Amikor Judit hazaért, a férjét, Tamást a nappaliban találta – idegesen járt fel-alá, mintha tüskék között toporogna. A telefonja a füléhez tapadt, már sokadjára próbált valakit hívni.
– Szia, szívem – köszönt rá Judit könnyed hangon, szándékosan figyelmen kívül hagyva férje zaklatottságát. – Mi lesz ma vacsorára?
Tamás nem reagált, csak újra tárcsázott. Judit vállat vont, és elindult a konyhába. Kinyitotta a hűtőt, és a benne lévő hozzávalókat kezdte nézegetni. Néhány másodperc múlva Tamás is belépett.
– Jucus, nem tudom elérni a szüleimet…
– Ha már egész nap itthon voltál, főzhettél volna valamit – vetette oda szárazon Judit, mit sem törődve Tamás panaszával.
– Hallod, amit mondok? Több mint egy órája nem válaszolnak. Ez már nem normális! – mondta egyre feszültebben Tamás.
– Ugyan már, előfordul az ilyen. Nem mindenhol van jó térerő – felelte Judit nyugodtan.
– De elmentek abba a lakásba, tudod, a másikba, a tiédbe, hogy átnézzék a dolgokat! Ott most mi van, Faraday-kalitka?
– Honnan tudjam, drágám? Én még egy percet sem töltöttem ott. Nemrég vettem meg, még nem jártam körbe rendesen – válaszolta, miközben tojást, sajtot, paradicsomot, hagymát és egy kis tejet vett elő. Néhány perc múlva már sercegett a serpenyőben az omlett, mellé gyorsan összedobott egy friss salátát is.
Tamás feszülten kutatott valamit a telefonján.
– Mondd meg még egyszer a címét annak a lakásodnak – kérte idegesen.
Judit diktálta, közben már tálalta is magának az omlettet és a salátát, majd helyet foglalt az étkezőasztalnál. Jóízűen enni kezdett, és közben a telefonján egy macskás videót nézett, amitől időnként halk nevetés rázta meg a vállát.
Tamás zavartan nézett fel a térképből.
– Ez egy rendes, kiépített környék, nem értem, mi a gond... Na mindegy, majd utánanézek jobban.
Majd ránézett Juditra, aki közben már az utolsó falatot kanalazta be.
– Te csak egyszer voltál ott, ugye? Mi van abban a lakásban? Közel a bolt, messze van a buszmegálló? Milyen állapotban van?
– Olyan jó, hogy most érdeklődsz ilyen lelkesen – mosolygott gúnyosan Judit. – De szerintem a szüleid majd mindent megosztanak veled.
Befejezte az evést, és felállt az asztaltól.
– Mosogass el, édesem – vetette oda, majd lazán kisétált a konyhából.
Épp lehuppant a nappaliban a kanapéra, amikor meghallotta, hogy Tamás telefonja megcsörren. Kis szünet után felhangzott a férfi hangja:
– Mama! Végre! Hála az égnek! Hol vagytok, mi történt?
Judit átváltott passzív üzemmódba. Tudta, hogy most jön a jó rész. Az arcára kiült az a fajta csibészes vigyor, amit csak az ismer, aki előre tudja a „poén végét”.
És valóban – nem telt bele fél perc, máris Tamás ordítása hasított át a lakáson:
– MIVAAAAAN?!
Berontott a nappaliba, szinte dühösen lépkedett felé.
– Judit! Te…
De mondatát elnyelte Judit hangos, felszabadult nevetése.
Tamás megállt, értetlenül, szinte tanácstalanul. A felesége kacagott, mint akinek valaki elmesélt egy tökéletesen időzített poént.
„A férj dolgozik, a feleség csinos” – így szól a népszerű mondás. És sokan élnek is így. Miért is ne, ha mindkét fél elégedett? Egy klasszikus megállapodás: a férfi a vadász, a nő a dísz. De Judit és Tamás házasságában ennek pont az ellenkezője valósult meg.
Judit sosem volt az a „szép lány”. Már kisbaba korában sem váltott ki „jajj de tündéri!” reakciókat – inkább meglepett csendet. Édesanyja, Olga néni, maga is inkább „praktikus küllemű” asszony volt, aki fiatalkorában beleszeretett egy nagydarab, jámbor férfiba. Nem volt egy Adonisz – inkább emlékeztetett egy élő Shrekre, de szeretetből és melegségből nem volt hiány.
Judit ebbe a burokba született bele – és vele együtt egy szigorúan őszinte tükörbe is. Már a bölcsőben is tudták, hogy nem lesz könnyű dolga a külsejével. Olga néni az első pillanattól kezdve rettegett attól, mennyi bántás, csúfolódás, szánakozás éri majd a lányát. És sajnos nem tévedett.
– Hát, talán még „kinövi” – próbálta vigasztalni egy nővér az újszülöttosztályon.
De az évek teltek, és Judit csak egyre jobban hasonlított az apjára. Szögletes áll, mélyen ülő szemek, erős orr. Mégis, ő maga hamar megtanulta: ha a tükör nem barát, akkor legalább legyen egy szövetséges – az ész.
Okos, éles nyelvű és karakán lány lett. A fiúkkal barátkozott, mert azok nem pletykáltak annyit, és sosem viselkedtek kétszínűen. Ő lett „Judi, a haver”, „a srác a csapatból”, a bizalmas, akiért senki sem epedezett, de mindenkinek számított.
Tizenhat évesen azonban valami megrezdült benne. Kálmán, a közös társaságból, egyszer csak más fényben kezdett tűnni. Judit álmatlanul forgolódott éjszakánként, elpirult, ha a fiú ránézett, és már a nevetése sem volt ugyanaz. Egy nap erőt vett magán, és bevallotta neki, mit érez.
Kálmán nevetett. Nem durván – inkább zavartan, tanácstalanul.
– Jézusom, Judit… Hát te is ilyen hülyeségeken járatod az agyad? Te vagy a legjobb haverunk, ne csinálj már ilyet!
Judit mosolyogva legyintett, de belül éppen akkor roppant meg valami. Onnantól kezdve fokozatosan eltávolodott tőle. Látni, ahogy Kálmán egy másik lánynak – egy „szépnek” – csapja a szelet, már túl sok volt.
Ezután elhatározta: ha nem lehet szép, akkor legyen erős, okos, sikeres.
Tanult, mint egy megszállott. Műszaki pályára ment – az egyik legkeményebb szakterületre: olaj- és gázipari mérnök lett. Piros diplomával végzett, és olyan munkát kapott, amiről a legtöbben csak álmodni mertek. Utazott, dolgozott, tanult tovább – és közben spórolt.
– Mire nyugdíjba megyek, megcsinálom a nagy világkörüli utamat – mondta mindig anyjának.
– Jaj, kislányom, inkább próbálj meg szülni egy szép gyereket! – vágta rá Olga néni.
– Anyu, én nem akarok férjhez menni. Minek? Azt hiszed, boldogabb leszek?
De Judit titokban mégis mást akart. Volt egy műtétre félretett összege: orrműtét, állkapocs-korrekció, szemhéjplasztika – mindent belekalkulált. Mégis, egy ideig hezitált. Aztán valami közbejött. Egy lakás hirdetés.
Egy új lakóparkban kínáltak eladásra egy háromszobás lakást – jó áron. Judit megvette. Nem magának – a szüleinek.
– Ez a mi ajándékunk lesz nektek – mondta, amikor aláírta a papírokat.
Pár héttel később megismerkedett Tamással.
Szép fiú volt. Olyan, akire az ember lánya ránéz az utcán. Magabiztos, kedves, sima beszédű. Judit nem értette, hogy egy ilyen férfi mit akar tőle – de hagyta. Mert ott csengett a fülében anyja régi mondata:
„Legalább szülj egy szép gyereket!”
A kapcsolatuk gyorsan haladt. Tamás beköltözött Judit saját lakásába, ők pedig összeházasodtak.
Nem telt bele sok idő, és Tamás szülei is előkerültek. Vidéken éltek, szerény körülmények között.
– Juditkám, tudod, most kicsit nehéz a munkahelyemen… – kezdte Tamás egy este. – A szüleim is szorult helyzetben vannak. De ha minden jól megy, hamarosan átveszem a dolgokat.
Csakhogy a „ha minden jól megy” soha nem jött el. A „nehezebb idők” hónapokig tartottak, Judit pedig fizette a csekkeket – a saját lakásban, és Tamás családjának is. Mert szerelmes volt.
És Tamás ezt pontosan tudta.
Egy nap végül előállt az ötlettel:
– Judit, a szüleim eladták a vidéki házat, és felköltöznek a városba.
– Mi? Ide hozzánk? – kérdezte Judit megütközve. – De ez a lakás kicsi négyünknek.
– Nem, nem. Ennél sokkal jobb ötletem van – mondta Tamás, és önelégülten mosolygott. – Ott van a másik lakásod, a háromszobás. Oda költöznek. Két szobát használnának, a harmadikat kiadnák – így nem kell tőled pénzt kérniük.
– Elnézést… hogy micsoda? – kérdezte Judit fagyosan. – Kiadnák a harmadik szobát? A saját albérlőjük lenne?
– Hát persze! Ez így tiszta win-win helyzet! – lelkesedett Tamás. – És ne feledd: mi egy család vagyunk. Vagy ezt most vitatni akarod?
Judit egy pillanatra elhallgatott. A szemében valami rideg villanás futott végig. Tamás nem vette észre.
– Jó, drágám – válaszolta végül mosolyogva. – Ha így szeretnéd…
– Tudtam, hogy belátod. Holnap már költöznek is.
Tamás nem sejtette, hogy Judit előző este hallotta a telefonbeszélgetését az anyjával. A „család” már jó előre eltervezte a dolgot. És Judit hallotta is, amikor anyósa így nevetett a vonal végén:
– Ugyan már, az a rút liba úgyis mindent alád tesz! Még örüljön, hogy te nézel rá egyáltalán!
Másnap reggel Tamást sürgősen berendelték a munkahelyére. Bosszankodott, hogy nem kísérheti el a szüleit az új lakásba, de megnyugtatta magát: elküldi nekik a címet, kulcsot meg már előző este átadott egy futárnak, közvetlenül a vasútállomásra.
– Juditka majd mindent előkészít, rendes lány – motyogta magában az anyja a vonaton.
– Ha tudná, milyen szívességet tesz ezzel… – válaszolta nevetve az apja.
– Legalább végre lesz egy rendes lakásunk, és ha még ki is adjuk az egyik szobát, jön egy kis mellékes is! – tervezgetett az anyós.
Judit eközben a saját lakásában ülve egy bögre kávét szorongatott a kezében, és visszagondolt az előző esti beszélgetésre, amit a félig nyitva hagyott ajtón keresztül hallgatott végig:
– Majd meglátod, mama – mondta Tamás vigyorogva a telefonba. – Ez a nő úgy ugrik, ahogy fütyülök. Egy ilyen „külsővel” örülhet, hogy egyáltalán hozzáérek. Hálás lehet, hogy együtt élek vele.
– Te csak csináld ügyesen, kisfiam. Megérdemled a kényelmet! Még végül házat is vesz neked.
Judit nem szólt semmit. Nem tett jelenetet, nem csapta oda a tányért. Csak hallgatott. De a szemében olyan csendes düh csillogott, amit csak az lát, aki már nem haragszik – hanem tervez.
Tamás aznap délután sietve hívta fel a feleségét a munkahelyéről:
– Jól ment minden? Megérkeztek?
– Igen, épp most telefonált az anyukád – felelte Judit nyugodtan.
– És? Tetszik nekik a lakás?
– Eléggé… különleges hangulatú szerintük – mondta Judit, és szinte hallotta, ahogy Tamás megfagy a vonal túloldalán.
– Ööö… mi az, hogy „különleges”? – kérdezte óvatosan a férfi.
– Nos, hogy is mondjam… A lakás nincs kész. Tulajdonképpen egy nyers építési állapotban van. Nincs padló, nincs festés, nincs víz, nincs fűtés, nincs semmi.
– Miii?! – kiáltotta Tamás. – Ez valami rossz vicc?
– Nem, drágám – felelte Judit nyugodtan. – Csak még nem volt időm felújítani. Tudod, eredetileg a saját szüleimnek vettem. Nem azért, hogy valaki kiadja belőle az egyik szobát egy albérlőnek.
– De hát... akkor miért mondtad, hogy mehetnek oda?!
– Csak mert hallottam, hogy úgyis biztos vagy benne, hogy mindenre rá fogok bólintani – mondta Judit hűvösen. – És mert kíváncsi voltam, meddig merészkedsz el.
Tamás némán állt. Az arcáról eltűnt a magabiztos vigyor. Egy gyors telefon az anyjának, majd:
– Judit, te nem normális vagy! Az én szüleim ott vannak, bőröndökkel, egy hideg, romos lakásban! Hát te őrült vagy?
– Nem. Csak végre tisztán gondolkodom – felelte Judit. – A kulcs, amit kaptak, az volt az utolsó ajándékom. És igen, a lakás valóban az én nevemen van. Még.
Este, amikor Tamás hazaért, a ház előtt bőröndök várták. Saját bőröndjei. A bejárati ajtón új zár volt. A lakásból semmi hang nem szűrődött ki. Csak a kapucsengő halk pittyenése jelezte, hogy még mindig működik. Tamás újra és újra nyomta, de Judit nem nyitott ajtót.
Végül lenézett a bejárat melletti csengő melletti cetlire. Ez állt rajta:
„Aki csak a szépet látja meg másban, de önmagában nem, az előbb-utóbb kifogy a trükkökből. Sok szerencsét!” – Judit”
Tamás dühöngve elviharzott.
A következő hetekben próbálta elérni Juditot, könyörgött, fenyegetőzött, próbált érzelmekre hatni. De már késő volt. Judit ügyvédet fogadott, és elindította a válást. A lakást nem íratta át – sem a szüleinek, sem másnak.
Ő visszament a munkájához, még több projektet vállalt, és közben elindította a felújítást. De nem a saját szülei számára.
Mert volt egy másik terv. Egy új terv.
Hónapokkal később, egy péntek délután, Judit egy kávézó teraszán ült. A mellette lévő babakocsiban egy alvó kisbaba szuszogott. Nem sokan tudták, hogy Judit anyává vált – és még kevesebben, hogy Tamás gyereke volt az.
Igen. Judit tudta, mit akar: szép, egészséges gyereket. És kapott is egyet – de az apját már nem kérte hozzá. A kicsi apja egy fényképen fog maradni, semmi több.
Ő pedig? Judit újrakezdte. A második lakást idővel a gyermekének szánta, a nyugdíjas világkörüli útra pedig újra elkezdett spórolni.
Mert Judit nem volt csinos. Nem volt bájos. De volt benne valami, ami minden hazug mosolynál többet ért: eszméletlen erő.
És ha ez az erő egy mosoly mögött lapul meg – jobb, ha senki nem próbál visszaélni vele.