Balázs Ákos a nyári szabadsága alatt végre kiszabadult a természetbe. Mindig is imádta a hegyeket – a csendet, a fenyvesek illatát, a madarak hangját. Ezúttal a Börzsöny egyik kevésbé ismert részén bérelt egy kis faházat. Tökéletes hely volt a kikapcsolódásra, és nem utolsósorban: tökéletes a drónozáshoz.
– Na, nézzük, mit tudsz, kis barátom! – mondta, miközben a drónja propellerei felzúgtak, és a gép felemelkedett a kék ég felé.
A táj lélegzetelállító volt. A fák sűrű zöld lombja közé élesen vágott be egy kis patak, a napfény aranysárgán csillant meg a vízen.
Ákos élvezte a nyugalmat, filmezte a természetet, és elégedetten mosolygott, miközben a képernyőn követte a drón mozgását. Semmi sem jelezte, hogy az a nap más lenne, mint a többi.
De aztán valami megváltozott.
– Mi a fene ez…? – hajolt közelebb a kijelzőhöz.
A drón kamerája egy különös alakot vett észre a távolban. Először nem tudta kivenni, mi az – egy szürke folt, ami pár másodpercre mozdult, aztán eltűnt a bokrok között.
– Valami állat lehet… – motyogta, és közelebb irányította a drónt.
Ahogy jobban ráközelített, a képernyőn egy kis test rajzolódott ki. Egy kutyakölyök… egyedül. Sovány volt, csapzott, és valószínűleg napok óta kóborolt ott.
Ákos szíve összeszorult.
– Ne már… itt, a semmi közepén? Hogy a francba kerültél ide, pici?
Letette a drónt, felmarkolta a kulcsait, és azonnal elindult a helyszín felé, amit a képernyőn látott. A szíve hevesen vert. Néhány perc múlva már a kölyök mellett guggolt.
A kutya remegett. Csontsovány volt, a szőre koszos, és a szemében keveredett a félelem és a kimerültség.
– Hé, nyugi… nem bántalak – suttogta Ákos, miközben óvatosan nyújtotta a kezét.
A kiskutya először hátrahúzódott, de aztán erőtlenül lefeküdt. Ákos leült mellé, levette a pólóját, és bebugyolálta vele a kis testet.
– Jó ég… mennyit lehettél itt egyedül? – kérdezte halkan.
Felvette a kutyát, és óvatosan elindult vele vissza a kocsijához. Az autóban letette az ülésre, és azonnal elindult a legközelebbi állatorvosi rendelő felé.
Az út a rendelőig legalább negyven perc volt. Ákos végig a visszapillantó tükörbe nézett, ellenőrizve, hogy a kiskutya lélegzik-e. A kis test remegett, szinte alig mozdult. A szemei lehunyva, de időnként fájdalmas nyüszítés szakította meg a csendet.
– Tarts ki, kis haver… már nem sok van hátra – suttogta, miközben az ujjaival óvatosan simogatta a kutya fejét.
Amint beért a városba, egyből a legközelebbi állatorvosi klinikát célozta meg. Megállt, kiugrott a kocsiból, és berontott a váróba a pólóba csavart kutyával.
– Kérem, sürgős! Egy talált kölyökkutya, nagyon rossz állapotban van! – kiáltotta a pult mögött ülő recepciós felé.
Egy fiatal állatorvosnő – vékony, rövid hajú, karikás szemekkel – azonnal kijött.
– Jöjjön utánam! Tegye az asztalra! Mi történt vele?
– Erdő közepén találtam. Egyedül. Teljesen lesoványodva. Nem tudom, mióta lehetett ott.
A doktornő tapintott, vizsgált, jegyzetelt.
– Nos… nagyon ki van száradva. Az izomtónusa szinte nulla. A csontjai kirajzolódnak a bőr alatt… de nincs törés, nincs külső sérülés. A szervezete kimerült, de ha most kap infúziót és megfelelő ellátást, jó eséllyel rendbe jön.
Ákos kifújta a levegőt.
– Tehát… életben marad?
– Igen – bólintott a doktornő. – De most nagyon fontos, hogy figyeljünk rá. A következő napok kritikusak lesznek.
Ákos leült a váróban, és percekig csak nézett maga elé. A telefonját néha megemelte, mintha hívni akarna valakit – aztán letette. Végül a doktornő újra kijött.
– Stabilizáltuk. Most infúziót kap, és egy kis tápoldatos kását próbálunk beadni neki. Ön… megtartja?
Ákos tétovázott.
– Őszintén… még sosem volt kutyám. Se macskám. Még egy papagájom sem. Nem tudom, hogy menne-e.
– Nézze – mosolygott a doktornő. – Az, hogy most itt ül, azt mutatja, hogy máris többet tett érte, mint az, aki kidobta. Ha úgy érzi, tud tanulni, segítünk. És ha nem, akkor keresünk neki megbízható gazdát.
Ákos felállt. Odament a vizsgálóhoz, ahol egy kis ketrecben feküdt a kutya. Az infúzió ott lógott mellette, a szeme csukva, de már nem remegett.
– Tudod mit… – mondta halkan, – ha már együtt repültünk drónnal, akkor legyen ez egy új kezdet.
Visszament a pultoshoz.
– Mi kell ahhoz, hogy hivatalosan örökbe fogadjam?
A nő felkapta a fejét.
– Már most eldöntötte?
– Igen. Ő az én kutyám.
Másnap reggel Ákos újra ott volt a rendelőben, alig aludt valamit. Egy termosz kávéval a kezében lépett be, és rögtön a recepciónál kérdezte:
– Hogy van?
A doktornő, aki most már mosolyogva fogadta, bólintott.
– Sokkal jobban. Már meg tudott enni egy kis pépesített tápot. És… amikor meglátta Önt, megcsóválta a farkát.
Ákos szeme egy pillanatra bepárásodott.
– Akkor… azt hiszem, itt az ideje nevet adni neki.
Egy pillanatig gondolkodott, aztán elmosolyodott.
– Legyen Tedi. Tudja, mint a plüssmackó. Mert olyan kis puha és elveszett volt ott az erdő közepén.
– Tedi. – ismételte a doktornő. – Illik hozzá.
Az elkövetkező napokban Ákos minden reggel megjelent, vitte a gyógyszert, hozott játékot, és lassan kezdett hozzászokni ahhoz, amit eddig idegennek érzett: egy kis életért való felelősséghez.
A klinika egyik asszisztense, Mariann, egyszer megjegyezte:
– Ritkán látni ennyire elszánt első gazdát.
Ákos nevetett.
– Én is ritkán érzem magam ilyen… fontosnak.
Néhány nappal később végre hazavihette Tedit. A kiskutya még mindig kicsit bátortalan volt, de már látszott rajta, hogy kezd bízni.
Ákos berendezte a lakást: kis fekhelyet, vizes- és etetőtálat, sőt, egy díszes nyakörvet is vett.
– Na, pajtás, innentől te vagy a lakótársam – mondta, miközben leült mellé a padlóra.
Tedi válaszul az ölébe mászott és az arcába fújta az orrát.
Eltelt egy hónap. Ákos és Tedi napról napra összecsiszolódtak. Sétáltak a közeli parkban, elmentek kutyaiskolába, és egyre több ismeretlen állt meg hozzájuk:
– Milyen szép kutyus! Mi a neve?
– Tedi. És igen, az enyém – válaszolta ilyenkor Ákos, a hangjában egy cseppnyi büszkeséggel.
Hat hónap telt el azóta, hogy Ákos és Tedi egymásra találtak. Már nemcsak gazdi és kutya voltak – hanem barátok, társak, bajtársak. Együtt utaztak, kirándultak, és megosztották az élet minden apró örömét.
Egy este, amikor a kanapén ültek, Tedi a lábánál feküdt, Ákos pedig egy képet nézegetett a telefonján: a drónfelvételt, amin először meglátta azt az apró, mozgó árnyat az erdő szélén.
– Képzeld, ha nem veszem észre… – mondta halkan. – Ha csak elhúzok mellette… Te most nem lennél itt.
Tedi mintha értette volna, felnézett, és megnyalta Ákos kezét.
– De én ott voltam. A megfelelő időben, a megfelelő helyen – folytatta Ákos. – És most te is itt vagy.
A történetük csendben, mégis mélyen íródott tovább. Nem volt benne semmi hangos vagy látványos – csak egy elveszett kutya, egy férfi, aki nem is tudta, hogy szüksége van valakire, és egy barátság, ami túlélte a hideget, az éhséget, és a csendet.
Ez egy olyan történet, amely emlékeztet minket arra, hogy a legnagyobb fordulatok néha a legváratlanabb pillanatokban jönnek. Egy drón, egy magányos kutyakölyök, és egy férfi, aki hitt abban, hogy minden élet számít.
És ami a legszebb: egyikük sem kereste a másikat. De megtalálták egymást.