Ezt még sosem mondtam el senkinek, de most úgy érzem, itt az ideje, hogy kitálaljak.
Amikor a férjem, Gergő, egy összegyűrt 20.000 forintos bankjegyet dobott a konyhapultra, és magabiztosan azt mondta, hogy „Csinálj belőle egy pazar karácsonyi vacsorát a családomnak – ne hozz szégyent rám!”, két választásom volt: összeomlok a sértése alatt, vagy olyan leckét adok neki, amit sosem fog elfelejteni. Tippelj, melyiket választottam?
Minden évben Gergő ragaszkodik hozzá, hogy nálunk tartsuk a karácsonyi vacsorát az ő családjával. Ez rendben is lenne, ha nem úgy kezelné, mintha ez kizárólag az én feladatom lenne, nem pedig közös munka.
De idén túltett magán. Az a lekezelő mozdulat, ahogy odadobta a pénzt, és az a gúnyos megjegyzés, hogy „ne hozz szégyent rá” – mindent elmondott arról, mit gondol rólam. Úgy döntöttem, hogy nem csak elkészítem a vacsorát, hanem megtanítom neki, hogy velem nem bánhat így.
Múlt héten kezdődött minden, amikor a konyhában álltunk, és megpróbáltam megbeszélni vele a karácsonyi vacsora részleteit. Pontosabban, én próbáltam beszélgetni, míg ő a telefonját görgette fél füllel figyelve.
– Hamarosan ki kell találnunk a menüt – mondtam. – A családod mindig teljes lakomát vár, és időben be kell szereznünk mindent.
Gergő felnézett, majd elővette a pénztárcáját, kihúzott belőle egy gyűrött 20.000 forintos bankjegyet, és ledobta a pultra.
– Tessék – mondta, és elvigyorodott. – Ebből hozz össze egy rendes karácsonyi vacsorát. Ne hozz szégyent rám a családom előtt.
Bámultam a pénzt, aztán ránéztem, próbálva felfogni, amit épp mondott.
– Gergő, ez még egy pulykára sem lenne elég, nemhogy vacsorára nyolc embernek – válaszoltam.
Ő megvonta a vállát, és kényelmesen nekidőlt a hűtőszekrénynek.
– Az anyám mindig megoldotta. Légy találékony, Nóra. Ha nem megy, csak szólj. De akkor szólnom kell a családnak, hogy ne várjanak sokat. Nem szeretném, ha úgy gondolnák, hogy… alkalmatlan vagy.
Ah, igen, az anyja, Erzsébet. A mindenben tökéletes anya, aki állítólag csodálatos lakomákat varázsolt a semmiből. Ha minden alkalommal kaptam volna egy ezrest, amikor Gergő összehasonlított vele, már milliomos lennék.
Összeszorítottam az öklömet a pult alatt. A régi énem talán elnyelte volna a frusztrációját, de az az énem már rég eltűnt.
Ehelyett erőltetett mosollyal válaszoltam:
– Ne aggódj, Gergő. Megoldom.
A következő néhány napban a mintafeleséget játszottam, hagytam, hogy azt higgye, próbálom a 20.000 forintot a végsőkig nyújtani. Amikor a konyhába jött, megemlítettem, hogy kuponokat nézegetek, vagy akciókat keresek – csak hogy eltereljem a figyelmét arról, mit is tervezek valójában.
Nem sejtette, hogy valami sokkal nagyobbra készülök.
Az évek során félretett vésztartalékomból úgy döntöttem, hogy egy olyan karácsonyi vacsorát szervezek, amit a családja sosem fog elfelejteni. De nem azért, hogy lenyűgözzem őket. Hanem hogy megmutassam Gergőnek: engem nem lehet egy gyűrött bankjeggyel és egy gúnyos megjegyzéssel elintézni.
A hét végére minden készen állt. A menü összeállt, a dekorációk úton voltak, és a titokban felbérelt cateringcsapat is készen állt arra, hogy otthonunkat egy ünnepi mesterművé alakítsa. Gergőnek fogalma sem volt róla, mi készül, és alig vártam, hogy lássam az arcát, amikor rájön, milyen „találékony” is tudok lenni.
Karácsony napja elérkezett, és vele együtt a tervem beteljesülése. A ház egyszerűen varázslatosan nézett ki. A falakat csillogó fényfüzérek díszítették, az étkezőasztal arany és piros eleganciában pompázott.
Még a levegő is ünnepi illattal volt tele: frissen sült zsemle, ropogósra sült pulyka és mézzel mázolt sonka illata szállt a konyhából.
Gergő, mit sem sejtve arról, milyen messzire mentem, épp akkor lépett be az étkezőbe, amikor az utolsó tányért igazgattam. Szemében meglepettség villant, ahogy körbenézett.
– Hű, Nóra – mondta elismerően. – Nem gondoltam volna, hogy erre képes vagy. Úgy tűnik, a 20.000 forintom csodákra volt elég, igaz?
– Ó, csak várj, Gergő. Ez az este felejthetetlen lesz – válaszoltam, miközben elrendeztem egy szalvétát. – Nem fogom, hogy szégyent hozzak rád.
Hamarosan megérkezett a családja. Ahogy mindig, Erzsébet volt az első, aki belépett az ajtón, kifogástalanul öltözve, és kritikus szemmel körbenézve. Amikor az étkezőbe lépett, megdermedt.
– Nóra – szólalt meg. – Ez… ez egy vagyonba kerülhetett. Ugye nem költöttél túl sokat?
Mielőtt válaszolhattam volna, Gergő kihúzta magát, és közbeszólt:
– Dehogy, anya! Nóra tanulékony. Pont úgy, ahogy te tanítottad.
Oh, Gergő, gondoltam magamban. Szegény, naiv ember...
Erzsébet felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Közben a többiek is megérkeztek, és nem győztek dicsérni.
– Ez fantasztikus – mondta Gergő bátyja, Péter, miközben ámulattal nézte a terített asztalt. – Hogyan sikerült ezt összehoznod?
– Nórának van tehetsége az ilyen lehetetlen dolgok megoldásához – vágta rá Gergő, büszke mosollyal, mintha az ő érdeme lett volna. – Az én feleségem nem semmi.
Vacsora közben minden a legnagyobb rendben zajlott. Minden fogás óriási sikert aratott, és Gergő családja nem győzte dicsérni az ételeket. Úgy tűnt, végül mindenki elégedett – vagy legalábbis azt hitték, hogy így van.
De én még nem végeztem.
Amikor elérkezett a desszert ideje, kihoztam egy háromrétegű csokoládétortát, amelyet aranyszínű ehető pelyhekkel díszítettek. Ez a város legdrágább cukrászdájából származott, és mindenki ámulattal nézte, ahogy letettem az asztal közepére.
– Micsoda mestermű! – kiáltott fel Erzsébet. – Nóra, ezt te csináltad?
– Nem, anya – vágott közbe Gergő, mielőtt válaszolhattam volna. – Ez egy helyi cukrászdából van, igaz? De azért nagyon jól sikerült megszervezni. Látod, milyen találékony lett Nóra?
HirdetésElmosolyodtam, de belül már alig vártam, hogy a terveim következő részét megvalósíthassam. Felálltam, a kezembe vettem a borospoharamat, és finoman megkocogtattam, hogy mindenki figyelmét magamra vonjam.
– Mielőtt nekiállnánk a desszertnek, szeretnék mondani néhány szót – kezdtem, mosolyogva nézve körbe az asztalon ülő kíváncsi arcokon. – Nagyon sokat jelent nekem és Gergőnek, hogy ma este vendégül láthatjuk a családot.
Gergő is felemelte a poharát, és kissé fellengzősen közbevágott:
– Egészségetekre!
– És – folytattam – külön köszönetet szeretnék mondani Gergőnek. Az ő nagylelkű 20.000 forintos hozzájárulása nélkül ez az este nem jöhetett volna létre.
Az asztalnál hirtelen csend lett. Erzsébet villája megállt a levegőben, Péter félrenyelt, a többiek pedig döbbenten néztek rám.
– Húsz ezer forint? – ismételte Erzsébet.
– Pontosan – válaszoltam édes mosollyal, Gergő felé fordulva. – Amikor a költségvetésről kérdeztem, Gergő odadobott egy gyűrött 20.000-est, és azt mondta, legyek találékony. Nos, azt hiszem, sikerült.
Gergő arca egyre vörösebb lett, miközben Péter és a másik testvére, András alig tudták visszatartani a nevetésüket.
– Természetesen – folytattam – ez az este egy kicsit többe került. Pontosan 300.000 forintba. A saját megtakarításomból álltam, hogy minden tökéletes legyen. Hiszen nem akartam, hogy Gergő családja csalódottan távozzon.
Gergő tátott szájjal bámult rám, miközben Erzsébet szemöldöke magasba szaladt, és csalódottan nézett a fiára.
– Háromszázezer forint? – kérdezte Erzsébet élesen, és Gergő felé fordult. – Ez igaz? Tényleg 20.000 forintot adtál Nórának, hogy etessen nyolc embert?
– Én… én azt hittem, hogy… – hebegte Gergő, de Erzsébet nem hagyta befejezni.
– Hogy képes voltál ilyen lehetetlen helyzetbe hozni őt? Szégyenletes, Gergő. Egyszerűen szégyenletes!
Az apja, Károly is megszólalt, aki addig csendben ült:
– Ha én tettem volna ilyet anyádnak, sosem bocsátott volna meg nekem.
– Nóra, beszélhetünk négyszemközt? – kérdezte Gergő, próbálva menteni a helyzetet.
– Nincs szükség rá, Gergő – válaszoltam, a hangomat épp csak annyira megemelve, hogy mindenki hallja. – Mindent tisztázzunk itt és most. A családodnak jogában áll tudni, hogyan bánsz a feleségeddel az ünnepek alatt.
Gergő szánalmas védekezési próbálkozásai süket fülekre találtak, Erzsébet szúrós pillantása pedig mindent elmondott. Én azonban még nem fejeztem be.
Elővettem egy borítékot az asztal alól, és Gergő elé csúsztattam.
– Mi ez? – kérdezte gyanakodva.
– Egy apró karácsonyi ajándék magamnak – válaszoltam vidáman. – Egy luxus wellness hétvége. Úgy gondoltam, megérdemlem, miután sikeresen lebonyolítottam ezt a vacsorát a „bőkezű” költségvetésedből.
Péter és András felrobbantak a nevetéstől, míg Károly csendesen annyit mondott:
– Megérdemelted, fiam.
– A takarítást rád hagyom, Gergő – tettem hozzá, hátradőlve a széken. – Gondolj rá úgy, mint a te hozzájárulásodra az idei karácsonyhoz.
Az este hátralévő részét nyugodtan élveztem Gergő családjával, miközben ő a konyhában mosogatott, egyedül. A wellness hétvégét pedig már lefoglaltam szilveszterre. És hogy Gergő is velem tart-e? Nem, idén biztosan nem. És ha rajtam múlik, a jövőben sem.
