Felismertem a karkötőmet az engem ápoló nővér csuklóján – elsápadtam, amikor elmondta, honnan kapta
Első rész
Pár nappal ezelőtt eltört a lábam.
Egy szombat délelőtt nagytakarítást tartottam, amikor úgy döntöttem, hogy letörlöm a poros polcokat a nappaliban. Felálltam a létrára, de az hirtelen megingott alattam, és mielőtt felfoghattam volna, zuhantam.
Az ütközés brutális volt.
Éles, elviselhetetlen fájdalom hasított a jobb lábamba, és tudtam, hogy valami nagy baj történt. Kristóf, a férjem, éppen egy üzleti úton volt, és nem akartam pánikot kelteni.
„Semmi baj, megoldom” – mondogattam magamnak, miközben remegő kézzel előkotortam a telefonomat és tárcsáztam a mentőket.
Két napot töltöttem a kórházban megfigyelés alatt, egy törött lábbal és rengeteg fájdalommal.
Az első napokban alig tudtam mozogni, de legalább egy kedves nővér folyamatosan gondoskodott rólam.
Tímeának hívták.
Kedves volt, figyelmes, és egy idő után egészen jó barátokká váltunk.
– Ha így folytatjuk, még az lesz a vége, hogy összebarátkozunk – nevettem egy délután.
– Miért is ne? – mosolygott. – Sokan azt gondolják, hogy a kórházi nővérek és a betegek nem is beszélgetnek rendesen. Pedig néha nagyon jó társaságot találunk egymásban.
Ő volt az első ember, akivel a kórházban tényleg jól elbeszélgettem. Megosztottuk egymással az életünk apró részleteit.
– Van családod? – kérdeztem egyik este.
– Még nincs – válaszolta. – De van egy barátom. Még nem komoly, de nagyon figyelmes velem.
– Ez jól hangzik – mosolyogtam. – És tényleg figyelmes?
– Igen! – nevetett. – Mostanában rengeteg ajándékot ad nekem. Úgy érzem, kicsit elkényeztet.
Együtt nevettünk, és akkor még nem sejtettem, milyen sötét titkot rejtegetett.
A harmadik napon, amikor belépett a szobámba, valami azonnal szemet szúrt nekem.
Egy karkötő.
De nem akármilyen karkötő. AZ ÉN KARKÖTŐM.
Egy vékony, aranyláncos karkötő, amelyen egy kis szív alakú medál függött. Pontosan olyan, amilyet a nagymamám adott nekem ajándékba.
És ami egy hónappal ezelőtt rejtélyesen eltűnt a lakásomból.
A szívem hevesen kezdett verni.
Talán csak hasonló… talán csak egy véletlen egybeesés… de aztán közelebb hajoltam.
A szívmedál hátoldalán ott volt a gravírozott mosolygó arc.
Pontosan ugyanaz, amit a nagymamám kért az ékszerésztől, hogy rám emlékeztessen.
Azonnal megdermedtem.
Ez nem lehet véletlen.
Nyeltem egyet, és remegő hangon megkérdeztem:
– Tímea… honnan van ez a karkötő?
Tímea lenézett a csuklójára, majd kissé zavarodottan elmosolyodott.
– Ó, ezt ajándékba kaptam – mondta könnyedén.
Összeszorult a torkom.
– Kitől?
– A barátomtól – válaszolta. – Egy hónapja adta nekem.
Egy hónapja…
Pont akkor, amikor a karkötőm eltűnt.
A gyomrom görcsbe rándult. Nem lehet igaz…
– Nagyon különleges ajándék – mondtam mosolyogva, próbálva nem mutatni, hogy belül remegek. – És honnan szerezte?
Tímea vállat vont.
– Nem tudom pontosan, csak annyit mondott, hogy valahol talált egy hasonlót, és azonnal rám gondolt.
De ha ez igaz… akkor ki volt a barátja?
Ki adhatta neki ezt a karkötőt?
A gyomromban jeges félelem kezdett elterjedni.
Csak egy ember jöhetett szóba.
A férjem.
Nyeltem egyet, és rámosolyogtam Tímeára.
– Tudod mit? Megmutathatnád nekem közelebbről is.
Tímea gondolkodás nélkül lecsatolta a karkötőt a csuklójáról, és a kezembe adta.
Ott volt. A bizonyíték.
A kis szív hátoldalán egy kis, halvány mosolygó arc – pontosan úgy, ahogy a nagymamám kérte az ékszerésztől.
Tímea észrevette, hogy túl sokáig nézem.
– Valami baj van? – kérdezte óvatosan.
Felemeltem a fejem, és egyenesen a szemébe néztem.
– Ez az én karkötőm.
Az arca elsápadt.
– Ez nem csak egy hasonló karkötő. Ez pontosan az, amit egy hónappal ezelőtt elvesztettem. És most a te csuklódon látom.
Tímea szó szerint hátrébb lépett.
– Ez nem lehet…
Márpedig igaz volt.
Ekkor elővettem a telefonom, és megnyitottam egy régi fotót. Egy képet Kristófról és rólam, egy hónappal ezelőttről.
A kezemen ott volt a karkötő.
Megmutattam neki a képet.
– Ki a barátod, Tímea? Hogy hívják?
Ő megdermedt.
– Miért kérdezed?
Mély levegőt vettem.
– Mert azt hiszem, ismerem.
Ekkor előhúztam egy másik fotót. Egyet Kristófról.
Felemeltem a telefonom, és a képernyőt felé fordítottam.
– Ő az?
Tímea rápillantott a fotóra.
Egy pillanatig még mosolygott is…
Aztán a vér kifutott az arcából.
– Úristen… – suttogta.
És ebben a pillanatban minden összeállt.
Kristóf ellopta a karkötőmet.
És odaajándékozta a szeretőjének.
Tímea kifehéredett.
A szeme riadtan ugrált a telefonom képernyője és a csuklóján lévő karkötő között, mintha nem akarná elhinni, amit lát.
– Ez… ez nem lehet… – suttogta.
A torkomban gombóc keletkezett, és éreztem, hogy a gyomrom is felfordul.
– Ő az, ugye? – kérdeztem halkan.
Tímea nem felelt azonnal. Csak meredten bámulta a képet a férfiról, akiről azt hitte, a barátja.
Végül mély levegőt vett.
– Te… honnan ismered őt?
Lassan letettem a telefonom, és végignéztem rajta.
– Mert ő a férjem.
Síri csend.
Mintha a világ megállt volna.
Tímea megrándult, mintha egy pofont kapott volna.
– A férjed?! – suttogta döbbenten.
Bólintottam.
A nő egy pillanatra megbillent, mintha nem tudná eldönteni, hogy összeomlik vagy kitör belőle valami viharos érzelem.
– De… ő azt mondta… – kezdte, majd az ajkába harapott. – Azt mondta, hogy egyedülálló.
Felnevettem. De nem volt benne semmi vidám.
– Persze, hogy ezt mondta. Különben hogyan csalt volna meg minket egyszerre?
Tímea még mindig hitetlenkedve rázta a fejét.
– Én… nem tudtam…
– Tudom. – Sóhajtottam. Már nem is rá voltam mérges. Hanem rá. Kristófra.
– Hogy lehettem ennyire vak? – suttogta magának Tímea, miközben a hajába túrt.
Hagytam, hogy összeszedje a gondolatait.
Végül felnézett rám.
– Mit akarsz tenni?
Egy másodpercre haboztam.
Aztán összeállt a fejemben egy terv.
– Segíteni akarsz nekem?
HirdetésBólintott. Dühös volt. Megcsalták. Becsapták. És kész volt bosszút állni.
– Kristóf ma este jön meglátogatni – mondtam. – Azt mondta, hogy ahogy hazaér az útról, egyenesen idejön a kórházba.
Tímea szeme megcsillant.
– Akkor itt az idő, hogy szembesítsük.
– Pontosan.
Aznap este Kristóf megérkezett a kórházba.
Úgy lépett be a szobámba, mint egy aggódó férj, aki kétségbeesetten próbálja eljátszani a tökéletes szerepét.
– Lili, drágám! – szaladt oda hozzám, és megfogta a kezem. – Jól vagy? Istenem, olyan aggódtam miattad!
Undorodtam tőle.
Hogy képes így hazudni a szemembe, miközben egész idő alatt mással volt?!
Még mielőtt válaszolhattam volna, az ajtó kinyílt.
Tímea lépett be.
A keze ökölbe szorult.
Kristóf szeme összeszűkült.
– Mit keresel te itt? – kérdezte, és próbálta palástolni a meglepettségét.
Tímea összefonta a karját.
– Azt hiszem, neked kellene ezt megmagyaráznod, nem nekem.
Kristóf rám nézett. Az arca elkomorult.
Akkor értette meg, hogy csapdába esett.
– Lili… – kezdte, de felemeltem a kezem.
– Ne. – A hangom határozott volt. – Ne próbálj kimagyarázni semmit. Tudok mindent.
Felemeltem a csuklómat, és megmutattam neki a karkötőt.
– Elismered, hogy ezt elloptad tőlem?
Kristóf egy pillanatra zavartan nézett rám, majd Tímeára.
Végül nagyot sóhajtott.
A meglepetés egy pillanatra megingatott.
– Elismered? – kérdeztem.
– Igen. – Lehunyta a szemét, és beismerően bólintott. – Loptam. Elvettem a karkötőt, és odaadtam neki.
Tímea hátrahőkölt.
– Mégis mi a francot gondoltál?! – kiáltott rá.
Kristóf megtörölte az arcát.
– Hibáztam.
Nevetnem kellett. Ennyivel akarja elintézni?
– Hibáztál?! – sziszegtem. – Ez nem egy véletlen tévedés, Kristóf! Hónapok óta kettős életet élsz, hazudtál nekem, és más nőnek adtad az én ékszereimet!
Kristóf végre felemelte a tekintetét, és rám nézett.
– Lili… sajnálom.
– Ne sajnáld. – Ráztam a fejem. Tudtam, mit kell tennem.
– El akarsz válni, ugye? – kérdezte fáradt hangon.
Kristóf lehunyta a szemét, és mély levegőt vett.
– Jól van.
A válásunk gyorsan lezajlott.
Nem harcoltam a vagyonért. Nem akartam semmit tőle.
Csak szabad akartam lenni.
Tímea később felhívott, hogy bocsánatot kérjen, amiért akaratlanul is része lett ennek a hazugságnak.
– Nem tudtam… – suttogta. – Nem tudtam, hogy házas.
– Tudom. Nem a te hibád. – válaszoltam őszintén.
Néhány héttel később, amikor végleg elköltöztem a közös lakásunkból, rájöttem, hogy sosem voltam még ilyen nyugodt.
Kristóf megtette, amit tett.
Én pedig megtettem, amit kellett.
Mert ha van valami, amit megtanultam ebből az egészből…
Az az, hogy soha ne maradj olyan ember mellett, aki elárult téged.
Még akkor sem, ha az az ember azt hitette el veled, hogy szeret.
