Fiatal lány feleségül megy egy 70 éves férfihoz – és az első házaséjszakán olyasmit kér tőle a férfi, amitől szó szerint égnek állt a haja
Kata az ablaknál állt, és a komor, márciusi Budapestet figyelte. Huszonhárom éves volt, mégis úgy érezte, mintha sarokba szorították volna. Egy apró reklámstúdióban dolgozott grafikusként, ez volt az egyetlen menedéke a valóság elől – itt legalább alkothatott valamit, ami az övé volt, és amiben reményt talált a szabadságra.
A szülei sosem rejtették véka alá, hogy nagy reményeket fűznek hozzá. Édesapja középméretű cég tulajdonosa volt, anyja pedig állandóan a társadalmi státuszuk miatt aggódott. Katára nem mint önálló egyénre tekintettek, hanem mint eszközre a saját jólétük érdekében. A „jó házasságról” szóló beszélgetések már régóta napirenden voltak, de mostanra elviselhetetlenné váltak.
– Kata – mondta reggelinél az anyja, miközben gondosan kanalazta a joghurtját –, ez egyedülálló lehetőség.– Márton bácsi komoly ember, több vállalkozása van, mindened meglesz.
„Kivéve a szabadságomat, a szerelmet és a választás jogát” – gondolta Kata.
Első találkozásuk még most is élénken élt benne. Márton bácsi, hetven felett járó, jól öltözött, hűvös tekintetű férfi, mintha nem is embert, hanem árut vizslatott volna benne. Kata szépsége, fiatalsága csak újabb tétel volt a férfi fejében egy üzleti elszámolásban.
Ő viszont mást akart – igazi érzelmeket, szerelmet, utazásokat, saját tervezőstúdiót. Álomalbuma tele volt vázlatokkal, félkész kollekciókkal, de ezek egyre távolibb ábrándnak tűntek. A barátnői sem értették, miért habozik.
– Teljesen meghibbantál? – kérdezte egyikük, Nóri. – Ekkora lehetőség csak egyszer van az életben!
Kata a tükör előtt állva sokáig nézte magát – nagy, barna szemű, finom vonású fiatal nő állt előtte, akinek a tekintetében fájdalom és csendes eltökéltség tükröződött. A szülei már mindent elrendeztek, az esküvő dátuma egy hónap múlva volt.
Márton bácsi ragaszkodott a gyors esküvőhöz. Senki sem mert ellentmondani neki. Pénze, befolyása, kapcsolatai – mindenki az ő oldalán állt, kivéve magát Katát.
– Nem akarok így élni – suttogta az arcképének.
A gondolatait a telefon csörgése szakította meg. Anyja volt az, ahogy mindig.
– Katicám, kiválasztottad már a ruhát az eljegyzésre?
Márton bácsi azt akarta, hogy minden tökéletes legyen. Mindenki számára – csak éppen Katáé nem számított. A lány kibámult az ablakon: az emberek szabadon sétáltak, siettek, döntéseket hoztak. Ő viszont úgy érezte, egy láthatatlan ketrecbe zárták.
Az esküvő fényűző ceremónia volt a Budai Vár egyik dísztermében. Kristálycsillárok, aranyozott falak, tökéletes mosolyok – kívülről minden ragyogott, belül Kata egyre inkább elsorvadt. Márton bácsi, elegáns öltönyben, hideg tekintettel fogta meg a kezét.
– Nagyon szép vagy – mondta halkan. – Remélem, hamar összhangba kerülünk.
A lány csak bólintott, a távolba révedt. A barátai eltűntek mellőle, a szülei pedig ragyogtak a büszkeségtől, mintha elnyerték volna a lottó főnyereményét. De Kata nem a szerencsés volt, hanem a díj.
Az este végén, mikor már minden vendég hazament, Kata egyedül maradt az új férjével a hatalmas villában. A falakon festmények lógtak, a bútorok antikak, a szőnyegek vastagok – mégis minden rideg volt és idegen.
– Kényelmes itt? – kérdezte Márton bácsi, miközben levette a zakóját.– Nem igazán – felelte őszintén Kata. – Nem akartam ezt a házasságot.
A férfi meglepődött a nyíltságán. Először volt olyan érzése, hogy a lány nem szerepet játszik, hanem valóban önmaga. A napok csendes feszültségben teltek. Kata egy aranykalitkába zárt madárnak érezte magát.
A szülei néha hívták, hangjukban ott buzgott a büszkeség és a megkönnyebbülés, hogy „sikerült jó helyre házasítaniuk” a lányukat.
– Kata, hálásnak kellene lenned! – mondta anyja a telefonban. – Márton bácsi mindent megad neked!
– Kivéve a boldogságot – mormogta a lány a telefon lecsapása után.
Egy reggel, mikor reggeliztek, Kata nem bírta tovább.
– Nem bírom. Ez nem az én életem.
Márton bácsi lassan letette a villáját, és ránézett.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy csak egy tárgy vagyok itt. Eladtak, mint egy festményt. Nincs választásom, nincs szabadságom.
A férfi nem szólt, csak nézte őt hosszan.
A szavak csendben lebegtek közöttük. Kata szíve hevesen vert, nem tudta, mire számítson – kiabálásra, vádaskodásra, esetleg fenyegetésre.
De Márton bácsi csak hátradőlt a székében, hosszasan nézte a lányt, majd halkan megszólalt:
– Tudom, hogy nem vagy boldog. Már az esküvő napján láttam.
Kata meglepődött. Valójában ez volt az első alkalom, hogy a férfi valódi érzéseket mutatott. Az öreg hangjában nem volt gúny vagy szemrehányás – inkább fáradt belenyugvás.
– Akkor miért mentünk végig ezen az egészen? – kérdezte a lány halkan. – Miért nem hagytak nekem választást?
– Mert a szüleid azt mondták, te is akarod. És én elhittem. Vagy inkább el akartam hinni… – Márton sóhajtott. – De most már látom, hogy ez nem volt helyes.
Pillanatokig csak a falióra ketyegése hallatszott. Aztán a férfi újra megszólalt:
– Kata, lenne egy ajánlatom.
A lány felkapta a fejét. A szíve összeszorult.
– Milyen ajánlat?
– Elválunk. Minden vagyontárgy, amit kaptál – a ház, a kocsi, a pénz – marad nálad. Nem kérek vissza semmit. Egy dolgot szeretnék csak.
– Hogy élj úgy, ahogy a szíved diktálja. Ne a szüleid, ne én, ne a világ szabja meg, merre mész. Hanem te.
Kata döbbenten nézett rá. A szemei könnybe lábadtak.
– Maga… miért ilyen rendes hozzám?
HirdetésMárton elmosolyodott. Szomorúan, szinte nosztalgikusan.
– Mert én is voltam fiatal. És emlékszem, milyen érzés, amikor az ember álmokat dédelget – és milyen pusztító, ha ezek a vágyak elvesznek mások akarata miatt.
Kata lehajtotta a fejét. Először érezte azt, hogy valaki végre nem eszközként, hanem emberként tekint rá.
– Köszönöm – suttogta.
A válás csendesen, minden különösebb botrány nélkül zajlott le. Márton bácsi tartotta a szavát: Kata megtarthatta a kis házat, amit ajándékba kapott, a megtakarításait, sőt még a kis piros autót is, amit egykor nászajándékba vett neki.
Egy hónappal később már egy apró, de hangulatos stúdióban élt a XI. kerület egy nyugodt részén. Az első időszak nehéz volt. A szülei megszakították vele a kapcsolatot, anyja dühösen ordította telefonba:
– Tönkretetted magad! Hát ki fog így férjhez venni egy elvált nőt?
– Aki nem elég bátor, hogy elfogadjon engem, az nem is érdemel meg – válaszolta Kata nyugodtan.
Az egykori munkatársai közül többen kitartottak mellette. Különösen egy fiatal grafikus, Tamás, aki régen is felfigyelt a lány tehetségére.
– Kata, gyere hozzánk freelance munkára! – ajánlotta. – Szükségünk van rád, és... azt hiszem, te is újrakezdhetnéd a rajzolást.
A lány beleegyezett. Először csak kisebb projekteket vállalt el, de lassan, napról napra visszatért az inspiráció. Az éjjelek ismét vázlatokkal és kreatív munkával teltek. Végre újra élt.
Egyik nap Tamás megjelent egy mappával:
– Nézd csak! Pályáztam neked a Fiatal Tervezők Fesztiváljára. A kollekcióidat benyújtottam a neved alatt.
– Te... te mit csináltál?
– Bíztam benned, Kata. Jobban, mint te magadban.
A lány meg sem tudott szólalni. Könnyek csillogtak a szemében. Tamás csak mosolygott.
– Van még 3 hét, hogy befejezd a kollekciót. Hajrá, kis művésznő!
Kata éjt nappallá téve dolgozott. A stúdiójában újra felpezsdült az élet: varrógép zúgott, szövetek borították az asztalt, a falakon színes vázlatok sorakoztak. Minden ruhadarab mögött történet rejlett – az elnyomásról, a lázadásról, a szabadságba vetett hitről.
A fesztivál napján, amikor a reflektorfények elöntötték a kifutót, Kata remegő kézzel simította végig az utolsó ruhát. A közönség elcsendesedett, amikor megjelent a színpadon.
– Ezt magamért csináltam – suttogta. – És minden nőért, akit valaha a sarokba szorítottak.
A bemutató hatalmas sikert aratott. A kritikusok dicsérték az eredetiséget, az erőt, az őszinteséget. Kata nevét megjegyezték – nem mint „valaki felesége”, hanem mint alkotó, mint személyiség.
Az este végén megcsörrent a telefonja. A kijelzőn ismerős név villogott: Márton bácsi.
– Szia, Katicám. Láttam a hírt. Nagyon büszke vagyok rád.
– Köszönöm – felelte a lány őszintén. – Most már tudom, ki vagyok.
– Mindig is tudtad. Csak hagyni kellett, hogy megmutasd.
Kata kinézett az ablakon. A város fényárban úszott, a levegő vibrált a lehetőségektől.
Aznap este, mikor végre egyedül maradt, elővette a legelső vázlatfüzetét. A borítón egy régi skicc állt: egy ruhakollekció, amit még diákkorában álmodott meg. Most már tudta – ez nem csak álom volt. Ez az ő jövője.
És ezúttal senki sem veheti el tőle.
