Elmentem, hogy hazahozzam a feleségemet és az újszülött ikreinket a kórházból — csak a babák és egy levél vártak rám
Amikor megérkeztem a kórházba, hogy hazahozzam a feleségemet és az újszülött ikreinket, szívszorító látvány fogadott: Zsuzsa eltűnt, csak egy rejtélyes levelet hagyott hátra. Miközben próbáltam gondoskodni a babákról és kideríteni az igazságot, sötét titkok tárultak fel, amelyek darabokra szaggatták a családunkat.
Ahogy vezettem a kórház felé, a léggömbök vidáman pattogtak mellettem az anyósülésen. Mosolyom letörölhetetlen volt. Ma hazahozom a lányokat!
Alig vártam, hogy lássam Zsuzsa arcát felragyogni, amikor meglátja a gyerekszobát, a vacsorát, amit főztem, és a bekeretezett képeket a kandallón. Megérdemelte az örömöt a hosszú kilenc hónap után, tele hátfájással, reggeli rosszullétekkel és az anyám véget nem érő véleményeivel.
Ez volt minden álmunk betetőzése.
A nővéreknek integettem az állomáson, miközben siettem Zsuzsa szobájába. De amikor beléptem az ajtón, megdermedtem.
A lányaim békésen aludtak a kiságyukban, de Zsuzsa sehol sem volt. Azt hittem, talán kiment levegőzni, de aztán megláttam a levelet. Reszkető kezekkel bontottam ki.
„Viszlát. Vigyázz rájuk. Kérdezd meg anyádat, MIÉRT tette ezt velem.”
A világ elhomályosult, ahogy újra és újra elolvastam. A szavak nem változtak, nem alakultak valami kevésbé szörnyűvé. Hideg borzongás futott végig rajtam, mintha megdermedtem volna.
Mit jelentett ez? Miért… nem, ez nem történhetett meg. Zsuzsa boldog volt. Boldog volt, nem igaz?
Egy nővér lépett be egy jegyzetfüzettel.
– Jó reggelt, uram, itt van a zárójelentés...
– Hol van a feleségem? – vágtam a szavába.
A nővér habozott, ajkát harapdálva.
– Ma reggel jelentkezett ki. Azt mondta, ön tud róla.
– Hová ment? – dadogtam, miközben a levelet lengettem. – Mondott valamit? Szomorúnak tűnt?
A nővér ráncolta a homlokát.
– Csak csendes volt. Ön tényleg nem tudott róla?
Megráztam a fejem.
– Semmit sem mondott… csak ezt a levelet hagyta.
Zavartan és a lányaimat szorosan tartva hagytam el a kórházat.
Zsuzsa eltűnt. A feleségem, a társam, az a nő, akiről azt hittem, ismerem, szó nélkül eltűnt. Csak két apró lányt, széttört álmaimat és egy sötét üzenetet hagyott hátra.
Amikor hazaértem, anyám, Mária, már a tornácon várt, kezében egy tepsis rakott krumplival. A sajtos krumpli illata áradt felém, de nem nyugtatta meg a bennem tomboló vihart.
– Ó, hadd lássam az unokáimat! – kiáltotta, miközben letette az ételt, és felém indult. – Gyönyörűek, Bence, egyszerűen gyönyörűek.
Hátraléptem, védelmezően tartva a hordozót.
– Nem most, anya.
Arca elkomorult, zavart tükrözve.
– Mi történt?
Felemeltem a levelet.
– Ez történt! Mit tettél Zsuzsával?
Mosolya eltűnt, és remegő ujjaival vette át a levelet. Szeme elhomályosult, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha elájulna.
– Bence, fogalmam sincs, miről beszél – mondta végül. – Zsuzsa… mindig érzelmes volt. Talán csak…
– Ne hazudj nekem! – A szavak kitörtek belőlem, hangom visszhangzott a tornácon. – Sosem kedvelted őt. Mindig találtál valami kifogást, hogy kritizáld…
– Én csak segíteni akartam! – felelte zokogva, könnyei végigcsorogtak arcán.
Elfordultam, gyomrom háborgott. Már nem bíztam az ő szavaiban. Bármi is történt köztük, az kergette el Zsuzsát. És most nekem kellett összeszednem a darabokat.
Aznap este, miután lefektettem Lilla és Jázmin nevű lányaimat, a konyhaasztalnál ültem, egyik kezemben a levéllel, a másikban egy pohár whiskyvel. Anyám tiltakozása visszhangzott a fülemben, de nem hagyták elnyomni az egyetlen kérdést, amely újra és újra felbukkant: Mit tettél, anya?
Elkezdtem nyomozni, mind a múltban, mind fizikailag. Átkutattam Zsuzsa dolgait.
Az egyik szekrény alján találtam egy ékszeresdobozt. Alatta egy cetli lapult. Amikor kihúztam, és megláttam, hogy anyám kézírása van rajta, a szívem zakatolni kezdett:
„Zsuzsa, sosem leszel elég jó a fiamnak. Csapdába ejtetted ezzel a terhességgel, de ne hidd, hogy át tudsz verni. Ha törődsz velük, hagyd el őket, mielőtt tönkreteszed az életüket.”
A papír kihullott a kezemből. Ezért ment el. Ezért hagyott hátra mindent.
Még aznap éjjel szembesítettem Máriát. Az arca elsápadt a levél láttán, de nem tagadott. Kiutasítottam az életemből, de a fájdalom továbbra sem enyhült.
Hetek, hónapok teltek el Zsuzsa nélkül. A lányok első születésnapján a fájdalom még mindig ott volt, de a kopogás az ajtón mindent megváltoztatott.
Ott állt Zsuzsa, karjában egy ajándékzacskóval.
– Sajnálom – suttogta könnyek között.
Megbocsátottam. Elkezdődött a gyógyulás. Nehéz volt, de a közös szeretet, amely a gyermekeink iránt érzett, elégnek bizonyult, hogy újraépítsük a családunkat.