Egyéves évfordulós vacsoránk volt az étteremben, amikor a párom kirohant, ordítva: „MEGINT MEGTETTE!”

Egyéves évfordulós vacsoránk volt az étteremben, amikor a párom kirohant, ordítva: „MEGINT MEGTETTE!”

Egy romantikus vacsora a barátommal, a szüleim vigyáznak a fiamra – mi mást kívánhatnék? Mégis, a tökéletesnek induló este drámai fordulatot vett, amikor a párom hirtelen felkiáltott: „Megint megtette!” és kirohant az étteremből.

„Megint megtette!” – visszhangzott Balázs hangja az étteremben, minden beszélgetés abbamaradt, és minden fej felé fordult.

Egy pillanatra megdermedtem, a villám a levegőben maradt. Mi történik? Miért kiabál Balázs? És miért rohant ki a hátsó kijárat felé?

Engedj meg egy kis visszatekintést.

Ez az este tökéletesnek ígérkezett. Balázzsal az egyéves évfordulónkat ünnepeltük – már egész héten alig vártam. A négyéves fiam, Levente is velünk volt, de a szüleim – a megmentőim – eljöttek, hogy vigyázzanak rá. Egy pár asztallal arrébb ültek, így Balázzsal zavartalanul élvezhettük a vacsorát, miközben ők szemmel tartották Levit.

Az étterem kellemes és meghitt volt, az asztalokon pislákoló gyertyák fénye világította meg a helyet. Halk beszélgetések és koccintások hangja töltötte be a levegőt.

Még a kedvenc piros ruhámat is felvettem – azt, amire Balázs egyszer azt mondta: „Ebben olyan vagy, mint egy tündér.” Balázs azonban a szokásosnál is feszültebbnek tűnt. Folyton mocorgott a székén, tekergette a szalvétáját és idegesen nézett körbe, mintha bármelyik pillanatban történhetne valami.

– Jól vagy? – kérdeztem, miközben átnyúltam az asztalon, hogy megfogjam a kezét.

– Persze – válaszolta gyorsan, és egy erőltetett mosolyt villantott. – Csak… minden rendben.

A lába idegesen dobolt az asztal alatt. Gyanakodva néztem rá, de nem akartam tovább faggatni. Talán csak ideges – bár fogalmam sem volt, miért.

A pincér odajött, hogy felvegye a rendelésünket, de Balázs ekkor furcsa kérdést tett fel:

– Elnézést, van biztonsági kamera az étterem körül?

A pincér meglepetten pislogott. – Hát… nem tudom. Megkérdezhetem a főnököt.

– Nem szükséges – legyintett Balázs. – Csak kíváncsi voltam.

Felvontam a szemöldököm. – Miért kérdezed ezt?

– Semmi különös – vonta meg a vállát.

Pár perccel később újabb furcsa kérdést tett fel a pincérnek:

– A kinti rész le van foglalva valami eseményre?

– Nem, uram, nyitva van a vendégek számára. Miért kérdezi?

– Csak úgy – mondta Balázs, de megfigyeltem, hogy a poharához még hozzá sem nyúlt.

– Balázs, komolyan – suttogtam halkan, miközben közelebb hajoltam hozzá. – Mi bajod van?

Megrázta a fejét. – Nem tudom megmagyarázni. Csak… rossz érzésem van.

– Rossz érzés? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Tudom, hülyén hangzik – mondta, és rám nézett. – De olyan, mintha valami történni készülne.

Éppen válaszolni akartam, amikor apám felállt az asztaltól, és elindult, valószínűleg telefonálni. Balázs szinte ragadozóként követte a tekintetével, miközben a keze görcsösen szorította a szalvétát.

– Balázs, ne csináld – suttogtam. – Kezdesz megijeszteni.

Ekkor történt a baj.

Balázs hirtelen felpattant, olyan erővel, hogy a szék felborult mögötte. A szeme tágra nyílt, és kiáltott:

– Megint megtette!

– Mi? – kezdtem volna kérdezni, de ő már rohant is.

A szívem a torkomban dobogott, miközben a kinti terasz felé fordultam, próbálva kitalálni, mi történhetett.

Ekkor vettem észre. Levente kisautója… a medencében lebegett.

A borzalmas emlékek azonnal rám törtek.

Második rész:

Majdnem egy évvel korábban történt, nem sokkal azután, hogy Balázzsal megismerkedtünk. Egy barátunk kerti partiján voltunk, és Levente a medence közelében játszott egy labdával. Csak egy pillanatra fordultam el – tényleg csak egy másodpercre –, amikor meghallottam a vízbe csobbanást. Levente bedobta a labdáját, majd utána ugrott, teljesen tudatlanul a veszélyről.

Akkor megdermedtem a rémülettől, képtelen voltam megmozdulni. De Balázs nem habozott. Gondolkodás nélkül vetette magát a vízbe, és kihúzta Levit, még mielőtt elmerült volna. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor Levit biztonságban a karjaimba adhattam, és akkor tréfásan azt mondtam, hogy „Balázs most már Levente hőse”.

És most… újra megtörtént.

Levente. Az én kisfiam. A karjai kétségbeesetten kalimpáltak, miközben apró arca alig bukkant ki a víz felszíne fölé.

– NE! – sikítottam, miközben olyan erővel toltam hátra a székemet, hogy az eldőlt. A lábaim remegtek, de valahogy sikerült elindulnom a medence felé, miközben a szívem a torkomban dobogott.

Balázs már ott volt. Egy pillanatra sem habozott – még a cipőit sem vette le. Egy gyors mozdulattal vetette magát a vízbe.

– Kérlek, kérlek, kérlek... – suttogtam kétségbeesetten, miközben a számat a kezemmel takartam el. Rettegve figyeltem, ahogy Balázs úszik Levente felé.

Balázs erőteljes mozdulatokkal közelített, majd megragadta Levente kis testét, és egyetlen határozott mozdulattal kiemelte a vízből. Levente köhögött és fuldokolt, de aztán egy hatalmas sírás tört fel belőle – a legédesebb hang, amit valaha hallottam.

Rohantam feléjük, a karjaimat kitárva.

Balázs épp akkor mászott ki a medencéből, a víz patakokban folyt le róla. Az arca sápadt volt, a mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, de szilárdan tartotta Levit.

– Vedd el! – mondta lihegve, és Leventét a karjaimba adta.

Annyira szorosan öleltem Levit, hogy meg sem tudott mozdulni.

– Anya! Túl szoros! – sírt fel, de képtelen voltam elengedni.

– Jól van, kisfiam, biztonságban vagy. – suttogtam, miközben a könnyeim Levente nedves hajára hullottak.

Balázs ott állt mellettem, csuromvizesen, remegő kezekkel. Félretolta Levente vizes haját a homlokából, és halkan mondta: – Jól van. Minden rendben lesz.

Ekkor rohantak oda a szüleim. Anyám arca falfehér volt.

– Te jó ég! Mi történt? – kiáltotta, miközben a mellkasához szorította a kezét.