Első és legfontosabb, nem az enyém a dicsőség! Ez ügyben Szécsi Évi-t kérdezzétek!
Tehát, ő itt a babakocsiban Pistike. Vagy Zolika. De az is lehet, hogy Lacika. Mondjuk a történet szempontjából ez lényegtelen, úgyhogy nevezzük őt Lacikának. Nos, Lacika ma reggel autóbuszra szállt. Ezt vélhetően nem egyedül cselekedte. Mi több, tekintve, hogy mindössze még csak körülbelül kettő éves, ezért ezt nem is a saját elhatározásából tette.
Tehát Lacika utazott ide s oda, mígnem egyszer csak azon kapta magát, hiába forgatja a fejecskéjét, sehol sem látja az útitársát. Szerencsére Lacika nem egy ijedős típus, ezért nem kezdett el rögtön sírni és bár még olvasni nem tud, de azért kitartóan nézegette a kezébe adott újságot. Mindeközben az autóbusz meg megállt, a nénik és a bácsik fel s leszálltak róla. Sőt! Többen voltak olyanok is, akik sok-sok megállón keresztül együtt utaztak Lacikával. Lacika pedig időnként felpillantott az újságjából, szomorúan konstatálva, hogy az útitársát még mindig nem látja sehol. Azután egyszer csak átfutott a picinyke agyán egy kósza gondolat.
Hirdetés" Vajon hová siethet ez sok néni meg bácsi, így szombaton reggel, hogy nem vesznek észre engem? Mi fontos dolga lehet mindannyiuknak, hogy nem látják, egyedül vagyok?! " Ha Lacika egy kicsikét idősebb lenne, akkor persze már biztosan meg tudná kérni valamelyik nénit, vagy bácsit, hogy segítsen megkeresni az útitársát. De hát ő még nagyon kicsi, előfordulhat, hogy még beszélni sem tud rendesen. Na meg persze ha már tudna beszélni, akkor még az is lehet, hogy ha akarna, akkor akár csúnyán is tudna beszélni. De hát egyenlőre nem tud. Sem szépen, sem pedig csúnyán. Ezért hát ücsörög csak csendben tovább és közben azon gondolkodik, hogy miért nem megy el a büdös picsába ez a sok néni meg bácsi, az olyannyira halaszthatatlanul fontos dolgaikkal együtt, hogy nem vesznek észre engem, az M3-as metrópótlón egyedül utazó kisfiút? Na de azért nem kell annyira megijedni. Végül jött egy kedves néni, aki észrevette, hogy itt valami nincs rendben!
