Beleegyeztem, hogy segítek a barátnőmnek a gyerekvigyázásban egy estére – de a férje üzenete mindent megváltoztatott
Soha nem voltam az a fajta ember, aki más házasságába beleütötte az orrát.
Mindig is hittem abban, hogy támogassam a barátaimat – még akkor is, ha néha nem értettem teljesen a döntéseiket.
Pont ezért egyeztem bele, amikor a legjobb barátnőm, Réka megkért, hogy segítsek neki egy péntek este. Ő és a férje, Gábor, egy különleges évfordulós vacsorát terveztek, végre kettesben. Már hónapok óta készültek rá, gyakorlatilag visszaszámoltak.
De, ahogy az ilyenkor lenni szokott, az utolsó pillanatban a bébiszitter lemondta.
Réka enyhe pánikban hívott fel.
– Lécci-lécci, Dóri! Csak pár óra. Tudom, hogy szuper vagy a gyerekekkel, és Max meg Luca odáig vannak érted!
Egy percig sem haboztam.
– Persze, szívesen. Úgyis csak egy estéről van szó, nem?
Rékáéknak két tüneményes gyereke volt – az ötéves Max, és a hároméves Luca. Mindig is szerettem velük időt tölteni. Ráadásul ez egy kellemes péntek este volt, nem volt más programom. Mi történhetett volna?
Amikor megérkeztem hozzájuk, minden teljesen hétköznapinak tűnt.
Réka gyönyörű estélyiben pompázott, Gábor elegáns ingben – igazi álompárként néztek ki. A gyerekek már pizsamában, alig várták az esti mesét.
Átöleltük egymást, majd beszálltak az autójukba, és elhajtottak.
Az este nyugodtan indult.
Max a kedvenc dinoszauruszos könyvét nézegette, Luca csendesen legózott a nappaliban. Én kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, egy csésze teával. Minden olyan volt, amilyennek egy barátságos családi otthonnak lennie kell.
Aztán, körülbelül egy órával később, rezgett a telefonom.
Gábor küldött üzenetet.
Furcsálltam, hisz évfordulón vannak – nem gondoltam volna, hogy írni fog. De a szöveg azonnal megragadta a figyelmem:
„Szia, Dóri. Remélem, minden oké a gyerekekkel. Tudom, hogy Réka kért meg, hogy segíts, de… hogy vagy valójában? Hogy érzed magad mostanában?”
Összeráncolt szemöldökkel bámultam a kijelzőt.
Micsoda?
Mit jelent ez? Miért kérdez tőlem ilyet?
Még vissza se tudtam írni, már jött is a következő:
„Tudod, néha úgy érzem, Réka túl elfoglalt. Munka, háztartás, gyerekek. És te… te olyan háttérbe szorultál. Megérdemelnél több figyelmet. Boldog vagy, Dóri? Tényleg az vagy?”
Megfagyott bennem a levegő.
Ez most... flört volt?
Vagy csak félreértem?
Megpróbáltam racionálisan gondolkodni. Talán csak kedves akart lenni. Talán aggódik értem. Réka mindig is mondogatta, hogy Gábor túl gondoskodó tud lenni – különösen a gyerekekkel kapcsolatban. Lehet, hogy rám is így tekint?
De aztán újabb üzenet érkezett:
„Mindig is csodáltalak, Dóri. Erős vagy. Határozott. És jó ember. Nem könnyű nézni, hogy Réka mennyire magától értetődőnek vesz.”
A telefonom szinte kiesett a kezemből.
Ez már nem volt félreérthető. Ez túl ment minden határon.
Gábor próbál manipulálni?
A gyomrom összerándult.
Réka évek óta a legjobb barátnőm. Ő az, akivel a legtöbbet nevettünk, sírtunk, akivel a legőszintébben beszéltünk a saját életünkről. És Gábort mindig is kedveltem – de semmi több. Testvérként tekintettem rá.
Most viszont teljesen más színben tűnt fel.
Odapillantottam a gyerekekre – Max hangosan nevetett egy vicces mesén, Luca próbált cipőt adni a plüssmackóra. Teljesen mit sem sejtettek.
Nem tudtam, mit tegyek. Válaszoljak? Letöröljem az üzeneteket? Elmondjam Rékának? Vagy csak söpörjem a szőnyeg alá az egészet?
De nem volt vége.
„Dóri… mindig itt voltam neked. Látom, min mész keresztül. Talán eljött az idő, hogy valaki végre téged helyezzen előtérbe. Engednéd, hogy én legyek az?”
Letaglózott.
Micsoda?! Most már nem csak célzások voltak. Ez egy egyértelmű ajánlat volt. Egy házas férfitól. Egy férjtől, akinek a felesége – az én legjobb barátnőm – néhány utcányira vacsorázik vele, boldogan, mit sem sejtve.
És akkor csengettek.
Szinte kiugrottam a bőrömből.
Leraktam a telefont, és megpróbáltam visszazökkenni a valóságba.
A bejárati ajtó kinyílt.
Réka lépett be először, mosolygósan, ragyogva az estéjüktől, amit annyira vártak.
– Nem is gondoltuk, hogy ilyen korán hazajövünk! – kacagott. – A pincér valami elképesztően sótlan volt, Gábor meg kiborult, úgyhogy úgy döntöttünk, inkább hazajövünk. Minden rendben volt?
Erőltetett mosolyt vágtam, és bólintottam.
– Igen, persze! A gyerekek már alszanak. Max végigröhögte a mesét, Luca meg azóta is a maciját babusgatja.
Gábor eközben becsukta maga mögött az ajtót, és egy félmosollyal nézett rám. Mintha semmi nem történt volna.
Mintha nem ő küldött volna az imént olyan üzeneteket, amiktől megfagyott bennem a vér.
– Köszönjük, hogy beugrottál – mondta nyugodtan, sőt, túlságosan is természetesen. – Nem tudom, mit csináltunk volna nélküled.
Nem válaszoltam, csak biccentettem, és éreztem, ahogy izzad a tenyerem. Minden porcikám menekülni akart.
Réka szorosan megölelt.
– Komolyan, Dóri, jövünk neked egy nagy adag brownie-val meg egy palack borral!
– Jól hangzik – próbáltam mosolyogni. – De tényleg, örömmel jöttem.
Miközben beszéltek, én hátraléptem a konyhába, hogy kicsit összeszedjem magam. El kellett rendeznem a gondolataimat, még mielőtt valami olyat tennék vagy mondanék, amit megbánok.
A mobilom ott volt a pulton. A kijelző sötét volt, de a gondolatok, amiket az üzenetek elindítottak bennem, hangosabbak voltak bármilyen csörgésnél.
Mit csináljak?
Elmondjam Rékának?
De hogyan? Mit mondhatnék, ami nem hangzik úgy, mintha én csinálnék ügyet a semmiből?
„Szia, Réka, amíg te az évfordulótokat ünnepelted, a férjed nyomulni próbált rám sms-ben?” – Ez teljesen tönkretenné őket.
Vagy csak töröljem az egészet, és próbáljam elfelejteni?
De már nem tudtam visszatérni ahhoz az állapothoz, amikor még nem tudtam, mire képes Gábor.
Láttam az arcát. A tekintetét. A mosolyát. Mintha semmi nem történt volna. Mint aki pontosan tudja, hogy nem lesz következménye.
És talán... pont ettől lett még ijesztőbb.
Amikor visszatértem a nappaliba, Réka már a kanapén üldögélt, Gábor pedig a borospoharakat töltötte. A háttérben halkan szólt valami jazzlemez. Idilli kép. Ha nem tudtam volna, mi történt, talán még irigyeltem is volna őket.
– Hogyhogy ilyen gyorsan végeztétek? – próbáltam oldani a saját feszültségemet.
Réka legyintett.
– Tudod, Gábor már a második fogásnál felfújta magát a pincér miatt. Nekem nem volt vele gondom, de ő… hát, Gábor!
Nevetett, Gábor meg csak vállat vont.
– Lehet, hogy nem vagyok az év vendége.
Nevettem. Kényszeredetten. Ő viszont rám nézett. Túl hosszan. Túl mélyen.
A tekintetében volt valami. Nem bűntudat. Inkább… kihívás? Vagy az a fajta tudatosság, amitől az ember gyomra összerándul.
„Tényleg megúszná?” – gondoltam.
Amikor elköszöntem, Réka ismét átölelt.
– Komolyan, Dóri, köszi még egyszer. És ha bármikor szükséged van valamire, csak szólj!
– Jó, tudom – mondtam halkan.
Aztán kiléptem a házból, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Ahogy a hűvös esti szél az arcomba csapott, éreztem, hogy remeg a kezem. Úgy éreztem magam, mint akit egyszerre húznak két irányba.
Réka a barátnőm. A legjobb barátnőm.
És Gábor? Ő most valami sötét oldalt mutatott meg, amit sosem láttam korábban. Vagy talán… nem akartam látni.
Otthon az ágyamban fekve újra elolvastam az üzeneteit. Nem mintha elfelejtettem volna őket – szinte belém égtek.
„Talán eljött az idő, hogy engem hagyj, hogy egyszer én gondoskodjam rólad.”
Mintha már eldöntötte volna.
Mintha csak az én válaszom hiányozna.
És én? Mit tegyek most?
Nem tudtam aludni. A gyomrom kavargott, az agyam kattogott. És egy kérdés visszhangzott újra meg újra:
„Hogyan mondom ezt el Rékának anélkül, hogy tönkretenném az életét?”
Vagy – és ez volt a még ijesztőbb gondolat – ha nem mondom el… akkor én is bűnrészes vagyok?