Amikor ez a kislány felébredt az öt évig tartó kómából, mindenki ujjongott a boldogságtól. De amint megpillantotta az édesanyját, sikoltott, és könyörgött neki, hogy menjen el. Később valami szörnyű dolgot mondott az orvosnak erről az asszonyról...
Dániel és Kriszti boldog, szeretetteljes pár volt. Otthonuk békés volt, tele nevetéssel, ölelésekkel, és azzal a különleges melegséggel, amit csak egy boldog család képes árasztani. Kislányuk, a hét éves Zsófi volt az életük értelme – energikus, csacsogós kis tündér, aki imádott rajzolni, hintázni a parkban, és színes meséket kitalálni az összes plüssállatáról. A jövőjük egy igazi kis tündérmese volt – egészen addig, míg a mese nem vált rémálommá.
Egyik nap Zsófi elkezdett panaszkodni fáradtságra. A szülők először azt hitték, csak egy enyhébb megfázás vagy évszakváltási gyengeség. Ám a gyengeség nem múlt el – sőt, napról napra rosszabb lett. Előbb jöttek a fejfájások, majd az álmatlan éjszakák, nyöszörgés, és az a fajta tekintet, ami már nem volt a vidám kislányuké.
Kórházba kerültek. Az első vizsgálatok semmit sem mutattak. De a harmadik napon jött a diagnózis: agyvelőgyulladás. A szülők számára ez a szó olyan volt, mint egy kés a szívbe. Az orvosok minden tőlük telhetőt megtettek, intenzív osztály, kezelések, szteroidok, antibiotikumok, imák... De Zsófi állapota csak romlott.
Két hét múlva már nem mozdult. Nem válaszolt a hangokra, nem sírt, nem nevetett. És egy reggel, mikor Kriszti épp felváltotta a férjét a kórházi ágy mellett, már nem reagált semmire. Az orvosok közölték: kóma. Állandó felügyelet, életfunkciók fenntartása géppel. És egy fájó mondat: „Lehet, hogy így marad... örökre.”
Az ezt követő hetek és hónapok olyanok voltak, mintha az idő megállt volna. Dániel mindent próbált – orvosi szakirodalom, más városok, más országok specialistái, remény minden szalmaszálba. Kriszti viszont... összetört. Elkezdett fogyni, elvesztette a munkáját, nem aludt, és ha aludt is, rémálmok gyötörték. A ház, egykor a boldogság melegágya, most sötét volt és csendes. Csak Zsófi lélegzése hallatszott a gépeken át.
Egy este, amikor Dániel épp nem volt otthon, Kriszti – teljesen kifacsarva – belépett a lányuk szobájába, leült mellé, és suttogott. Nem szerető szavakat. Keserű, fájdalmas, elkeseredett vádakat.
– Miért nem kelsz fel?! – sírta. – Miért nem segítesz rajtunk?! Én már nem bírom! Elvettél mindent! Az életünket! A férjemet! Magamat!
Amikor ezek a szavak elhagyták a száját, megdermedt. Tudta, hogy amit mondott, kimondhatatlan. Kirohant a szobából, és egész éjjel zokogott.
Kriszti nem tudhatta, hogy Zsófi – ott, mélyen – mindent hallott.
Öt hosszú év telt el. Zsófi immár tizenkét éves lett volna. A világ körülötte továbbforgott – osztálytársai középiskolások lettek, tanultak, nevettek, éltek. Ő viszont egy kórházi ágyban feküdt mozdulatlanul, lehunyt szemekkel, hangtalanul.
De egy délután minden megváltozott.
A házban egy csendes, középkorú ápolónő, Marika segített a mindennapi gondozásban. Aznap is, mint mindig, csendes altatódalt dúdolt, miközben a lepedőt cserélte. Egyszer csak… valami furcsa zajt hallott.
– Zsófi? – suttogta.
Apró, alig észlelhető mozdulat volt az – a szemhéjak remegése. Marika odahajolt. – Zsófi… hallasz engem?
A következő másodpercben a lány szemei lassan felnyíltak.
– Istenem! – sikította az ápolónő. – Dániel! Kriszti! Gyorsan, gyertek ide!
A szülők berohantak a szobába. Amikor meglátták lányuk nyitott szemét, Dániel térdre rogyott a sokktól, Kriszti pedig a kezéhez kapott, mintha álmodna.
– Kincsem… te… te ébren vagy? – rebegte az anya.
Zsófi lassan pislogott, majd egyetlen könny gördült le az arcán. A következő órák eseményei szinte álomszerűek voltak: kórház, vizsgálatok, orvosok döbbent arca. Bár gyenge volt, nem beszélt még, de egyértelműen reagált. Figyelt, érzett, ÉLT.
A gyógyulás nem volt könnyű. Fizioterápia, beszédfejlesztés, sok türelem. A szülők minden percben mellette voltak – Dániel a régi szokás szerint mesélt neki, Kriszti most már újra főzött neki, kézbe adta a rajzeszközöket.
És akkor jött az a nap. Zsófi már képes volt suttogva beszélni. A szoba csendjét egyszer csak megtörte egy váratlan sikoly.
– Menj innen! Tűnj el! – kiáltotta Zsófi, amikor meglátta Krisztit. – Nem akarom látni őt!
Az egész osztályon megfagyott a levegő. Kriszti megállt, mint akit áramütés ért. A lány remegett, arca könnyekbe borult. A kezelőorvos finoman megfogta Zsófi kezét.
– Mi történt, kicsim? Miért nem akarod látni az anyukádat?
Zsófi szemei könnyesek voltak. – Mert… ő... gyűlöl engem – suttogta. – Ott volt, mikor aludtam… mondta, hogy miattam nincs már életük... Hogy tönkretettem mindent...
Az orvos megdermedt. – Te emlékszel rá, mit mondott?
– Mindent hallottam. Akkor is, mikor nem tudtam megmozdulni. Hallottam a szavait… minden nap ott voltál, apa. Te szerettél. De anya... ő csak sírt, aztán egyszer... egyszer azt mondta, bárcsak vége lenne már az egésznek...
Az orvos leült, próbálta feldolgozni a hallottakat. Azonnal beszélni hívta Krisztit és Dánielt.
Kriszti nem értette. Amikor az orvos elmondta Zsófi szavait, ő összeomlott.
– Én... én csak... nem gondoltam komolyan... nem tudtam, hogy hallja! – zokogta. – Úristen, mit tettem?
Este, hosszú gondolkodás után, Kriszti készített egy kis kártyát. Rajzolt rá egy virágot. Belülre egyetlen szó került: „Sajnálom.”
Minden nap készített egyet. Minden nap Marika adta át Zsófinak. A lány eleinte csak nézte őket. Egy hét telt el, mire felnézett, és azt mondta:
– Lehet... beszélhetnénk.
Kriszti belépett a kórházi szobába. Kezében a hetedik kártya – egy kék pillangóval és egy újabb, remegő kézzel írt „Sajnálom” szóval.
HirdetésZsófi már nem fordult el. Csendben nézte az anyját, ahogy óvatosan, szinte hangtalanul leült az ágya mellé. Kriszti szeme vörös volt a sírástól, hangja alig hallható.
– Nem tudom elmondani, mennyire sajnálom… – kezdte. – Tudod, néha az ember annyira szenved, hogy a fájdalma mérgezővé válik. Én így lettem az. Mérgező. A te fájdalmadhoz hozzáadtam a sajátomat… de nem volt jogom.
Zsófi figyelmesen hallgatta.
– Nem gondoltam komolyan, amit akkor mondtam – folytatta Kriszti. – De elmondtam. És ez elég ahhoz, hogy megsértsen, hogy fájjon. És te… te ott voltál. Te hallottad. Minden nap csak azt kívántam, hogy visszatekerhessem az időt.
Zsófi halkan válaszolt:
– Fájt. Nagyon fájt. Azt hittem, nem szeretsz többé.
Kriszti sírva fakadt. – Én mindig szerettelek. Akkor is, amikor azt hittem, már nem tudok szeretni semmit. De ez nem mentség. Csak annyit kérek… kérlek, bocsáss meg nekem, Zsófikám.
A lány hosszú másodpercekig nézte őt, aztán apró, remegő keze megmozdult. Megfogta anyja kezét.
– Megbocsátok, anya – suttogta. – Mert szeretlek.
Kriszti zokogva ölelte át lányát, szinte félve, hogy eltörik. Zsófi nem húzódott el. Az első közös ölelésük öt év után – törékeny, de valódi. Meleg és tisztító, mint a nyári eső.
A következő hónapokban Zsófi napról napra erősödött. Fizioterápiával újra tanult járni – először járókerettel, aztán bottal, végül önállóan. Minden lépése diadal volt. És minden mosolya a házban azt jelentette: az élet visszatért.
Dániel ott volt minden lépésnél. Ösztönzött, nevetett, tanított. Azt mondta:
– Aki ilyen kómából jön vissza, az biztosan szuperhős. Csak most nem köpeny kell hozzá, hanem egy jó cipő!
Zsófi kacagott – igazi, őszinte nevetéssel. A hang, amit annyira hiányoltak.
Kriszti újra elkezdett főzni. Egyik este gulyást készített, mire Zsófi megjegyezte:
– Ez az íz megvolt ám kómában is! Csak akkor nem tudtam szólni, hogy több tejföl kell!
Nevettek mindannyian. A ház, amely éveken át némaságba borult, most újra megtelt hangokkal, élettel, reménnyel.
Kriszti minden este leült Zsófi ágyához, és egy kis naplóból olvasott neki. Az egyik este Zsófi megkérdezte:
– Anya… szerinted velem még történhet valami jó?
Kriszti megsimogatta a homlokát. – Kincsem, a világ legnagyobb csodája már megtörtént: visszatértél hozzánk. Innen bármi lehetséges.
Zsófi lassan bólintott. – Akkor egyszer majd orvos leszek. Hogy segítsek másokon, akik még mindig alszanak…
Az idő telt, és a család újra egy egésszé vált. A múlt fájdalma sosem tűnt el teljesen, de megtanulták szeretettel hordozni. Zsófi újra rajzolt – első műve egy szivárvány volt. Alá ezt írta: „Újra itt vagyok.”
A család megtanulta: még a legnagyobb sötétség után is lehet hajnal. A szeretet nem mindig csendes és tökéletes – de ha őszinte, akkor gyógyít.
És ez a történet, az ő történetük, örökre emlékeztetni fogja őket: hogy mindig van remény. Akkor is, ha előbb meg kell tanulni bocsánatot kérni – és megbocsátani.
