Gábor felesége szülés közben hunyt el. Egy évvel később, miközben a fiával sétált, hirtelen meglátta őt – élve!
Gábor szinte ledermedt. A szíve őrült tempóban vert, és a gondolatai vadul száguldottak. Hogyan lehet ez? Réka meghalt. Ott volt a temetésén. Látta a koporsót, érezte a föld hideg súlyát, amely örökre elválasztotta tőle.
De most ott állt előtte. Élve. Ugyanazzal a ragyogó mosollyal, amit annyira szeretett. A haja lágy hullámokban omlott a vállára, szemeiben ugyanaz a melegség csillogott, mint régen.
Lassan, szinte ösztönösen lépett közelebb. A nő is észrevette őt, és egy pillanatra megmerevedett. Gábor torkában gombóc nőtt, de ki kellett mondania:
– Réka… te élsz? – hangja remegett.
Réka arca elkomorult. Nem válaszolt azonnal. Gábor keze fehérre szorította a babakocsi fogantyúját. Márk közben mocorgott, álmosan nyöszörgött.
Végül megszólalt:
– Gábor… én… nem tudom, mit mondjak… – hangja bizonytalan volt.
– Hogyan lehetséges ez? – suttogta Gábor. – Azt hittem… mindenki azt hitte, hogy meghaltál!
Réka lehajtotta a fejét, mély levegőt vett. Látszott rajta, hogy küzd a szavakkal.
– Ez egy hosszú történet… Nem tudok mindent elmondani itt, most. De kérlek, higgy nekem… én nem akartam ezt.
– Nem akartad? – Gábor hangjában fájdalom és értetlenség keveredett. – Eltűntél! Hagytál minket! Márk… Márk nem is emlékszik rád!
Réka arcán könnyek jelentek meg. Láthatóan küzdött az érzelmeivel. Gábor ekkor észrevette, hogy nemcsak ő változott meg az elmúlt év alatt. Réka is más lett. Fáradtnak tűnt, megtörtnek. Mintha a tekintete súlyos titkokat rejtene.
A csend feszülten ült közéjük. A park zaja halkan hullámzott körülöttük – gyerekek nevetése, madarak csicsergése, a szél zizegése a fák között.
– Kérlek… találkozzunk később – suttogta Réka. – Magyarázatot érdemelsz.
Gábor még mindig nem tudta, hogy ez egy rémálom vagy egy csoda. De tudnia kellett az igazságot.
– Hol? – kérdezte végül halkan.
– Este, a régi helyünkön. A tóparton.
Réka egy utolsó, fájdalmas pillantást vetett Márkra, majd elfordult, és elsietett. Gábor a földbe gyökerezett lábbal nézett utána. A kezében lévő kávé kihűlt, de ő észre sem vette.
Aznap este, miután Márk elaludt, Gábor elindult a tóhoz. A víz sötéten csillogott a lámpák fényében, a fák susogtak körülötte. A szíve a torkában dobogott. Vajon mit fog hallani? Valóban Réka állt előtte ma délután? Vagy csak egy rémkép volt, amit a bánat és a hiány szült?
Alig telt el néhány perc, mikor halk léptek hangzottak fel mögötte. Réka volt az. Ugyanolyan bizonytalanul állt előtte, mint nappal.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta halkan.
Gábor karba font kézzel nézte őt.
– Mondj el mindent – kérte.
Réka sóhajtott, és leült egy közeli padra. Gábor mellé ült, de nem nézett rá, csak a vizet figyelte.
– Nem haltam meg – kezdte a lány. – De majdnem. A szülés után komplikációk léptek fel. Az orvosok azt hitték, nincs esélyem. A családom… ők döntöttek helyettem. Úgy gondolták, ha meghalok, jobb, ha elengedsz. Ezért úgy intézték, hogy… ne tudj rólam többé.
Gábor döbbenten nézett rá.
– Mit beszélsz? A családod… eltitkolta, hogy életben vagy?
Réka bólintott. A könnyei csillogtak a lámpák fényében.
– Nem volt választásom, Gábor. Hetekig nem voltam magamnál. Mikor végre magamhoz tértem, már túl késő volt. Elhitették veled, hogy meghaltam. Az orvosok is segítettek nekik, mert azt hitték, hogy így lesz a legjobb mindenkinek. Neked… és Márknak is.
Gábor felpattant. A kezei ökölbe szorultak.
– És miért nem jöttél vissza? Miért nem kerestél meg azonnal?
Réka fájdalmasan elmosolyodott.
– Féltem. Nem tudtam, hogy fogadnál. És… volt egy másik ok is.
Gábor felvonta a szemöldökét.
– Mi az?
Réka megint mély levegőt vett.
– Egy betegség. A testem nem épült fel teljesen. Sokáig úgy tűnt, nem lesz esélyem normális életre. Újra kellett tanulnom járni, beszélni. Mindent. Ha akkor felbukkantam volna, csak még több fájdalmat okozok neked. És Márknak… neki stabil élet kellett, nem egy anya, aki talán soha nem tud teljesen mellette lenni.
Gábor lesütötte a szemét. A harag és a fájdalom kavarogtak benne.
– De most mégis itt vagy – mondta halkan.
Réka bólintott.
– Igen. Most már elég erős vagyok. És tudom, hogy el kellett mondanom neked az igazságot. Nem kérem, hogy megbocsáss. Csak azt akartam, hogy tudd.
Hosszú csend telepedett közéjük. A szél lágyan fújta Réka haját, a tó vizén apró hullámok táncoltak, mintha a víz is visszatartott könnyeket sodorna. Gábor a földre szegezte tekintetét. Szinte érezte, ahogy minden eddigi érzés egyszerre feszül neki belülről: düh, fájdalom, kétség, és valami halvány megkönnyebbülés is.
Hirdetés– Nem tudom, mit érzek most – szólalt meg végül. – Dühös vagyok, csalódott… de mégis… megkönnyebbült is.
Réka halványan elmosolyodott.
– Ez rendben van. Nem várok semmit, Gábor. Nem várom, hogy megbocsáss. Vagy hogy visszafogadj. Csak… tudnod kellett az igazságot.
Gábor lassan felnézett rá. A tekintetében ott volt a harag, de mögötte valami más is: fájdalmas szeretet, ami nem múlt el teljesen.
– És most? Mit akarsz tenni? – kérdezte csendesen.
– Nem tudom – ismerte be Réka. – Az elmúlt egy év olyan volt, mint egy álom. Vagy inkább rémálom. Most, hogy újra itt vagyok… nem tudom, hova tartozom.
– Márk… – kezdte Gábor, majd elhallgatott. – Ő a fiam. Egy éve csak én vagyok neki. Nem tudja, ki vagy. Hogyan mondjam el neki?
Réka szeme megtelt könnyekkel.
– Tudom, hogy nem lehet csak úgy belépni az életébe. Nem is akarom erőltetni. De szeretném látni őt. Megismerni… ha engeded.
Gábor hosszan hallgatott. A szíve mélyén tudta, hogy nem zárhatja el örökre Rékától a fiát. De abban is biztos volt, hogy ez nem olyan egyszerű. Nem lehet csak úgy újrakezdeni.
– Ez nem lesz könnyű – mondta végül. – Márk érzékeny gyerek. Ha megjelenik egy nő az életében, aki azt mondja, hogy az anyja… az mindent felboríthat.
– Nem kell azonnal mondani neki – válaszolta Réka. – Lehetek csak egy „ismerős”. Egy nő, aki szereti a gyerekeket. Ha készen álltok, majd elmondod neki. De addig… csak hadd legyek ott néha. A közelében.
Gábor bólintott. Lassan, bizonytalanul, de mégis.
– Meglátjuk. Adj egy kis időt… nekem is.
– Köszönöm – suttogta Réka. – Ennyi is több, mint amiben reménykedtem.
A tóparton tovább ültek. A lámpák fénye aranysárga csíkokat vetett a vízre, a távolban békák brekegtek, és egy bagoly huhogott. Valami megváltozott – nemcsak közöttük, hanem bennük is.
Gábor felállt.
– Mennem kell. Márk korán kel. És… valószínűleg én is nehezen fogok aludni.
Réka is felállt.
– Gábor… köszönöm, hogy meghallgattál.
Gábor egy pillanatra habozott, majd közelebb lépett, és megszorította a kezét.
– Réka… tudnod kell, hogy bármi is történt, te mindig része leszel az életemnek. Nem tudom, mit hoz a holnap. De az igazság… az mindig jobb, mint a hazugság.
Réka szeme könnyben úszott. Bólintott, nem tudott szólni.
Gábor lassan elindult a park kijárata felé. Réka még sokáig ott állt, és nézte, ahogy eltűnik a fák között. A keze még mindig érezte az érintését.
Talán egy új fejezet kezdődik.
Nem a múlt folytatása. Hanem valami más. Valami, ami még nem formálódott egésszé, de már megszületett.
A remény.
