Fiam halála után a menyem összepakolta a dolgaimat, és közölte, hogy el kell hagynom a saját otthonomat
Amikor a fiam, Dániel egy tragikus balesetben életét vesztette, az életem teljesen értelmét vesztette. Nemcsak egy gyermeket veszítettem el, hanem a legjobb barátomat, a bizalmasomat, aki mindig ott volt, hogy megértsen és támogasson. Az ő jelenléte tette otthonná a házunkat. Most, hogy már nem volt itt, minden üresnek és céltalannak tűnt. A csend, amely a halála után beköltözött az otthonunkba, elviselhetetlenül nyomasztó volt.
Azt hittem, hogy a menyemmel, Grétával, közösen fogjuk megosztani a gyász terhét. Elvégre mindketten ugyanazt a veszteséget szenvedtük el, és Dániel iránti szeretetünk talán összeköt minket. De hamar rájöttem, hogy Gréta egészen másként viseli a fájdalmat, és az én elképzelésem a közös vigasztalódásról csupán illúzió volt.
Grétával sosem volt igazán szoros kapcsolatunk. Bár találkoztunk családi ünnepeken és vacsorákon, a beszélgetéseink mindig felszínesek voltak. Nem voltak közös emlékeink vagy történeteink, amelyek közel hozhattak volna minket egymáshoz. Az egyetlen kapocs, amely összekötött minket, Dániel volt. Most, hogy ő elment, csak két nő maradtunk, akik ugyanazt a veszteséget cipelték, de képtelenek voltak egymást támogatni.
Egy hónappal a temetés után Gréta váratlanul megjelent a házban. Éppen a nappaliban ültem Bellával, a kiskutyámmal, aki azonnal feszült lett Gréta látványától. A menyem arca merev és érzelemmentes volt, amikor belépett.
– Beszélnünk kell, Janka – mondta köszönés nélkül.
Letettem a teáscsészémet, és felé fordultam. A gyomrom görcsbe rándult.
– Mi történt, Gréta? – kérdeztem óvatosan.
Nem válaszolt azonnal. Ehelyett elsétált mellettem, egyenesen a hálószobába. Megdöbbenve követtem.
– Miért mész be a hálószobámba? Mit csinálsz? – kérdeztem értetlenül.
Gréta hidegen rám nézett, majd kimondta azokat a szavakat, amelyek teljesen letaglóztak:
– Össze kell pakolnod. Elköltöztetlek innen.
A szavai szinte sokkoltak. A szívem összeszorult, mintha ki akarnák tépni belőlem az életerőt.
– Miről beszélsz? Ez az én otthonom! – mondtam felháborodottan.
– Ez Dániel háza volt, Janka. Ő vette évekkel ezelőtt, és ő kérte, hogy költözz ide, hogy közelebb legyünk egymáshoz. Most, hogy ő elment, a ház az enyém – válaszolta nyugodtan.
HirdetésA szavaira remegni kezdett a kezem.
– Gréta, ebben a házban neveltem fel a fiamat! Évek óta itt élek. Nem űzhetsz el innen! – próbáltam érvelni.
De ő hajthatatlan maradt.
– Már mindent elintéztem – mondta ridegen. – Egy idősek otthonába költözöl. Bella is veled mehet, ott megengedik a kisállatokat. Ez a te érdekedet szolgálja.
– Az én érdekemben? – kérdeztem hitetlenkedve. – Úgy érzed, hogy jót teszel ezzel? Nem beszéltél velem, nem kérdezted meg, mit szeretnék!
Gréta szemébe néztem, és éreztem, hogy valami mély fájdalom rejtőzik mögötte. Talán ő is gyászolt, csak másként, mint én. De akkor és ott nem tudtam mást látni benne, csak ridegséget. Miközben csomagolt, Bella nyugtalanul nyüszített, én pedig próbáltam valahogy leállítani ezt az egész őrületet.
– Gréta, könyörgöm, állj le! Legalább beszéljük meg ezt! – kérleltem kétségbeesetten.
– Próbáltam veled beszélni – válaszolta hirtelen felemelt hangon. – De minden alkalommal, amikor idejövök, ugyanazt látom: te a fotelben ülsz, régi fényképeket nézegetsz, és nem mozdulsz. Ez nem élet, Janka! Nem hiszem, hogy Dániel ezt akarná látni.
A szavai élesen fájtak, de talán volt bennük némi igazság is. Azonban akkor és ott képtelen voltam ezt elfogadni. Végül mindent bepakoltunk a kocsijába, és elindultunk. A csend elviselhetetlen volt az úton. Miközben néztem a lakásom ablakait, ahogy egyre távolodtunk, úgy éreztem, hogy az életem darabokra hullik.
Végül azonban nem egy rideg idősek otthonába érkeztünk, hanem Gréta saját házához. Zavartan néztem rá.
– Miért vagyunk itt? – kérdeztem értetlenül.
Gréta megállította a kocsit, majd lassan felém fordult.
– Nem akartalak elküldeni egy idegen helyre. Azt akartam, hogy velem élj – mondta, és a szemében könnyeket láttam csillogni.
Az este végül meghitt beszélgetéssel és meleg teával telt. Először kezdtem elhinni, hogy talán mégis van remény. Gréta és én egymásra találtunk a közös gyászban. A ház pedig újra élettel telt meg, ahogy Daniel emléke összekötött minket.
