csupán meghallgatta a doktor a tüdejét és tüdőgyulladásra gyanakodva gyógyszert írt fel neki. A fiam kiváltotta az orvosságot és haza ment pihenni.
További 2 napot töltött el otthon pihenéssel és a gyógyszerek szedésével, de az állapota nem, hogy javult volna, rohamosan romlott. Egyik pillanatról a másikra hányni kezdett és a tünetei a korábbinál sokkal erősebbé váltak. Ő maga hívta fel a mentőket, akik szintén nem vették komolyan, néhány tanácsot adtak szóban, majd lerakták a telefont. Kétségbeesésében engem hívott fel, hogy segítsek neki, én pedig mentem hozzá, amint tudtam. Bevallom én sem gondoltam, hogy a baj annyira komoly lehet, mint valójában volt. De aggódtam érte és nagyon rossz előérzetem volt. Nem tudom megmagyarázni miért, talán az anyai ösztön, talán más, mégis hirtelen nagy félelem fogott el.
Amikor megérkeztem hozzá, nem nyitott ajtót. Ekkor még jobban megijedtem, próbáltam remegő kézzel előkeresni a kulcsot és sietni, ahogy csak lehet. Amikor benyitottam, olyan látvány tárult elém, amelyet senki sem akar átélni, pláne nem egy édesanya, a fiam ott feküdt a földön a fürdőszoba ajtóban élettelenül. Próbáltam őt újjáéleszteni, a szomszédoktól kértem, hogy hívják a mentőket. Ekkor már hamar jöttek is, ők is elkezdték az újjáélesztést, de hosszas kísérletezést követően fel kellett adniuk. A fiam 34 évesen meghalt, én pedig semmit sem tehettem. Összeroppantam, ekkor már engem kellett ellátniuk, kórházban kötöttem ki.
A boncolás súlyos, kezeletlen szívelégtelenséget állapított meg, tüdőgyulladásnak azonban nyoma sem volt, vagyis nem annak szövődménye okozta a tragédiát. Hanem az, hogy nem fordítottak rá kellő figyelmet, amikor a panaszaival orvoshoz fordult. Nem törődtek vele, csak felírtak neki valamit, aztán elküldték, majd meggyógyul magától. Ehelyett belehalt a nemtörődöm hozzáállásba, valamint abba, hogy amikor már nagy volt a baj, újra csak lerázták.
HirdetésMindenki, akivel eddig beszéltem ezekről a dolgokról, azt javasolta, pereljek. Mert ez egyértelműen mulasztás volt több oldalról, ráadásul engem is tönkre tett, hiszen az én egészségem is ráment a tragédiára. Bevallom, nincs lelkierőm hozzá, és nem látom értelmét sem. Úgyis megmagyarázzák majd, miért nem lehetett volna másként semmi, kidumálják magukat, elhárítják a felelősséget.
A férjem után az egyetlen gyermekemet is elveszítettem. A kis menyasszonya szintén összeroppant az eset után, ő sem tudja feldolgozni, hogy egy egészséges sportembernek miért kellett meghalnia, miért törődtek az állapotával, miért nem vizsgálták meg rendesen. Nem ezt érdemelte. A világ legjobb gyermeke volt, mindig szívén viselte mások sorsát, rendszeresen adott vért, de amikor ő szorult volna segítségre, az egészségügy halálra ítélte. Soha nem fogom tudni megbocsátani, hogy hagyták őt meghalni, szimulánsnak tekintették, ahelyett, hogy megpróbálták volna megmenteni és meggyógyítani.
