Ez a 80 éves férfi minden reggel reggelit visz a feleségének az idősek otthonába – és a szíved megolvad, ha megtudod, miért
A nap még csak épphogy kibújt a házak fölött, amikor Gábor bácsi már a város szélén lévő idősek otthonának kapujánál állt. A kezében egy gondosan becsomagolt tálcát tartott, rajta egy kis kanna meleg teával, két szelet pirítós lekvárral, egy lágy tojás, és egy apró vázában egyetlen szál hóvirág. Minden reggel, minden áldott nap, ugyanabban az időben érkezett.
– Jó reggelt, Gábor bácsi – köszöntötte mosolyogva a portás, Zsuzsa néni. – Ma is finom reggeli?– Ahogy mindig – bólintott a férfi szelíd mosollyal. – Anna szereti a házi szilvalekvárt, amit a lányom főzött.
Anna néni, Gábor bácsi felesége, már öt éve élt ebben az otthonban. Alzheimer-kórral diagnosztizálták, és azóta napról napra egyre kevesebb dologra emlékezett. A saját nevét is olykor elfelejtette. De Gábor bácsi számára ez mit sem számított.
– Jó napot, Gábor bácsi – köszöntötte egy fiatal ápolónő, Eszter. – Beviszem Annának a reggelit?– Köszönöm, Eszterkém, de hadd vigyem én. Azt ígértem neki... – A férfi egy pillanatra megállt, és mélyet sóhajtott. – ...hogy mindig együtt reggelizünk.
Míg az otthon többi lakója lassan ébredezett, Gábor bácsi már Anna ágya mellett ült, megigazította a párnáját, és halk hangon mesélni kezdett:
– Képzeld, ma reggel a szomszéd kutyája megint átugrott a kerítésen. Tavaly ilyenkor együtt nevettünk rajta, emlékszel?
Anna némán ült, tekintete a távolba révedt. Nem válaszolt, nem nézett rá, de Gábor bácsi nem adta fel. Óvatosan megsimogatta a felesége kezét.
– Tudod, az esküvőnk napján megfogadtam, hogy jóban-rosszban melletted leszek. És ha már nem is tudod, ki vagyok... én még emlékszem rád.
A történetük évekkel ezelőtt kezdődött. Egy táncmulatságon találkoztak a falusi kultúrházban, és Gábor már akkor tudta, hogy Anna lesz az, akivel megöregszik majd.
– Táncolsz velem? – kérdezte akkor a húszéves fiatalember.– Csak ha nem lépsz a lábamra – válaszolta nevetve Anna.
És nem lépett. Soha.
Az élet persze nem volt mindig könnyű. Volt idő, amikor Gábor elveszítette a munkáját, és Anna két állásban dolgozott, hogy eltartsák a családot. Aztán jött a házépítés, a gyerekek születése, a hétköznapok csendes hősei lettek. De mindig ott voltak egymásnak.
Most, hogy Anna már nem emlékszik ezekre az időkre, Gábor emlékezik helyette is.
– Gábor bácsi – szólította meg ismét Eszter. – Ne haragudjon, de... hadd kérdezzem meg valamit.– Tessék, kedves.– Miért hozza minden reggel ide a reggelit? Hisz... Anna néni már évek óta nem is ismeri fel Önt.
A férfi elmosolyodott. Nem szomorúan, hanem mély, megbékélt szeretettel.
– Mert én ismerem őt.
Eszter elnémult. A válasz olyan egyszerű volt, és mégis annyira megrendítő. Egy mondat, ami többet jelentett bármi másnál: „Én ismerem őt.”
A többi lakó és az ápolók is lassan megismerték Gábor bácsi történetét. Ahogy nap mint nap megjelent, nem keltett feltűnést, nem kérkedett. Csak csendben tette a dolgát, hozta a reggelit, és emlékezett mindarra, amit Anna már nem tudott.
– A felesége... aggódna, ha egyszer nem jönne el? – kérdezte egyszer egy idős úr, Béla bácsi, akivel Gábor sokszor sakkozott.– Nem. Ő már nem tudja, mikor vagyok itt, mikor nem. – A hangja elcsuklott. – De én tudom, hogy itt kell lennem.
A szoba falán egy régi fénykép lógott. Anna és Gábor az esküvőjük napján – boldogan, fiatalon, reményekkel teli. Gábor minden reggel megállt a kép előtt egy pillanatra.
– Ugye emlékszel rá, Anna? A menyasszonyi csokrot háromszor dobtad el, mire sikerült – nevetett halkan. – Mindig is makacs voltál.
Anna továbbra is némán ült. De mintha egy pillanatra elmosolyodott volna. Csak egy villanásnyi időre, de Gábor látta.
És ez neki elég volt.
Ez a történet nem a hangos hősökről szól. Nem a nagy tettekről vagy szenzációs fordulatokról. Hanem egy férfiról, aki soha nem feledkezett meg arról, kit szeret. Még akkor sem, amikor a másik már mindent elfelejtett.
– A szeretet nem attól függ, hogy mit kapunk. Hanem attól, mit adunk – mondta Gábor bácsi egyik nap Eszternek, miközben együtt hajtották le a reggeli után maradt szalvétákat.
És talán ennél többet nem is kell mondani.
A tavasz első napjai már éreztették magukat a levegőben. Az idősek otthonának kertjében lassan kibújtak a krókuszok, és a fák ágain rügyek zöldelltek. Gábor bácsi ugyanúgy érkezett minden reggel, mint mindig, kezében a tálcával, rajta ezúttal epres palacsinta és egy friss kávé.
– Ma különleges nap van – mondta halkan Eszter, amikor Gábor bácsi átvette tőle a konyhán előkészített ételt. – Tudja, mit mutat a naptár?– Március 18. – felelte a férfi, elmosolyodva. – Anna születésnapja.
Az otthonban kis meglepetéssel készültek: az ápolók egy kis csokrot és egy kézzel írt üdvözlőlapot hagytak Anna néni szobájában. De Gábor bácsi valami másra készült.
– Elhoztam neki a kedvenc sálját – mutatta meg halkan Eszternek. – A lányunk kötötte neki, még az unoka születésekor. Talán ma... talán ma ráismer.
A szobában csend volt. Anna néni az ablak felé nézett, az ujjai lassan, ritmus nélkül mozdultak a takarón. Gábor bácsi leült mellé, letette a tálcát, és megsimogatta a felesége arcát.
– Isten éltessen, Anna. Ma van a te napod. – Hangja remegett, de nem a korral – hanem a reménnyel. – Hoztam neked valamit. Emlékszel erre a sálra?
A nő tekintete egy pillanatra az övébe kapaszkodott. Egy hosszú, feszült másodpercig, majd újra elkalandozott.
Hirdetés– Nem baj – suttogta Gábor bácsi. – Akkor én emlékszem helyetted is.
Letette a sálat Anna ölébe, majd elővette a kiskanalat, és elkezdte etetni a feleségét a palacsintával. Közben csendesen mesélt.
– Tudod, amikor 45 évvel ezelőtt a konyhában énekelgettél, miközben a gyerekek lekváros kenyeret kentek, akkor azt gondoltam, ez a boldogság. Nem a pénz, nem a nagy utazások – hanem az, hogy te ott vagy. És most is itt vagy. Talán másképp, de még mindig te vagy.
Anna néni egy darabig hallgatott. Aztán hirtelen megszólalt.
– Te... mindig hozol... epret?
Gábor keze megállt. Felnézett a feleségére, aki most már rá nézett – nem áthatóan, nem biztosan, de valami másképp csillogott a szemében.
– Igen – mondta Gábor bácsi remegő hangon. – Mert te szereted az epret. Ezért.
Anna újra elcsendesedett, de az a pár szó – „mindig hozol epret” – több volt minden addiginál.
Eszter az ajtóban állt, könnyes szemmel. Nem akart belépni, csak megállt, és hallgatta a csendes csodát.
Később, délután, amikor Gábor bácsi már hazament, az ápolók összegyűltek a konyhában.
– Tudjátok – kezdte Eszter –, ma Anna néni valami olyat mondott, amit hónapok óta nem tett. Talán nem is tudta, mit mond, de... Gábor bácsi szeretete átért hozzá. Valahogy.
– Ő nem adja fel – tette hozzá Mari néni, a főnővér. – Nem vár viszonzást. Csak... ad.
– Mert ő tudja, ki Anna – mondta Eszter halkan. – Még akkor is, ha Anna néha már nem tudja, ki ő.
Néhány héttel később egy különleges eseményt tartottak az otthonban: „A szeretet ünnepe” néven. A lakók, ápolók és a családtagok is összegyűltek, hogy együtt töltsenek egy délutánt.
Gábor bácsi ezúttal nemcsak reggel jött. Kora délután visszatért, és egy kis hegedűt hozott magával.
– Régen játszottam rajta – magyarázta. – De Anna mindig szerette a muzsikát. Talán emlékszik a dallamra.
És elkezdte játszani a „Tavaszi szél vizet áraszt” kezdetű dalt. Anna néni ott ült a kerekesszékében, és egy pillanatig úgy tűnt, mintha ismét fiatal lenne. A feje oldalra billent, majd lassan, nagyon lassan, az ujjai megmozdultak. A ritmusra. Mintha tapsolna. Vagy táncolna, ott belül.
– Látod? – suttogta Eszter. – Ő még ott van. A mélyen, valahol. És Gábor bácsi megtalálja.
A történet nem egy nagy hős eposza. Nem kell hozzá semmilyen különleges képesség. Csak egyetlen dolog: szeretni valakit úgy, hogy közben nem várunk semmit cserébe.
Aki mindennap elmondja: „Szeretlek.”Aki tudja, hogy nem fogják visszamondani.De azért elmondja.
Gábor bácsi minden reggel hozza a reggelit. Talán holnap is elfelejti őt Anna. Talán egy napon már a palacsinta sem lesz elég.
De addig... amíg ő tudja, ki Anna – addig a szeretet él.
És ez több, mint bármi más.
