Egy reggel László az erdőben sétált, a kunyhója közelében, a Mátrában.
A hajnali pára még úgy ült meg a fák között, mint egy álmos álomfoszlány, a nap első sugarai pedig épp csak áttörték a lombkoronát. László, aki évek óta remeteként élt a hegyvidék csendjében, hallgatta a madarak reggeli koncertjét. Léptei puhán simultak bele a mohás talajba, mint akit maga az erdő is ismer már.
Egyszer csak megtorpant.
Egy éles, szívbe markoló vonyítás hasított bele a csendbe, olyan fájdalmas, hogy az embernek borsódzott tőle a háta. László azonnal ledobta a hátizsákját, és óvatosan elindult a hang irányába. Lehajolt, hogy belessen a bokrok alá, közben figyelte, nem roppantja meg a száraz gallyakat.
Az egyik tisztáson szívszorító látvány fogadta.
Egy hatalmas nőstény farkas feküdt ott, egyik mancsa egy csapdába szorulva. A fém durván bevágott a húsba, a bundáját már beszennyezte a száradó vér. A farkas vonított, vergődött, aztán elcsendesedett, mintha már nem lenne ereje többet küzdeni.
– Te jó ég… – suttogta László, és ösztönösen lépett egyet előre, majd rögtön vissza. A farkas felmordult, bundája felborzolódott. A szemében félelem volt, nem gyűlölet.
– Nyugi, nyugi... – próbálta László halkan, szinte suttogva. – Segíteni akarok, érted?
A farkas nem mozdult. Csak lihegett, mintha minden lélegzetvétel fájdalmat okozna. László akkor vette észre valamit, ami mindent megváltoztatott.
A nőstény hasa telt volt, az emlői megduzzadtak – szoptatós állat volt. Ez pedig csak egyet jelenthetett: kölykök várják valahol, talán nem is messze, sírva, éhesen, és ha az anyjuk nem tér vissza, nem élik túl.
– Istenem… – László ránézett a vérző lábra. – Ha most itt hagylak, meghalsz, és a kölykeid is…
Tudta, hogy cselekednie kell. De ugyanakkor nem akarta megkockáztatni, hogy a farkas megtámadja, még ha sérült is. Egy sebesült vadállat képes halálos sebet ejteni, főleg ha sarokba szorítottnak érzi magát.
De a farkas már túl gyenge volt. László összeszedte a bátorságát, leguggolt mellé, és finoman a mancsához nyúlt.
– Ha most rám támadsz, véged van... és én is csúnya véget érhetek – motyogta inkább magának, mint az állatnak. – Szóval ne csináld, jó?
A farkas nem reagált. Csak figyelte őt nehéz, sárgásbarna szemével. László ekkor egyik kezével a fejét tartotta, másikkal próbálta meglazítani a csapda rugóját.
De a szerkezet beragadt. Valószínűleg az állat rángatózása közben sérült meg.
– A fenébe! – szisszent fel, és gyorsan körbenézett. Felkapott egy nagyobb követ, és elkezdte ütögetni a csapda karját.
Ütötte. És ütötte. És végül – egy recsegéssel – a csapda engedett.
A farkas nem mozdult.
László egy pillanatra hezitált, aztán minden erejét összeszedve ölbe kapta az állatot. Nem volt könnyű. Még így legyengülve is nehéz volt, és ő már nem volt fiatal. A kunyhó azonban csak pár száz méterre volt – noha úgy tűnt, mintha órákig tartana az út.
Félúton meg kellett állnia, egyszer, aztán még egyszer. A farkas teste forró volt, de reszketett, mint a nyárfalevél. László zihált, de végül elérte a kunyhó előterét, és letette az állatot a kályha mellé.
Odabent meleg volt, és László gyorsan fát dobott a tűzre. Aztán elővette az elsősegélycsomagját – a katonai múltja most jó szolgálatot tett. Tudta, hogyan kell sebet ellátni, hogyan kell fertőtleníteni, és mit tehet, hogy ne veszítse el az állat a mancsát.
– Ne aggódj, nem hagylak magadra – mormolta, miközben óvatosan lemosta a vért, és bekötözte a lábat. – Szép munka volt, hogy életben maradtál idáig.
A farkas csak halkan nyöszörgött.
A gyógyítás után László egy kis vizet csorgatott egy edénybe, és mellé tette. A farkas szeme lassan lecsukódott.
És László csak ült ott mellette, a padlón, karba tett kézzel, és csendben várt.
Reggel volt, amikor László újra kinyitotta a szemét. Az éjszaka nagy részét ébren töltötte, figyelve a farkast, aki most már nyugodtan feküdt a tűz mellett. A sebesült mancs bekötve, a légzése egyenletes, de az állat még mindig gyenge volt.
Aztán hirtelen egy hang.
Egy finom nyüszítés.
A farkas, mintha felébredt volna a fájdalom ködéből, felemelte fejét, és halkan, elfojtott hangon nyüszített.
– A kölykeid… – suttogta László. – Tudod, hogy mennem kell, igaz?
A farkas szeme Lászlóra szegeződött. Mintha megértette volna.
László gyorsan összeszedte a felszerelését – zseblámpa, kés, kötél, elsősegélycsomag. Elővett egy régi katonalámpát is, amit még az ukrajnai kiképzése során használt. Tudta, hogy nem lesz könnyű. De muszáj volt. Ha a kölykök nem kapnak enni, elpusztulnak.
Kilépett a házból, a reggeli hűvös levegő azonnal megcsípte az arcát.
– A kölykök nem lehetnek messze… – morogta magában, és elindult abba az irányba, ahonnan a farkast hozta.
A vadon ismerős volt számára, hiszen éveket töltött már a Mátrában, és a nyomolvasás sem állt tőle távol. Térden csúszva, bokrok alatt mászva, a fák tövében kutatva haladt előre, figyelve minden apró nyomot: egy elhullott szőrcsomó, egy tappancsnyom, egy letaposott fűszál.
– Ott! – suttogta izgatottan.
Egy vékony nyílás a földben. A bejárat előtt aprócska farkasnyomok. Egy földbe ásott üreg.
Letérdelt a bejárat előtt, és halkan szólongatni kezdett.
Hirdetés– Hé... gyertek elő! Itt vagyok anyátok miatt... Hallotok engem?
Semmi válasz.
Egy perc sem telt el, amikor László hirtelen ötlettől vezérelve elnyújtott, halk farkasvonyítást hallatott. A katonai kiképzés során tanulta meg az állathangok utánzását – akkor még puszta tréfa volt, most életet menthet.
A sűrűből egyszer csak... mozgás.
Egy apró szőrgombóc óvatosan kidugta fejét a lyukból. Majd egy másik. Négyen voltak.
– Nahát, ti csöppségek... – sóhajtott fel László meghatódva. – Micsoda kis bandátok van.
Letette maga mellé a hátizsákját, és elővett egy rongyot. Óvatosan bebugyolálta az első kölyköt, majd sorban a többit is. Egy nagyobb zsákot talált a táskájában, abba rakta őket. Könnyűek voltak, de reszkettek, féltek.
– Semmi baj, kicsikéim. Visszaviszlek titeket anyátokhoz.
Már indulni készült, de megállt.
– Biztos nincs még egy bent?
Lefeküdt a földre, hasra, és óvatosan bekukucskált a lyukba. A sötétségbe meredve halkan szólította:
– Van ott még valaki?
Egy darabig csak figyelt. Aztán elmosolyodott.
– Jól van. Úgy tűnik, megvagytok mind.
Felkelt, a vállára vette a zsákot, és sietve elindult vissza.
A farkas már ébren volt. Mikor László visszaért, a farkas felkapta a fejét. A kölykök a zsákban mocorogni kezdtek, és nyüszíteni.
– Hallod őket, ugye? – kérdezte László.
Letérdelt a tűz mellé, és egyenként kiemelte a kicsiket. Letette őket az anyjuk mellé.
A farkas szimatolt. Egyenként megszaglászta a kicsiket. László visszatartotta a lélegzetét. Egy vadállat, ha a kicsijein idegen szagot érez, képes megtagadni őket.
De ekkor...
A farkas elkezdte nyalogatni a kölyköket. Egyszerűen elfogadta őket. A kicsik azonnal odabújtak, és mohón elkezdtek szopni.
László hátralépett, és leült egy székre. Szeme megtelt könnyel.
– Megcsináltuk... – suttogta. – Ti mind megmaradtatok.
