Elvittem a kislányomat meglátogatni a barátnőmet – El sem hittem, mit talált a szobájában
Amikor a négyéves kislányom, Emma könyörgött, hogy hagyjuk el a barátnőm, Lilla házát, tudtam, hogy valami nincs rendben. A félelme olyan volt, amit még soha nem láttam. Bármennyire is szerettem volna megnyugtatni, nem hagyhattam figyelmen kívül a remegő hangjában érezhető sürgetést.
– Emma, ne felejtsd el a kabátodat! – szóltam, miközben felkaptam a kulcsokat a pultról.
– Nem kell, Apa! – kiáltotta vissza, miközben valószínűleg a csillogós cipőit kereste a szekrényben.
Csak mosolyogni tudtam. Emma, mindössze négyévesen, már most is nagyon határozott volt. Nem volt könnyű apának lenni – egyedül nevelni őt sosem volt az. Az exfeleségem, Laura, még azelőtt elhagyott minket, hogy Emma egyéves lett volna. Úgy döntött, hogy az anyaság nem neki való. Azóta ketten voltunk.
Az első év volt a legnehezebb. Emma állandóan sírt, én pedig nem tudtam, mit tegyek. Órákig ringattam, hogy elaludjon, csak azért, hogy percekkel később felébredjen. De végül megtaláltuk a közös ritmusunkat.
Három hónappal ezelőtt találkoztam Lillával. A kávézóban rendeltem a szokásos fekete kávémat, amikor megláttam őt mögöttem a sorban, egy piros sállal a nyakában és egy mosollyal, amit lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni.
– Úgy látom, valami erősebbre lenne szükséged, mint a kávé, – tréfálkozott.
Ez az egyetlen megjegyzés egy teljes beszélgetéssé nőtte ki magát, majd randevú lett belőle. Lilla kedves volt és könnyű volt vele beszélgetni. Emma már kétszer találkozott vele, és úgy tűnt, jól kijöttek egymással. Emma sosem titkolta az érzéseit. Ha valakit nem kedvelt, azt egyértelműen megmondta. Az, hogy mosolygott Lilla jelenlétében, reménnyel töltött el.
– Ott vagyunk már? – kérdezte Emma, miközben az orrát az autóablakhoz nyomta.
– Majdnem, – válaszoltam, próbálva visszafojtani a nevetést.
Ez volt az első alkalom, hogy Lilla házában jártunk. Meghívott minket vacsorára és egy filmnézésre, Emma pedig egész héten erről beszélt.
Amikor megérkeztünk, Emma felsikkantott.
– Van tündérlámpája!
Felnéztem az erkélyre, ahol apró, aranyszínű fények világítottak.
– Tényleg klassz, ugye?
Lilla azelőtt kinyitotta az ajtót, hogy kopogtathattunk volna.
– Sziasztok, gyertek be! Biztos fáztok, – üdvözölt minket mosolyogva.
Emma nem várakozott. Berohant a házba, és a cipői villogtak, akár a tűzijáték.
A lakás olyan barátságos volt, mint Lilla. Egy puha, sárga kanapé állt a szoba közepén, rajta színes díszpárnákkal. A falakat könyvespolcok és bekeretezett fotók díszítették, a sarokban pedig egy apró karácsonyfa ragyogott, annak ellenére, hogy már január közepe volt.
– Ez szuper! – kiáltotta Emma, miközben körbeforgott.
– Köszönöm, Emma, – nevetett Lilla. – Szereted a videojátékokat? Van egy régi konzolom a szobámban, amit kipróbálhatsz, amíg mi befejezzük a vacsorát.
Emma szeme felcsillant.
– Tényleg? Megnézhetem?
– Persze. Gyere, megmutatom, hol van.
Emma eltűnt a folyosón Lillával, én pedig a konyhában maradtam. Az egész helyet betöltötte a fokhagyma és a rozmaring illata, miközben Lilla kivett egy tálca sült zöldséget a sütőből.
– Szóval, – kezdte, miközben a tálcát a pultra tette –, van valami kínos gyerekkori történeted, amit el kellene mesélned nekem?
– Rengeteg van, – nevettem. – De először mesélj te!
– Nos, – kezdte mosolyogva –, amikor hétéves voltam, úgy döntöttem, segítek anyának újra dekorálni a lakást. Mondanom sem kell, hogy a csillámpor és a fehér falak nem passzoltak.
Nevettem, elképzelve a jelenetet.
De mielőtt válaszolhattam volna, Emma megjelent a konyha ajtajában. Az arca sápadt volt, a szemeiben tiszta rettegés tükröződött.
– Apa, – szólt remegő hangon –, beszélnünk kell. Egyedül.
Felhívtam magamhoz, és próbáltam nyugodtan megszólalni.
– Emma, mi történt?
A szemei a folyosó felé kaptak, majd vissza rám.
– Ő rossz. Nagyon rossz.
– Mit értesz ez alatt? Lilla? – néztem hátra, ahol Lilla halkan dúdolva kevergetett valamit a fazékban.
Emma bólintott, és suttogva mondta:
– Fejek vannak a szekrényében. Igazi fejek. Néztek rám.
Fél másodpercig nem értettem.
– Fejek? Miféle fejek?
– Emberfejek! – szipogta, miközben könnyek folytak végig az arcán. – Ijesztőek, Apa. Mennünk kell!
Megrázott, amit hallottam. Emma félelme olyan valóságos volt, hogy nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Azonnal elhagytuk a házat, de nem hagyott nyugodni, amit mondott.
Ahogy kivittem Emmát a házból, a karjaimat szorosan a nyaka köré fonta, mintha csak attól érezte volna magát biztonságban. A kocsihoz érve beraktam az ülésbe, bekapcsoltam a biztonsági övét, és próbáltam megnyugtatni.
– Semmi baj, Emma. Már elmegyünk, rendben?
Csak bólintott, de az arca továbbra is rémült volt. A hátsó ülésen kicsire húzta magát, és az ablakon kifelé bámult, miközben én elindítottam az autót. A kocsi belsejét feszültség töltötte meg, ahogy csendben haladtunk a nagymamájához, az én édesanyámhoz.
Mire odaértünk, Emma egy szót sem szólt. Amint megálltunk, odaszaladt a nagymamájához, aki éppen a tornácon várt.
– Mi történt? – kérdezte anyám aggódva, amikor meglátta Emma remegő alakját.
– Nem tudom pontosan, de valami nagyon megijesztette, – mondtam, miközben lehajoltam Emmához. – Édesem, nagyi vigyázni fog rád, amíg én elintézek valamit. Rendben lesz így?
Emma csak bólintott, és anyámhoz bújt.
Ahogy visszaszálltam az autóba, az elmém zakatolt. Nem tudtam, mit gondoljak. Emma félelme túlságosan valóságos volt ahhoz, hogy csupán gyermeki képzeletnek tekintsem. Bár abszurdnak tűnt, amit mondott, muszáj volt visszamennem és megnéznem, mi történt valójában.
Amikor újra megérkeztem Lilla házához, az ujjaim remegtek, miközben megnyomtam a csengőt. Lilla meglepett arccal nyitott ajtót.
– Te ilyen gyorsan visszajöttél? Mi történt? Emma jól van?
Hirdetés– Igen, jól lesz, – mondtam halkan. – De szeretnék megnézni valamit. Azt mondta, hogy valami furcsa van a szekrényedben.
Lilla arckifejezése értetlenné vált.
– A szekrényemben? Miért?
– Csak szeretném tisztázni. Tudom, furcsán hangzik, de Emma annyira meg volt ijedve, hogy muszáj ellenőriznem.
Egy pillanatig habozott, majd sóhajtott.
– Persze, ha ez megnyugtat téged.
Követtem őt a hálószobájába, és Lilla kinyitotta a szekrényt. Azonnal megláttam, amiről Emma beszélt. Ott voltak: négy műfej, mind különböző arckifejezésekkel. Az egyik egy bohóc volt torz vigyorral, a másik egy vörös szövetbe burkolt arc, amitől valóban hátborzongató lehetett.
Közelebb léptem, és megérintettem az egyiket. Az anyaga puha és rugalmas volt.
– Csak Halloween-maszkok, – mondta Lilla mosolyogva. – Valószínűleg elfelejtettem elrakni őket az ünnep után.
Elnevettem magam, bár még mindig kicsit feszült voltam.
– Emma azt hitte, igaziak. Nagyon megijedt tőlük.
Lilla arckifejezése elszomorodott.
– Szegény kislány. Megértem, miért gondolta ezt. Ezek tényleg ijesztőek egy gyerek számára.
– Meg kell találnunk valami módot, hogy eloszlassuk a félelmét, – mondtam.
– Hagyd ezt rám, – mondta Lilla határozottan. – Holnap meglátogatom, és segítek neki megérteni, hogy ezek nem valódiak.
Másnap délután Lilla megérkezett anyám házához, kezében egy táskát cipelve. Emma még mindig gyanakodva nézett rá, amikor belépett a nappaliba.
– Szia, Emma, – mondta Lilla gyengéden. – Hozhatok neked valami érdekeset?
Emma bizonytalanul bólintott. Lilla előhúzott egy bohócmaszkot a táskájából, és a fejére húzta.
– Nézd csak! Ez nem egy fej, ez csak egy játék! – mondta, miközben hülyéskedett a maszkban.
Emma először tétovázott, de amikor Lilla levette a maszkot, és oda adta neki, óvatosan megérintette.
– Ez csak gumi? – kérdezte Emma.
– Pontosan! Nézd, próbáld meg! – bátorította Lilla.
Emma végül mosolyogva felvette a maszkot.
– Most én vagyok a bohóc! – mondta nevetve.
Lilla tapsolni kezdett.
– Ó, ne! Hol van Emma? Ez egy bohóc!
Emma kacagni kezdett, és a maszkot a fejére húzva ugrándozott. A nevetése megtöltötte a szobát, és a feszültség teljesen elszállt. Lilla kedvessége és játékossága visszahozta a bizalmat Emmában.
Hónapokkal később, miközben a parkban sétáltunk, Emma izgatottan szorította Lilla kezét.
– Lilla anyu, mehetünk a hintákhoz? – kérdezte.
Lilla mosolya meleg és szeretetteljes volt.
– Persze, kicsim, menjünk.
Ahogy néztem őket, rájöttem, hogy az a pillanat, ami szétszakíthatott volna minket, végül közelebb hozott minket egymáshoz. Emma és Lilla közötti kapcsolat erősebb volt, mint valaha, és én hálás voltam ezért a kis családért, amit építettünk.
