ELBÚCSÚZTAM A K-9-ES TÁRSAMTÓL Sosem sírtam. Nem, amikor szolgálat közben golyót kaptam. Nem, amikor a házasságom szétesett, mert mindig a munka volt az első. Még akkor sem, amikor az öregem meghalt. De ma este, a Kanapémon ülve, Rex fejével az ölemben, nem tudtam megállítani a könnyeket. A légzése lassú volt, egyenetlen. Az állatorvos azt mondta, Itt az ideje—a teste feladja, és itt tartani önző lenne. De hogy a fenébe kellett volna elengednem a valaha volt legjobb társamat? Rex nem csak egy kutya volt. Többször mentette meg az életemet, mint amennyit meg tudtam számolni. Kétszer akkora gyanúsítottakat szedett le, drogokat szimatolt, eltűnt gyerekeket talált—a fenébe is, bátrabb volt, mint a tisztek fele, akikkel együtt dolgoztam. És most itt volt, összegömbölyödött ellenem, az egykor erős váz vékony és gyenge, a szeme fáradt, de bizakodó. "Te jó, haver," suttogtam, simogatta a bundáját. "Jobb, mint jó.” A farka egyszer megütötte-lassan, de ott. Egy gyenge kísérlet arra, hogy megvigasztaljon, amikor nekem kellett volna erősnek lennem. A tenyeremmel letöröltem az arcomat, de ez nem állította meg a mellkasom remegését. A ház úgy érezte, túl csendes, túl csendes, mintha már tudta, hogy nem jön vissza az állatorvos holnap. Lehajoltam, a homlokomat az övéhez nyomtam. "Szeretlek, haver" - fojtottam el. "Találkozunk a másik oldalon.” Ezután ...A folytatásban minden kiderül! 🐶lásd az első megjegyzést👇🏼

A légzése lassú volt, egyenetlen. A teste időnként megremegett, és amikor megsimogattam a fülét, alig észrevehetően megpróbált odabújni a kezemhez. Az állatorvos azt mondta, eljött az idő – a szervezete kimerült, és önzőség lenne tovább szenvednie hagyni. De hogy a fenébe kellett volna elengednem azt, aki a valaha volt legjobb partnerem volt?

Tizenegy év. Ennyi ideje volt mellettem.

Az első közös bevetésünk épp olyan élesen élt bennem, mintha tegnap lett volna. Éjszaka volt, egy sötét sikátorban lapultunk. Hallottam, ahogy a szíve ugyanolyan gyorsan ver, mint az enyém, miközben az utasításaimra várt. Aztán egy mozdulatomra, hangtalanul indult, és másodpercekkel később már a földre terítette a fegyveres gyanúsítottat. Aznap este megtanultam, hogy bárkiben kételkedhetek – de benne soha.

Rex hűsége sosem ingott meg. Amikor mindenki más elhagyott, ő maradt. Ott volt, amikor éjjelente hazajöttem a munka után, vérrel és füsttel átitatva. Nem kérdezett semmit, nem ítélkezett. Csak odafeküdt mellém, és a tekintetéből kiolvashattam: "Minden rendben lesz, társam."

Emlékszem arra a napra is, amikor megsérült. Egy droglabort derítettünk fel, és egy férfi váratlanul ránk támadt egy késsel. Rex a fegyveres és közém vetette magát. Soha nem hallottam még olyan fájdalmas vonyítást, mint amikor a penge a vállába fúródott. De nem állt meg. Az utolsó erejével is védett engem, amíg meg nem érkezett az erősítés. Aznap este egy hajszál választott el attól, hogy elveszítsem őt. De ő túlélte, mert tudta, hogy szükségem van rá.

És most… most én voltam az, akinek el kellett engednie.

— Még egy őrséget, haver? — kérdeztem halkan, a könnyeimmel küszködve. Az ujjaim végigsimítottak az őszbe vegyülő fekete bundáján.

A farka utoljára megrezzent. Egy halk, elhaló sóhaj hagyta el az ajkát.

Majd csend lett.

A kezem ökölbe szorult, és a szívem összetört.

Vége volt.

De tudtam, hogy ott, valahol túl az árnyakon, ahol az igazán hűséges lelkek pihennek, Rex még mindig őrködik.

Mert egy jó rendőr sosem hagyja el a társát.

És ő mindig a társam marad.