Már a negyedik órája vezette kényelmes terepjáróját Gábor Andor, miközben döcögős, sáros falusi utakon haladt egy szomszédos városban tartandó fontos konferencia felé. Az időjárás kritikán aluli volt: sár, hideg és eső, amit időnként jeges hóval fűszerezett a szél, mind untalan nekivágódtak a szélvédőnek. Az út mentén omladozó kerítések, kopott porták és szürke kis házak sorakoztak, ami csak fokozta a férfi alaptalan fáradtságérzetét.
Nemrég megállt egy útszéli büfénél enni valamit, de most már rettenetesen szomjas volt. A termoszban hozott tea rég elfogyott, és a környéken sehol nem akadt bolt. A rádió hirtelen egy régi dalt kezdett játszani a szerelemről, hűségről és búcsúról – egy olyan dalt, amit fiatal korában sokszor hallgatott, és amely mindig megérintette. A dallamok és a sorok egyre mélyebben hatoltak belé, és Gábor gondolatban visszautazott az időben…
A kis Gábor gyerekkora nyugodt és boldog volt. Tehetős, neves orvosok családjába született – ahogy mondani szokás, „aranykanállal a szájában”. Egyetlen gyermekként rengeteg szeretet és figyelem vette körül. Az édesapja a sebészeti osztály vezető főorvosa volt, édesanyja pedig a szülészet főnővére. A fiú már kiskorától kezdve orvosok között nőtt fel, és eszébe sem jutott más hivatás.
Az otthonuk kulturált, rendezett, elegáns közeg volt, ahol a nevelés is szigorúan, de gondoskodással zajlott. Gábor sosem szenvedett hiányt semmiben – a legjobb játékai voltak, kiváló ruhákban járt, ám szórakozni nemigen engedték. Az élete a tanulásra összpontosult. Aranyéremmel végezte az iskolát, majd felvételt nyert az orvosi egyetemre, és az élete – legalábbis papíron – biztos mederben haladt.
A fiatalság azonban mégiscsak fiatalság, és egyszer csak – ahogy az lenni szokott – belépett az életébe az első szerelem. Egy teljesen váratlan pillanatban történt, az utcán. A lányt Évinek hívták. Árva volt, egy kollégiumi szobában lakott, és szakácsnak tanult egy technikumban. Hogy ki tudja fizetni a mindennapjait, félállásban dolgozott, és szórólapokat osztogatott a metrókijáratnál.
Gábor épp a kocsijához tartott, mikor meglátta. Évi valami megmagyarázhatatlan kedvességet és törékenységet sugárzott. Egyszerű, aprómintás ruha volt rajta, vékony öv hangsúlyozta karcsú derekát, és azok a búzavirágkék szemek... minden részlete megragadta a figyelmét. Más lányok tolakodva nyomták az emberek kezébe a szórólapot, de Évi félénken nyújtotta felé, és szinte suttogta:
– Tessék, kérem, vegye el... Holnap vásár lesz az áruházban. Szeretettel várjuk.
A zavara egészen megható volt, Gábor pedig ösztönösen együttérzést érzett iránta. Kacsintott, közelebb lépett hozzá, és mosolyogva szólt:
– Na, hát így nem fogsz messzire jutni! Hadd mutassam meg, hogyan kell ezt csinálni.
Kivette a kezéből a szórólapokat, majd hangosan és magabiztosan kiáltani kezdett:
– Hölgyeim és uraim! Holnap hatalmas leárazás! Gyertek el, ne hagyjátok ki a legjobb ajánlatokat!
Tizenöt perc alatt kiosztották az összes szórólapot. Évi őszinte hálával és csillogó szemekkel nézett rá:
– Nagyon köszönöm! Fogalmam sincs, hogy csináltad… Nekem valahogy sosem megy. Te biztos színész vagy, vagy valami ilyesmi?
Gábor nevetett:
– Nem, orvostanhallgató vagyok, plasztikai sebésznek készülök. Csak szeretek emberek között lenni, és nem félek megszólalni. Egyébként, ha már így szóba került: rád biztosan nem lesz szükséged a szolgáltatásaimra – már most is gyönyörű vagy. A nevem Gábor, örülök a találkozásnak!
Évi elpirult Gábor bókjára, majd zavartan lesütötte a szemét.
– Köszönöm… Ez nagyon kedves tőled. Nem vagyok hozzászokva ilyesmihez.
– Na, akkor itt az ideje, hogy hozzászokj – felelte mosolyogva Gábor. – Egy ilyen mosolyra figyelmet kell kapni, nem közönyt.
A beszélgetésük természetesen folytatódott. Gábor nem sietett a kocsihoz. Valami megfoghatatlan erő tartotta ott mellette ezt az egyszerű, ám különleges lányt. Aztán hirtelen megszólalt a telefonja – az édesanyja volt az.
– Gábor, hol vagy már? Apád megint kifakadt, amiért késtél a családi ebédről!
– Anyu, ne haragudj, elakadtam… valami fontos dologban. Majd elmesélem. Sietek – válaszolta gyorsan, majd letette.
– Családi dolgok? – kérdezte Évi óvatosan.
– Hát, igen. Elég… összetett a helyzet nálunk. A szüleim... nos, elvárják, hogy mindig a „tökéletes fiút” hozzam. Nincs helye spontán dolgoknak, mint… ez – mondta, és halványan elmosolyodott, Évire pillantva.
A lány bólogatott, de arcán szomorúság suhant át.
– Értem. Nekem meg nincs senkim. Senki nem vár rám otthon.
Ez a mondat úgy hatott Gáborra, mintha gyomorszájon vágták volna. A mosolya eltűnt, és komoly hangon felelte:
– Évi, ha gondolod… elmehetnénk meginni valamit valahol. Van egy kis kávézó a közelben, amit ismerek. Meleg, csendes. És úgy érzem, sok mindenről tudnánk még beszélgetni.
A lány meglepetten nézett rá.
– Most? Tényleg?
– Most. Tényleg.
Így indult az első közös délutánjuk. A kávézóban órákon át beszélgettek – az életről, álmokról, nehézségekről, félelmekről. Gábor lenyűgözve hallgatta Évit, aki bár szerény volt és visszafogott, különleges látásmóddal rendelkezett. Évi pedig úgy érezte, először az életében figyelnek rá valóban.
HirdetésEzután egyre gyakrabban találkoztak. Sétáltak a Margitszigeten, beültek olcsó büfékbe, néha csak egy padon ültek a Duna-parton, kézen fogva. Gábor sosem érezte magát ilyen szabadnak és boldognak.
Egyik este Évi elárulta:
– Gábor, van valami, amit még nem mondtam el. A technikumban már nem tanulok. Ott kellett hagynom, mert nem tudtam fizetni a kollégiumot. Most egy kis albérletben lakom, és két helyen dolgozom.
– Miért nem szóltál hamarabb? Segíthettem volna… – felelte Gábor, akinek a hangjában egyszerre volt aggodalom és fájdalom.
– Mert nem akartam, hogy azt hidd, kihasznállak. Nem várok tőled semmit… csak azt, hogy néha rám mosolyogj. Nekem már az is elég.
Ekkor Gábor felállt, odalépett hozzá, és gyengéden megölelte. Szorosan tartotta, mintha attól félne, hogy ha elengedi, örökre elveszíti.
– Soha többé ne mondj ilyet. Nem foglak elengedni.
A kapcsolatuk lassan komolyra fordult. Gábor egyre többször vitte magával az egyetemre, bevezette a baráti körébe. A fiatalok csodálták Évi kedvességét, visszafogottságát. Ám a legnagyobb akadály még hátra volt – Gábor szülei.
Egy nap, amikor Gábor hazavitte Évit bemutatni, a hangulat már az első pillanattól fagyos volt. Az édesanyja, Ágnes, szúrós szemekkel mérte végig a lányt, míg az apja, dr. Andor, alig szólt pár szót.
A vacsora után, amikor Évi a fürdőbe ment, Ágnes megjegyezte:
– Ez a lány nem való hozzád, Gábor. Árva, tanulatlan, és ki tudja, milyen múltja van. Egy orvos nem keveredik ilyenekkel. Ez a kapcsolat nem visz sehová.
– Anya! – csattant fel Gábor. – Évi különleges. Több erő van benne, mint bármelyik orvosis barátnőmben! És én szeretem őt. Nem érdekel a ti társadalmi szabályrendszeretek!
– Ha őt választod, ne számíts semmire tőlünk – jelentette ki hidegen az apja.
Aznap este Gábor komoly döntést hozott. Otthagyta a családi házat, és Évivel együtt kezdtek új életet egy apró albérletben, a külvárosban.
Évi tovább dolgozott, Gábor pedig befejezte az egyetemet, és elhelyezkedett egy magánklinikán. Nehéz volt, de boldogok voltak. Együtt álmodtak jövőről, házról, gyerekekről.
Aztán egy nap Évi gyengélkedni kezdett. Egyre gyakrabban fáradt el, gyakori volt a fejfájás, és néha szédült. Gábor orvosi tudása vészcsengőt kongatott benne. Vizsgálatok következtek… és a diagnózis letaglózó volt: agydaganat.
A következő hónapok fájdalmasan és gyorsan teltek. Évi harcolt, Gábor mellette állt, de végül a betegség győzött. Évi egy nap elaludt, és többé nem ébredt fel.
Gábor azóta sem tudta feldolgozni teljesen. Soha nem nősült meg. Minden energiáját a munkájába fojtotta, és mindig ott volt a szívében az a kék szemű lány, aki megtanította, mi az igazi szeretet.
Most, húsz évvel később, egy sáros falusi úton, a rádióból ismerősen csendült fel a régi dal: „Ha elveszítesz valakit, aki igazán szeretett – akkor megtudod, ki is vagy valójában…”
Gábor lehalkította a rádiót, és megszólalt maga elé:
– Hiányzol, Évi. Mindennap.
A szeme sarkában könny csillant. De elmosolyodott. Mert tudta: az, ami köztük volt, örökké él.
