Éjszaka a sebész megmentette a cigányasszonyt és a kisbabáját… Reggel pedig, amikor belépett a fia szobájába, térdre rogyott a látottaktól!
– „Nyissa ki, könyörgöm, nyissa ki!” – a női hang élesen hasított bele a fagyos éjszaka csendjébe, mintha egy kétségbeesett madár verdesett volna az ajtó előtt. A gyenge, sírásra emlékeztető hang, amit a nőé elnyomott, gyereké lehetett. Zoltán, a 35 éves sebész, egy Budapest melletti kisvárosban élt, és épp a nappalijában ült, egy régi, elnyűtt kanapén, kezében kihűlt gyógyteás bögrével.
Odakint tombolt a februári hóvihar, a szél úgy csapkodta az ablakot, mintha valaki szánt szándékkal dobálna havat az üvegnek. Már előtte is érzett valami különös neszt – talán lépések az ablak alatt, talán egy halk kiáltás –, de fáradtságának tudta be. Most viszont kétség sem fért hozzá: valaki ott állt az ajtó előtt és segítséget kért.
Zoltán hirtelen felpattant, csaknem kilöttyintve a teát a fakó szőnyegre, és az ajtóhoz rohant. A gondolatai vadul cikáztak: Ki lehet ilyenkor odakint? Talán baleset történt a közeli úton? Esetleg valaki eltévedt a hóesésben? Netán valakinek sürgős orvosi segítség kell?
– „Máris! Tartson ki!” – kiáltott vissza, miközben a köntöse zsebében keresgélte a kulcsot. Kinyitotta az ajtót, mire jeges szélroham csapott be, szinte fellökte őt. Az ajtóban egy fiatal nő állt, rongyos pokrócba burkolva, alóla kilátszott a nedves, hosszú szoknya. A lába mellett egy átázott táska feküdt, a karjaiban pedig egy aprócska kisfiú, aki sírástól elgyötörten, reszketve kapaszkodott anyja nyakába.
– „Ne haragudjon... csak éjszakára... nagyon fázunk…” – suttogta a nő, alig kapva levegőt a hidegtől. – „Eleredt a hó, nem jutottunk tovább, senki nem nyitott ajtót…”
Zoltán látta, hogy a nő ujjai lilák, és a hóvihar vadul csapdossa az arcát. Ráadásul az ékszerei – a kezén a fémes karperecek és a nyaklánc –, valamint a kiejtése, világossá tették: cigányasszony lehet. Tudta, hogy a környékbeliek előítéletesek az ilyen emberekkel szemben. De ő orvos volt. Embereket mentett, nem kérdezte, honnan jöttek. És emberként sem tudta volna becsukni az ajtót egy reszkető anya és a kisgyermeke előtt.
– „Gyorsan befelé!” – szólt határozottan, hátralépve, hogy beengedje őket. – „Vigyázzon, a küszöb magas, el ne essen.”
A nő megtántorodva lépett be, egyik kezével felkapva a táskát, a másikkal szorosan magához ölelte a kisfiút. Zoltán becsukta az ajtót, elzárva a hóvihart, majd leakasztotta a régi kabátját, és a nő vállára terítette.
– „Mindjárt keresek valami szárazat. A kisfiú hogy van?” – kérdezte, és a gyerekre nézett, aki még mindig sírdogált, anyja mellkasába fúrva arcát.
– „Nagyon átfagyott. Egész úton sírt.” – rebegte a nő, miközben betakarta a gyereket a kabáttal. – „Köszönöm… el sem tudja képzelni, mennyit jelent ez…”
A nő sötét, nagy szemeiben félelem és fáradtság tükröződött. Fiatal volt, húsz körül járhatott, de az arca mintha már sokat megélt volna. A ruhája egyszerű, lábán ócska csizmák, amik megkeményedtek a rájuk fagyott hótól.
– „Jöjjön, ott meleg van” – mutatott Zoltán a nappali felé, ahol egy állólámpa meleg fénye világított. – „Felteszem a teavizet. Mindkettőjüknek fel kell melegedni.”
A nő bólintott, kissé bizonytalanul indult előre, karjában a kisfiúval. Zoltán ekkor vette észre a baba arcát, amint kibukkant a pokróc alól – sápadt volt, az ajka kékesen árnyalt. Veszélyes lehetett az ilyen mértékű kihűlés. Azonnal megérezte: nincs vesztegetni való idő.
– „Üljön le, adok törölközőt meg pokrócot” – mondta, és a kanapéra mutatott. A nő lehuppant a szélére, mintha attól félne, hogy túl sok helyet foglal el. Zoltán közben a kamrába sietett, ahol tiszta törölközőket és meleg pokrócokat tartott. Ahogy elhaladt a lépcső alatt, hallotta, hogy a felső szintről köhögés hallatszik.
Dénes, a tizenkét éves fia, néhány napja erős hörghuruttal küszködött. Zoltán próbált lavírozni a kórházi műszakok és a beteg gyerek között. Megtorpant, hogy hallgatózzon, de a köhögés alábbhagyott. Talán újra elaludt.
Mire visszatért, a nő még mindig a kanapén ült, a kisfiút magához szorítva. Szótlanul vette át a törölközőket, hálásan bólintott. Zoltán felrakta a teavizet, aztán leült mellé.
– „Megnézhetem a gyermeket? Csak óvatosan. Orvos vagyok.”
A nő hezitált, de aztán bólintott. Átadta a kisfiút, aki ekkorra már alig mocorgott. Zoltán gyengéden kibontotta a pokrócot, megérintette a kicsi mellkasát.
– „A légzése gyenge, de egyenletes. A homloka jéghideg. Kihűlt, de ha most melegítjük, és kap egy kis meleg folyadékot, rendbe jöhet.” – próbálta megnyugtatni mindkettejüket. – „Hogy hívják őt?”
– „Martin” – felelte a nő halkan. – „Holnap lesz egyéves…”
A hangja elcsuklott. Mintha arra gondolt volna, hogy ez a nap ünnep lehetne – nem túlélésért való küzdelem. Zoltán bólintott, elővett egy lavórt, és langyos vizet hozott, hogy átdörzsölhessék a kisfiút. A gyerek lassan kezdett nyugodni, néha pislogott, tekintete félelemmel teli volt, de nem sírt már.
– „Hozok neki valami szárazat” – ajánlotta Zoltán. – „Maradt néhány ruha Dénes korai időszakából. Kicsit nagy lesz rá, de jobb, mint ez a vizes.”
Felment a nyikorgó lépcsőn, benézett a fia szobájába. Dénes aludt, de az arca vörös volt a láztól. Zoltán aggódva megérintette a homlokát – még mindig meleg. „Ha reggelre sem múlik el, be kell vinnem az orvoshoz” – gondolta. Kivette a szekrényből az apró pizsamát és egy meleg pulóvert Zsófinak – a nőnek –, majd visszatért a nappaliba
Zsófi épp akkor törölgette Martin arcát a meleg vízzel, mikor Zoltán visszaért. A kicsi már nem sírt, csak halk nyögésekkel reagált, ha túl hideg vagy túl meleg érte a bőrét.
– „Tessék, ez itt egy pizsama a fiam régi ruhái közül” – nyújtotta át. – „Rá nagy lesz, de puha és meleg.”
Zsófi hálás mosollyal vette el. Arcán még ott ült a fáradtság, de már nem remegett annyira.
– „És ez itt egy meleg pulóver magának. Ha akar, felveheti, amíg megszárad a többi.”
– „Köszönöm. Annyira kedves… nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg…”
– „Ne is törje rajta a fejét” – vágott közbe Zoltán. – „Először melegedjenek meg. Aztán majd meglátjuk.”
Miután Zsófi ráadta Martinra a túlméretezett pizsamát, Zoltán készített neki meleg teát – gyerekeknek való gyógynövényeset, amiből még maradt otthon. Meleg vízbe mártott cumisüveget készített, majd Martin kezébe adta. A kisfiú először meglepetten nézett rá, aztán nagyot kortyolt.
– „Jól csinálja” – dicsérte Zsófi halkan. – „Martin még sosem volt ilyen nyugodt idegenek közt.”
– „Valószínűleg ráérzett, hogy itt biztonságban van” – felelte Zoltán, miközben elővette a hűtőből a tegnapi maradék borscsot. – „Evett ma egyáltalán valamit?”
– „Pár kekszet… Reggel óta nem volt mit.”
Zoltán bólintott. A leves felkerült a tűzhelyre, mellé egy serpenyő fekete kenyérszeletekkel. Amíg az étel melegedett, ő visszament a nappaliba, ahol Zsófi most már Martin hátát simogatta, a gyermek félig lehunyt szemmel nézett maga elé.
– „Azt hiszem, kezd megnyugodni” – mondta a nő, miközben finoman megcsókolta kisfia homlokát. – „Tényleg nem tudom, mit tettünk volna, ha maga nem nyit ajtót…”
– „Ezen ne is gondolkozzon. Az a fontos, hogy most itt vannak.”
Zoltán leült, és csak nézte őket néhány másodpercig. Zsófi arca szelídebb lett, de a szemében még mindig ott ült valami mély, elfojtott szomorúság.
– „Honnan jöttek?” – kérdezte végül halkan. – „Ha nem titok.”
– „Kis faluból jöttünk… Pest megyéből. A nagybátyámhoz indultunk Pestre, de a busz lerobbant, és senki nem segített. Gyalog indultunk tovább, aztán jött ez a hóvihar.”
– „A nagybátyja tudja, hogy jönnek?”
– „Régen beszéltünk. A számát már nem veszi fel senki. Csak azt mondta, ha egyszer eljutok oda, segít munkát találni. Nem volt más választásom…”
Zoltán bólintott. Nem kérdezett tovább, látta, hogy minden szó fájdalmas visszaemlékezés.
– „A férje?”
Zsófi lesütötte a szemét.
– „Elhagyott. Még Martin születése előtt. Odesszába ment. Azóta se híre, se hamva.”
Zoltán nagyot sóhajtott. Hányszor hallott már hasonló történeteket az ügyelet alatt – fiatal nők gyerekekkel, egyedül, elárulva, elfelejtve.
A leves közben elkészült. Zoltán egy tálat és kenyeret vitt a nappaliba.
– „Egyen, meleg még. Én majd nézem Martint.”
Zsófi tétován nyúlt a kanálért, mintha attól félne, hogy túl sokat kér. A gyomra azonban nem hazudott – két kanál után gyorsabban kanalazta, mintha hetek óta nem evett volna rendesen.
Martin lassan elszenderedett. Zoltán bebugyolálta egy meleg pokrócba, és óvatosan a kanapéra fektette. Amikor Zsófi végzett az evéssel, halk hangon megkérdezte:
– „Hol aludhatunk?”
– „Az irodámban lent van egy kihúzható kanapé. Ott meleg van, és Martin is elfér maga mellett. Felviszek egy párnát meg friss ágyneműt.”
Zoltán gyorsan előkészítette a helyiséget, aztán segített Zsófinak lefektetni Martint. A kisfiú a puha takaró alatt megnyugodva lélegzett, és még álmában is a cumisüveget ölelte.
– „Ne haragudjon, hogy betolakodtam…” – suttogta Zsófi, miközben a gyermeke mellett guggolt. – „Tényleg nem volt már hova mennünk.”
– „Nem tolakodott be” – felelte Zoltán határozottan. – „Én engedtem be. És örülök, hogy így tettem.”
Mielőtt felment volna az emeletre, még egyszer ránézett Martinra. A gyerek most már békésen aludt, a hóvihar hangja pedig távoli zúgásnak tűnt csupán.
Zoltán benézett Déneshez. A fiú még lázas volt, de aludt. Zoltán beadta neki az orvosságot, megmérte a hőjét – 38,2. Nem rosszabb, mint korábban, de reggelre le kell mennie. Lefeküdt a saját ágyába, de alig tudott elaludni. Csak nézte a plafont, gondolkozott: vajon mit tartogat a holnap?
Álmában hosszú kórházi folyosón sétált. A távolból Zsófi közeledett, karjában Martinnal, mellettük Dénes. Mindannyian mosolyogtak, ő pedig próbált mondani valamit, de nem jött ki hang a torkán…
Másnap reggel Zoltánt gyereknevetés ébresztette. Álmosan pislogva nézett az órára: majdnem kilenc. Az alsó szintről halk kiáltások szűrődtek fel.
– „Martin, ne menj oda, megütöd magad!” – hallotta Zsófi hangját.
Zoltán gyorsan kelt fel, megdörzsölte a szemét, és lesietett a nappaliba. Az ott látott kép mosolyt csalt az arcára: Martin, már száraz pizsamában, bizonytalanul lépegetett a szőnyegen, kacagva próbált felfedezni mindent, amit csak ért. Zsófi gyors léptekkel követte, nehogy nekimenjen a lépcsőnek.
– „Jó reggelt” – köszöntötte a nő kissé zavartan, amikor meglátta Zoltánt.
– „Jó reggelt” – ásított vissza ő is, álmosan, de mosolyogva. – „Nem kell elnézést kérni, a gyerekek mindig ilyenek.”
Ekkor Dénes is megjelent a lépcső tetején, pokrócba bugyolálva, kócos hajjal. Arcán halvány pír, szemei már nem annyira fáradtak.
– „Apu, kik ezek?” – kérdezte óvatosan.
– „A vendégeink, Dénes. Ismerd meg Zsófit és a kisfiát, Martint. Tegnap éjjel megmentettük őket a hóviharból.”
HirdetésDénes köhögött egyet, aztán elmosolyodott. Odament, és leguggolt Martin elé, aki épp egy papucsot rágcsált.
– „Szia, te pici, miért vagy ilyen apró?” – viccelődött. Martin felnézett rá, nevetett, és odamasírozott hozzá, mint egy kis pókember.
Zsófi figyelte őket, arcán vegyes érzésekkel – örömmel, de aggodalommal is. Vajon nem zavarják őket? – kérdezte magában. De Dénes mosolya, Martin kacagása, és Zoltán nyugodt jelenléte megnyugtatták.
– „Megcsinálom a reggelit” – ajánlotta Zoltán. – „Dénes, ha szeretnél, vigyázhatsz Martinra egy kicsit. Zsófi, jössz segíteni?”
– „Természetesen. Csak lefektetem Martint egy percre.”
– „Hagyd csak itt. Dénes majd figyel rá.”
– „Tényleg figyelek, anya... ööö... izé, Zsófi” – javította ki magát a fiú pirulva.
A konyhában Zoltán elővett tojást, krumplit és házi kolbászt. Zsófi azonnal segíteni kezdett – megmosta a zöldségeket, előkészítette a serpenyőt.
– „Köszönöm, hogy itt lehetünk. Nem tudom, meddig... de igyekszem megoldást találni.”
– „Ne siessen sehová. Maradjanak, amíg csak szeretnének. Ha akar, elviszem önöket a városba, a rokonokhoz, ha mégis elérné őket.”
Zsófi bólintott, de nem szólt. Látszott, hogy nem akar újra az ismeretlenbe ugrani. Reggelire tojásrántotta, sült kolbász és forró tea készült. Martin a régi gyerekülésben üldögélt, amelyet Dénes leporolt a kamrából. A kicsi jó étvággyal csipegette a kenyérhéjat, miközben a két fiú – a betegesen félénk Dénes és a rakoncátlan Martin – egyre jobban összemelegedtek.
Reggeli után Zsófi elmosogatott, Zoltán pedig elvitte Dénest a kanapéra pihenni. Megmérte a lázát – 37,2 –, már jobb. Elővette a gyógyszereket, de közben megkérdezte:
– „Szeretnél valamit a boltból, fiam?”
– „Sok finom dolgot!” – nevetett Dénes. – „De ne rohanj, még köhögök.”
Zsófi közelebb lépett.
– „Ha már úgyis a városba megy… elvinne minket is?”
– „Természetesen” – bólintott Zoltán. – „Majd a szomszéd nénit megkérem, nézzen rá Dénesre egy órára.”
Elindultak hármasban – Zoltán, Zsófi és Martin – a havas úton a város felé. Az első állomás az autóval az volt, ahol a nagybácsi lakcíme szerepelt. De a ház helyén csak egy építkezés állt, és a portás röviden közölte:
– „Két éve lebontották. Azóta senki.”
Zsófi elsápadt, és könnyeivel küszködött. Martin nyöszörögni kezdett az ölében.
– „Haza kéne mennünk…” – suttogta.
Zoltán rá nézett. Elszántság és kétségbeesés keveredett benne. Nem hagyhatta őket így.
– „Zsófi... maradjanak nálunk. A ház nagy, és Dénesnek jót tesz a társaság. Segíthet itthon, nem kell fizetni semmit.”
Zsófi szeme megtelt könnyel.
– „Nem akarok visszaélni a kedvességével…”
– „Nem visszaélés. Ez... emberi gesztus.”
Hazatérve Dénes örömmel fogadta őket:
– „Ugye maradnak még?”
Zsófi elmosolyodott.
– „Maradunk egy kicsit.”
És ebből a „kicsiből” hónapok lettek.
Zsófi főzött, takarított, varrt, közben Zoltán segített neki elindítani a hivatalos papírok ügyintézését. Martin már Zoltánt is „papa”-ként kezdte emlegetni. Dénes testvérként bánt vele, tanítgatta, vigyázott rá.
Egy nyári estén Zsófi így szólt a tornácon ülve:
– „Emlékszik arra a hóviharra?”
– „Mintha tegnap lett volna.”
– „Akkor azt hittem, csak épp túlélünk. Most először érzem, hogy élek.”
Zoltán rámosolygott.
– „És én is.”
A boldogság nem jött egyik pillanatról a másikra. De eljött. Csendesen. Szelíden. Biztonságban.
Ők négyen pedig, bár a világ nem hívta őket családnak – mégis azok lettek.
